Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.
Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jőévek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.
Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.
Forrás: Lélektől lélekig
A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs „talán”, se „hátha”,
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: „igazán?”
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!
Forrás: Lélektől lélekig
Barátom téli kertjében
A gyümölcsfáid bekötözve láttam,
Felöltöztetve láttam csemetéid,
Karcsú derekuk újságpapír óvta:
A rossz hírek s a hiába-betűk
Összeszövődtek téli takaróba. –
Be lenge, lenge téli takaró!
Ehhez fogható lenge lepke-mezben
Csak tündérlányok lengtek bálteremben,
Rózsaszín ködben hajladozó fácskák,
Ragyogó, rendes, eltűnt ó-világban.
Ha egy acél-kéz kisöpri a termet,
S minden tündérkét úgy lengén kikerget:
Megfagytak volna télben, éjszakában
A pillangók egy pillanat alatt.
A te fácskáid télben, éjszakában
És Isten irgalmában állanak.
És ennyi minden, amit te tehetsz,
És ennyi minden, amit tehetünk:
Papírral, ronggyal és remegő kézzel
Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk.
A rossz hírek, a hiába-betűk
Összeszövődnek téli takaróba,
A rongy, a papír és a Kegyelem,
Ha érünk új tavaszt – –
Tündérkéidet tavaszig megóvja.
Forrás: Lélektől lélekig
Apja nem volt és nem volt anyja sem.
Fészek-odúban nem költötte ki
epedve búgó madárszerelem.
A legelső sirály
fehér villám a fekete vizen,
csak úgy támadt, magától, –
fészek helyett dühöngő tengerárból.
Az ős-tengeren dühöngött a szél,
a hullámok dörögve tornyosultak,
majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
az ős-vizek veszett démonai
vihart arattak, mert szelet vetettek, –
csak lelke nem volt még a fergetegnek.
Teremtett hát lelket magamagának.
Egy hullám jött a part sziklafalának,
hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
hullám, milyet még nem látott a part
és nem kavart fel égiháború.
Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
a tajték szikrázott a szirt előtt, –
s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
Két hófehér szárny. Velük lebegett
a vihar lelke a vihar felett.
Forrás: Lélektől lélekig
Templomkép-gyűjtő albumába
„Itt küldök egynehány képeslapot.
De rájöttem már, hogy mért nem kutat
A fürge fényképész itt templomot.
A felhőkarcoló hétköznapok
Égbefúrták ormótlan fejüket:
Eltűnnek ötven emelet tövén,
– Hiába tornyosak az ünnepek.
A vörös téboly vak falansztere
Lerontja másutt a templomokat –…
Itt – e titáni égberohanásban
Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.
Ide erdélyi hegyek kellenének,
Hegyek a felhőkarcolók mögé –
Hogy tündököljön az örök Arány,
És kitűnjön: a dicsőség kié.”
Forrás: Lélektől lélekig
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdők könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet ütőerére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
– Lehet gyászünnep is –
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!
Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!
Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden –
Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
„Én jót akartam, – s minden rosszra
vált…”
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A kétségbeesés?!
„Én jót akartam.
Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
Én jót akartam.”
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat – elég lesz ez a szó?…
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.
Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.
A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
A könnycsepp igazolt és ragyogott.
Úgy ragyogott, mint egy gyémántpecsét,
Átragyogta a költő kételyét.
A költeményen és a könnyön át
A Szépség találta meg önmagát.
1922. április 8., Hajós Ivánnénak
Forrás: www.eternus.hu – Reményik Sándor versei
