Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet,
Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
Ki át akartad szökni a Dunát,
S kin mosolyog az alant elmenő,
Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
Gellért keresztjét békén hordozod.
Zordonságod hetvenkedés csupán,
A világ megalázta homlokod.
Én üzenetet hoztam most neked,
Üdvözletüket bízták énreám
Nagyapáid: az erdélyi hegyek.
Forrás: Szeretem a verseket
Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a „miért”,
Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”
És szólt az Isten szigorún: „Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.
Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.
Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.
Forrás: Lélektől lélekig
Piros köd szemem előtt – semmi más,
És égés, égés – kínpadi parázs,
Csontigható hő – s egy vigasztalás:
Hogy ez talán már a tisztítótűz,
S belőlem minden rosszlelket kiűz.
Most ég ki belőlem a sok salak
S mi megmarad: a lélek érce csak.
Most ég ki minden idegen elem,
Amit a sátán gyúrt össze velem,
S ez égésből ha újjáéledek,
Aki lenni szeretnék: az leszek.
Leszek tűzlátta phönixmadár,
Ki célja felé nyílegyenest száll.
Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
Röpte: ajándék, akadálya nincs.
Sosem-látott kék egek emelik,
Hálákat ad, ahogy emelkedik.
Önön hamvából győztes szárnyra kel,
És a földnek a mennyről énekel.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe…
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen – kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamosparton.
S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!
Forrás: Minden napra 1vers
Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa.
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irígye vagyok.
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befelenőtt panaszok,
Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
Fínom kéreggel fedezett sebek,
Alíg kinyílt apró virágfejek,
Szorongó, örök, nagy – nagy aggodalmak
Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem, hogy ismerem.
És mégse ismerem.
És ma sem tudom, miért hallgat,
Csak e hallgatás irígye vagyok.
Azután szégyellem,
Jaj, nagyon szégyellem,
Mindíg, amikor szemben ül velem,
Fecsegésben szétszórom magamat,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.
Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerűlhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.
Forrás: ismeretlen
Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
egymást halálig híven szeretők.
A bükk a nő,
a fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
ölelő karjaival átaléri.
Úgy látszik, mintha reáomlana,
pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
a vihar ellenébe szegülőket.
Így öregedtek meg:
egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
ölelkeznek a gyökerek a mélyben.
Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán
két Isten ültette pici palánta?
S ahogy a törzsük hatalmasodott:
úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
törzsüket bronzzal ötvözte körül
a felkelő és lemenő nap.
E mozdulatlan, néma szerelem
a jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
az emberbőrbe bújt Halál kaszája.
Forrás: FB Szeretem a verseket
Imre József kedves bátyámnak,
igaz tisztelettel
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él: betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át –
Amíg meg nem tagadja önmagát.
A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak;
Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
Forrás: —
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni – nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs –
Égő világoknál ezerszer izzóbb,
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
Magyarok maradunk!
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng –
Örök az élet bennünk!
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál.
Nyílt szónál több az allegória,
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
Nem tagadom, jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
