https://verskucko.com

Kategória: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

    A Lélek ünnepén
    A Lelket lesem én.
    A Lelket, amely több, mint költemény.
    A Lelket, amely sosem volt enyém.
    A Lelket, amely sosem lesz enyém.

    A Lélek ünnepén
    Szomorún zendül egyetlen igém:
    „Hogy születhetik újjá, aki vén?”…

    Forrás: internet

  • Reményik Sándor: Ének anyámról

    Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
    Hogy méltón zengjen árva énekem
    Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
    S hang nem hatolt be két szegény fülén.
    Meghalt a Hang – régen meghalt Neki –
    Fülébe szóltak még gyermekei
    Odatapasztva forró ajkukat –
    Aztán e szalmaszál is elszakadt.
    A betű maradt csak, a holt betű,
    Élő hang helyett ó be keserű.
    Aztán – szelíd, vigasztaló barát –
    Szemén át jött el hozzá a világ.
    Hogy csüggött e két drága szürke szem
    Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,
    S próbálta kínlódva olvasni le,
    Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
    Ki jót akart: mellé telepedett,
    S írt neki – én nem írtam eleget.
    Ifjan még sorsa ellen lázadó,
    Később csupa bölcs rezignáció:
    Virágot ápolgatott, olvasott,
    Ha házi gondja olykor elfogyott.
    A fecske megérkezett csicseregve.
    S nem hallotta – ő, pedig úgy szerette.
    Beethovent zongorázott a leánya –
    Búsan támaszkodott a zongorára.
    Tapsok közt olvasott fel a fia –
    Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
    A rádiót – be jó – nem érte meg.
    A mennydörgésre csak megremegett.
    A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
    Ő ült akkor is fojtó csöndességben,
    Fájtak benne madarak, gyermekek,
    Csak a néma virág nem sebezett.

    Ha van igazság, hallania kell
    Most mindent, ami lelket fölemel.

    Madarak ezerhangú kórusát
    A tavaszodó mennyországon át.

    Beethovent, amint maga dirigál
    S zenekarában ezer angyal áll.

    A konduló, mély, érchangú harangot,
    Amit idelenn közelről se hallott.

    A gyermekeit és az unokáit,
    Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.

    Itt örök csendre kárhozott füle
    Ott örök muzsikával van tele.

    S ha Isten van, meg nem szűnik soha
    E mindent-kárpótló szimfónia.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Hópelyhek

    Hópelyhek az én álmaim,
    fehérek, halaványak,
    néha eltűnnek-foszlanak,
    alighogy földre szálltak.

    Hópelyhek az én álmaim,
    fenn zizegve zenélnek,
    szelíden, árván, félszegül –
    meg ne lássa az élet!

    De néha szél jő hirtelen,
    jőnek kemény fagyok,
    s az ártatlan sok hópehely
    vésztjóslón kavarog.

    Akkor halomba hullanak,
    mint kísértetek nőnek,
    s leplük végül elég a föld
    felére szemfedőnek.

    És akkor, mintha Istenük
    örök párbajra hívnák:
    a feneketlen mélybe lenn
    döngenek a lavinák!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Homokba írtam…

    Puszták homokján különös betűk.
    Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
    Puszták homokján különös rovás;
    Tán harci dal, tán baráti levél,
    Talán imádság. Olyan egyre megy,
    Elmossa zápor, letörli a szél.
    Puszták homokján különös rovás.

    Homokba írtam minden mondatom,
    Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
    Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
    Homokba írtam minden mondatom.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Gyopár

    Azt mondta valaki:
    A Korongyoson gyopár is terem.
    Azóta vágyaimnak netovábbja
    A Korongyos-tető.

    Róla álmodom nappal-éjjel,
    S a pici fehér csillagokról,
    Mik szikráznak a vad kövek között.
    Mert úgy lehet:
    Egy hullócsillag szállt alá oda,
    Épp a Korongyos tetejére.

    Honnan indult: ki tudja azt?
    Talán egy nagyváros felett
    Látta útrakelni egy ifjú pár,
    Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
    Míg legörbült a sötét horizontra.
    Találgatták: vajon hol nyugszik meg?

    Hát ide hullt.
    Ide, a Korongyos-tetőre.
    Ezer darabra hullott széjjel,
    De üdvösségét megtalálta.
    S minden kis része csillagalakú lett:
    Így született a havasi gyopár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pyrrhus

    Győztem… A véres nap lement,
    Az izzó föld kihűl,
    Messze mezőn húnyó parázs.
    Győztem…
    De szívem nem örül,
    Dalra nem ver,
    Körülöttem a végtelen világ
    Romban, koromban, hamuban hever.

    Győztem, de megfáradt tagom
    Továbbvonszolni mi se készt,
    Csak az, hogy akarom.
    És szívem nem örül,
    Népem felét, jaj, derekabb felét
    A keselyűknek hagytam étekül.

    A Győzelem víg istenasszonya:
    Nike, oly szomorún tekint reám,
    Tekintetem felváltva elborong
    Babéron és temetők cyprusán,
    S én nem tudom már, hogy melyik mit ér,
    És fáradt, zavaros szemem
    Rajtuk ijedten, tétován pihen:
    Melyik a ciprus, melyik a babér?

    Ó, szívem nem örül.
    És véres koronám körül
    Halavány glória ragyog:
    Győztem. Még egy ily győzelem –

    S belehalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egyenlőség

    Azt hitték róla: fehér égi álom,
    A földre úgy száll alá, tündér-szárnyon.

    S ó szörnyű kép, én elmondhatom… láttam:
    Pallossal jött, piros hóhérpalástban.

    Előtte hosszú, hosszú sorban álltak
    Az emberek, és megváltásra vártak.

    Esengve kértek üdvöt, életet,
    Míg falanxuk előtt elléptetett:

    S ő, míg haladt a hús-sorfal előtt,
    A főt nézte, mely magasabbra nőtt.

    Nézte gúnnyal a legszebb fejeket
    És kezében a kard nem remegett.

    Sétált… mosolygott… meg-megállott:
    Levágta a főt, mely kiválott!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kívülről

    Járosi Andornénak

    Kis ablakfülke mély boltív alatt:
    A rendházból a templomba lelátok.
    Befagytak az orgona sípjai,
    Az oltáron nem imbolyognak lángok.
    Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
    Ilyenkor, istentisztelet után

    Az Isten egymagába mit csinál?
    Nagy, üres háza kellős közepén
    Mire gondol? Szorongva kérdem én.

    Az Isten, akit én úgy keresek,
    És nem találok, nem találok meg:
    Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
    Általa küldött csomagot Anyám?
    Kezével írnak nekem levelet?
    Kezével símogat a szeretet?
    Szavával vigasztal az orvosom?
    Ó, hol találom, hol találhatom?

    Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
    Azért, azért nem ragadhatom meg,
    Azért járok hiába templomot,
    A templomokban otthon nem vagyok.
    Csupán így, istentisztelet után
    Az üres isten-házba nézni le,
    Szorongva lesni: gondol-e reám,
    Így, kívül, kívül a szentély falán:
    Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Néha félek…

    Néha félek…
    Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
    Ezek a halk neszek,
    Ez az imbolygás, ez az összejátszás
    A hátam megett.
    E halk hullása nem tudom minek.
    Itt nem hull levél,
    Tán az Idő pereg
    Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
    Néha félek…
    A fenyves olyan kísérteties.
    Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
    S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
    Egy idegen parány,
    Akit nem tűr az ősvadon magában.
    De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
    S ahogy fölnéztem,
    Megrázta szakállát egy vén fenyő,
    És így szólt hozzám barátságosan:
    Öcsém, jobban vigyázz!
    S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, erdélyi magyar, félelem, természet, elmélkedés

  • Reményik Sándor: Ama keskeny út

    A szálerdő már elmaradt,
    Most törpefenyő jő, s boróka,
    Az ösvény egyre keskenyebb, –
    Jövök, – ki tudja már mióta
    S megyek, – ki tudja meddig még.
    A célom – Isten tudja csak –
    Talán a semmi – tán az ég.

    Az ösvény egyre keskenyebb
    És egyre zengőbb a szívem.
    Úgy zeng, mint egy kristályharang.
    Pedig nem rázza senki sem.

    Még feljebb gyér fű és moha, –
    Majd puszta gránit, vagy bazalt,
    Szélkürtök héjja-riadója,
    Vagy síri csend, – minden kihalt.

    Jövök, nem tudom már mióta.

    Egy ismeretlen túlvilág már
    Fagyasztó áramot lehel.
    Megyek, – ki tudja meddig még.

    Ez tán a mennybemenetel.

    Forrás: Lélektől lélekig