https://verskucko.com

Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvenyén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szerenád

    Mára száműztem minden földi dalt,
    a lelkem messzi magasságba vágyott,
    adok az Istennek egy szerenádot.

    S íme a felhőkárpit kissé meghasad,
    gyertyaláng libben a függöny alatt,
    hogy észrevette: jelt ád az Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Mi jobb?

    Mi jobb: mindent egyszerre látni,
    Minden dolog két oldalát?
    S a meddő harcot megutálni,
    Megállni s nem menni tovább?

    Vagy egy csillagot nézni csak,
    Amelynek fénye tisztán rezdül?
    S törni e szent, nagy cél után
    Holttetemeken is keresztül?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Kelj fel és járj

    Íme – most másodízben élem át
    Az első ingadozó, tétova,
    Bizonytalan léptek gyerekkorát.

    Akkor Apám állt a hátam megett,
    S csalogatott tárt karokkal Anyám:
    Hol távolodott, hol közeledett.

    Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
    Fekszik fejemben emléktelenül,
    Fekszik hamu és hó alatt a múlt.

    Két “testvér” fogja most a karomat –
    És néha elengednek kedvesen:
    Lássuk, a lábadozó hogy halad.

    Vigyázva védik lépteimet ők – –
    És szánakozón néznek ide be
    Elérhetetlen erdélyi Tetők.

    Imbolygok át a kórházi szobán,
    Az élet delelőjén messze túl –
    Imbolygok, mint az élet hajnalán.

    De érzem, ahol magyar csak lakik,
    Figyelik léptem szerető szemek,
    S vágyva várnak még tőlem valamit.
    A magyar Akarat járni tanít.
    Olyankor rogyó lábam megfeszül:
    Azértis, rajta, új iramra fel!
    Mélyből – a magasságba – egyedül.

    Nem, nem egyedül, szíveken is túl
    Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
    Most többé ne sírj és ne lamentálj,
    Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
    Aztán hajítsd magadtól messzire:
    Kelj fel és járj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    “Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.”
    Zsoltárok könyve 40. 13

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy símogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Beszélgetés Beethovennel

                              Anno 1918  
                              Húgomnak ajánlom

    „Mester, piros köd száll az őszi tájra,
    Mester, csukódnak, nyílnak börtönök,
    November van, s a forradalmak árja
    A földön végigsöpör, dübörög,
    Órák alatt világok váltakoznak.”

    „Nem érdekel. Én egy vagyok s örök.”

    „A Szabadság, kezében véres karddal
    A világ füstös színpadára hág,
    Inognak trónok, hullnak koronák,
    Hallod, hogy zeng a rettenetes kardal.
    Királyokhoz az idő mostoha!”

    „Én nem lehetek trónfosztott soha.”

    „Nem így álmodtad Te is egykoron
    Mester, dalba nem így öntötted-e?
    A nép, immár egyetlen hatalom,
    Béklyóit nem zenédben törte le?
    Mester, dalod örök forradalom,
    E harsonás kor a Te riadód!”

    „Hozzám mérni ne merd a korcs valót,
    A dalom zeng túl Időn, Életen.
    Ha láng kavarja petyhüdt véretek,
    Ha megdermeszt a fagyos félelem,
    Ha bíztok, mertek, ha akartok, vágytok,
    Ha ernyedten a félúton megálltok:
    Ez mind bennem zeng; ez mind én vagyok,
    Bennem zúg minden forradalmatok,
    De minden, mi a ti szívetekben égett,
    Tisztább lett, mert az én szívembe tévedt.”

    „Mester, a világ könnyben, vérben, lángban!”

    „A dalom zeng túl Időn, Életen,
    S a dalomban örök vigasztalás van.
    A föld lehullhat, mint fonnyadt virág,
    S hervadt arcát a hideg csillagok
    Nézhetik. Kilobbanhat a világ,
    Mint egyetlen, magános gyertyaszál,
    És rombadűlhet minden földön-égen,
    De nekem akkor se lesz temetésem.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Árvíz

    „Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt
    Riasztó hír-harangok.
    Amerre nézek: tenger a világ.
    Kilépett medréből a Bánat,
    Elszakította gátját a Betegség,
    Hidakat sodort el a Balszerencse,
    A Nincstelenségnek már partja sincs,
    A viskók eltűntek, a paloták
    Talapzata alámosva inog,
    És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
    Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
    Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

    Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
    A vészharangot, – hogy vakítsam meg
    Nyomorúságra táguló szemem?
    Hogyan némítsam el a rettegést
    Világban elszórt szeretteimért?
    Hogyan markoljam meg a kezüket,
    Hogy mentés helyett akaratlanul
    Le ne rántsam magammal őket is?
    Mert víztől sodort szegény száraz ág,
    Tehetetlen gally az én kezem is.
    Visz a betegség, tép a balszerencse,
    Ragad és eltemet a szomorúság.

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett, –
    Ki némelyeket felveszel hajódra,
    Ki másokat a mélybe visszalöksz,
    Én nem tudom, csak Te tudod, miért –
    Ó, vedd fel az én kedveseimet! –
    Mindenkit, akinek szívétől
    Az én szívemig szálat feszítettél.
    Nem tudok én most népekért,
    Világokért fohászkodni Tehozzád,
    Egyesekért, személyszerint könyörgök:
    Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett –
    Ha nem férünk fel ladikodra mind
    Tehetetlen, nyomorult emberek:
    Ó, vedd fel, akiket én szeretek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Erdélyi március

    Egy tizenötös szám. És március:
    Az első tavasz-hónap közepe.
    Kimondottam így egyszerűn,
    Ne féljetek, ne féljen senkise.

    Ne féljetek: nem tüzesednek át
    Halk hangolás után a vers-sorok,
    Nem temetni és nem lázítani,
    Csupán figyelmeztetni akarok.

    Oly csendben nő a versem, mint a fű,
    Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
    Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
    – Nagyon sokat – március idusán.

    Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
    Nagy nevelő, – gyökérig leható.
    Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
    Ha munkát s imát összefoglaló.

    Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
    Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
    Számunkra csak csendes növekedés:
    Valóban: munka s imádság maradt.

    De szárny kell munkához s imához is!
    Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
    Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
    Mégis üdvösség az a régi nap.

    Testvér, látod: én nem járok tilosban,
    De te is hidd: nem tilalmas dolog
    Megsimogatni otthon a fiókban
    Egy poros, régi, kicsi szalagot.

    Aztán – menni a hétköznapok útján,
    Császárnak megadni, mi az övé,
    S maga részét minden hatalomnak, –
    De Istennek is, ami Istené.

    Forrás: Reményik Sándor összegyűjtött versei

  • Reményik Sándor: Mosoly

    Mosolyod…
    Mely szívből fakad,
    Aranyozza be arcodat.
    Mosolyod nem kerül pénzbe,
    Mégis sokat ér testvéred szemében,
    Gazdagítja azt, aki kapja
    S nem lesz szegényebb az sem, aki adja,
    Pillanatig tart csupán,
    De örök nyomot hagy maga után.

    Senki sem olyan gazdag,
    Hogy nélkülözni tudná,
    És senki sem oly szegény,
    Hogy meg nem érdemelné.

    Az igaz barátság látható jele,
    Hintsd be a világot egészen vele.
    Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
    Bátorság a csüggedőnek,
    Vigasztalás a szomorkodónak.

    Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
    De semmiért meg nem vásárolható.
    Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
    Mert csak abban a percben van értéke,
    Amelyben arcodon megjelen.

    És, ha ezután olyannal találkozol,
    Aki nem sugározza a várt mosolyt,
    Légy nagylelkű, s a magadét add,
    Mert senkinek sincs
    Nagyobb szüksége mosolyra,
    Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

    Forrás: versgyűjtemények