https://verskucko.com

Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Dialóg

    A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
    Én a botomra dőlve hallgatom,
    Mint harmadik.
    Különben csend lakik
    Körül az erdőn.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

    A fenyő:

    Azt jól tudják az istenek,
    Akik az életem kimérték.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

    A fenyő:

    Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
    Se tőled.

    A harkály:

    Az emberektől függ tehát?

    A fenyő:

    Az ember nagynak képzeli magát.

    A harkály:

    Mit gondolsz mégis:
    Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
    S melléd telepszik egy vidám család?
    Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
    A nap heve után?
    Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

    A fenyő:

    Mit tudom én!
    Bölcső leszek talán.
    Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha a halál is ilyen volna csak…

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Mint ez a decemberi alkonyat,
    Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen…
    S úgy bánna szépen, szelíden velem,
    S úgy érintené meg a kezemet,
    Mint valaki, kit nagyon szeretek.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
    Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
    Észre se venném, hogy sötétebb lett.
    Mennék vele, ki helyettem is lát,
    Ugaron, erdőn, tengereken át.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
    Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
    Egyik kezében megfogózkodnám,
    Másik kezében – lángjával alá –
    – bús géniusz – a fáklyát tartaná.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Hátulról átkarolná vállamat,
    Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
    „A tollat, pajtás, tedd le, most elég!
    Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
    Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”

    Ha a Halál is ilyen volna csak:
    Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
    Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
    Mik lelkem mélyéig tekintenek,
    S visszaragyogják, mit benne látnak:
    Drága képét egy-egy jóbarátnak.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
    De vinne szabad, nagy mezőkön át,
    Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
    S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
    Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Az eljövendőt várom…

    Már ledőlnek a lelkem tornyai,
    Miket a hiúság emelt,
    És porrá teszek minden cifra házat,
    És pusztasággá teszem e kebelt,
    Hol főlehajtva bujdos az alázat.
    E kongó pusztaságban, végtelen,
    Csillagtalan, adventi éjeken
    Várom az eljövendőt.

    A költőt.
    Az egyetlent, az igazit, nagyot,
    Akinek én csak szolgája vagyok,
    Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel
    És hódít lanttal, karddal és kereszttel,
    Őt várom, őt, az igazit, nagyot,
    Mert én fáradt vagyok,
    Mert én gyenge vagyok,
    S ó, mert nem én vagyok az igazi!

    Az én bíborom: ronggyá foszlik el,
    Az én aranyam: ónná folyik szét,
    Nekem a mennyországom is pokol,
    S a szivárványom csupa szürkeség.
    Az én muzsikám: „vén cigány” zenéje,
    Én érzem: ez a vég.

    Az eljövendőt várom.
    És egyengetem az ő útjait:
    Fogékony, izzó szívekre találjon!
    S én majd megnyugszom, ha lábához tettem
    Kopott lantom és kopott csatabárdom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: „Idill” a magasságban

    Vihar ment végig a hegyélen. –
    A gyökerei megmozdultak.
    Az órjás, látva végzetét
    Társa felé nyujtá kezét:
    Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
    És tompa jajjal rázuhant.

    Elállt a hegy lélekzete,
    S egy percre a patak alant.

    A másik meghajlott bele,
    De felfogta és megtartotta őt.
    Egyik a másikra támaszkodva:
    Most így állnak a Teremtő előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szkepszis

    Megszaggatom bírói köntösöm,
    A székem itthagyom, megyek haza,
    Talán igaza van mindenkinek, –
    És talán senkinek sincs igaza.
    Mit tudom én!
    Előttem összefolynak feketén
    A törvénytáblán a vésett betűk.
    Torkom szorul, ajkamon érzek
    Valami mondhatatlan keserűt.

    A pillantásom éle úgy kicsorbult!
    Én nem tudok már igazságot tenni,
    Adjatok inkább egy remete-cellát,
    Hagyjatok inkább a vadonba menni.
    Szívembe néznék, – de a szívem reszket,
    Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?
    S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet…

    Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
    Ítéletet ne kelljen mondanom,
    Itt hagyom nektek üres székemet –
    Én – hadd tűnődjem a csillagokon.
    Vonja lelkemet aranyba az ősz,
    Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
    S boldogabb legyen, aki megelőz.

    Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
    S ha nem bukkant rá – legalább ne tudja,
    Csak tudjon hinni, hinni – önmagába’!

    Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
    Az ellentétek iszonyú világa
    Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
    Úgy gyötör ez a sötét látomás,
    És a tudat, hogy oly messze az ég.
    Feloldanám egy nagy harmóniába:
    Ami itt disszonáns hang, s töredék.
    Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

    De ez a béke talán a halál, –
    S a föld talán csak így érhet az égbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé –
    Különben maradj Krisztus uradé –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
    Ez a könyörgés és ez a remény –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyújtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Porszem a Szaharából

    A Szaharában jártam egyszer, régen,
    A napperzselte sivatagfövényen.

    A pusztának a Számum nekivágott,
    Megálltak remegve a karavánok.

    A homokot a szél seperte zúgva,
    Meglapult ember, állat összebúva

    Én kitártam a kebelem a szélnek,
    A szélkavarta, roppant, üres térnek.

    Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
    Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

    Ő megpihent, a szívem védi, ója –
    De lettem én a földnek bujdosója.

    Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
    Akit a Számum hagyatéka éget:

    Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
    És benne van az egész sivatag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Magános öröm

    Mondod: a bánatod magános,
    Az örömöd ó, még magánosabb,
    Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
    De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
    És minden árnyék külön libegés
    És minden árnyék néma, külön élet,
    A bánat őket összesöpri-mossa,
    A fény mutatja meg a különbséget.

    Mondod: a bánatod magános,
    De volt-e már mély, zengő örömöd?
    Ölelni vágytad a széles világot
    S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
    Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
    Nem messze, csak egy rokonszellemig, –
    Az örvendezőt hűvös mosolyok
    Önnön szívébe visszakergetik.

    Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
    Az örömital benned muzsikál,
    Túláradna, de nincs merre-hova,
    Leperegne, de csak habozva áll.
    Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
    De ver a szíved vért, páncél alatt –
    Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
    – És összeszorítod a fogadat!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Találkozás

    Egy barátomhoz

    Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
    A Te hajódon leng a büszke zászló
    S felvonom én is a rongyos lobogót.

    Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
    Dagasztja vásznad hazajáró szél –
    Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

    Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
    Te zászlód mellé tűztél egy virágot –
    Nekem nincs. De hát – én így is akartam.

    Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
    Akikhez kötött tiszta vonzalom –
    A kikötőkbe lassan szertemennek.

    A bóra jő, a fogam megvacog –
    Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
    A tengeren egyedül maradok.

    Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
    Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
    Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

    Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak –
    Szerető, forró, könnyes irígységgel –
    Egy percig még – azután elbocsátlak.

    S egy pillantást még, könnytelent, keményet
    Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom –
    Tartom a sorsommal a közösséget!

    Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
    Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
    Előtted minden – előttem a semmi. –

    Egymás mellett ma elmegyünk – hajók
    S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
    Felvontam én is a rongyos lobogót.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A haldokló tücsök

    Még szól a tücsök, de már nem soká,
    Átadja csöndes birodalmát.
    Oly nesztelenül tűnik el,
    Mint szeptember s a hulló levelek.
    A katonáit elbocsátja,
    Szabadságolja tarka udvarát,
    Haldokló nemzetének búcsút int.
    Még szól a tücsök sárguló gyepen
    És vérbehanyatlott bokrok tövén, –
    Hallgatja minden fűszál, falevél:
    Csendország bánatos polgárai.
    Még szól a tücsök, de már nem soká.

    Az éjek hűvösödnek,
    Fénybogár se marad
    Mindszentekre a temető füvében.
    Az országból csupán a címer,
    Csendország címere: a csillagok.

    Isten veled, lantos-fejedelem!
    Dalok királya, de már vége annak,
    Elmúlott tőlem a királyság,
    Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?

    Forrás: Lélektől lélekig