Hogyha nap volnék,
csak teérted kelnék…
Hogyha madár volnék,
neked énekelnék!
Hogyha szellő volnék,
muzsikálnék lágyan!
Hogyha virág volnék,
illat volna vágyam!
Ha méhecske volnék,
édes mézet hoznék néked eleségül!
S hogyha őrült volnék,
elvennélek feleségül.
Forrás: szeretem a verseket
Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint,
sáros a városom, nyálasan rám csettint.
Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak,
locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag.
Mogorván morogva csüggeteg szavakat
ugrálok keresztül undok kis tavakat.
Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván,
ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.
Lábam nem kímélem, ingyen van az izma,
ellenben drága volt nekem ez a csizma.
Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom!
Ugrásnál esendő testemet rád bízom!
Így futok neki, és magasba lendülök:
csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!
Forrás: Szeretem a verseket
A fekete macska búsan bandukolt.
Nem csoda, hisz szegény csonkafarkú volt.
Tizenharmadikán, s persze pénteken
lett kunkori dísze ilyen éktelen.
Azért vesztett el abból egy darabkát,
mert az úton maga előtt szaladt át…
Gázok és gőzök
köztük főzök.
Körülöttem füstös üstök:
készül a früstök!
Izmaim már merevek,
úgy kavarok-keverek.
És sűrű cseppet izzadok,
hogy hízzatok!
Lassan rotyog az üstben a kása.
Fenyegető tűzhányónak mása.
Most még belekóstolok,
– Nem jó a túl sós dolog.
S azt sem tűrik szótlan,
ha az étel sótlan.
Boldog tudat: főzni így jó reggelit,
mely majd annyi üres gyomrot megtelít.
Már kész! Jó, hogy bevégeztem,
mert magam is megéheztem.
Nagy jellemem lássátok:
nem eszem a kásátok!
A konyhába bemegyek,
kis kenyérkét leszelek.
S remélem, hogy nem látszik a falon át:
vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!
Forrás: Szeretem a verseket
Ameddig a szem csak ellát,
állat lakja a sok cellát.
Ingyen a koszt, s nincs házadó.
Nincs is közöttük lázadó!
Nem serkenti tettre szűk,
sűrű rácsú ketrecük.
Nézd, hogy tornáznak a majmok,
mint megannyi tornászbajnok!
Ott meg az a csimpánz, ni!
Milyen jól tud hintázni.
Egy másik társa meg a hintáját tolja,
stoplámpaként virít az ülőgumója
Meguntam a majommókát,
megnéztem a pufók fókát.
Szomszédja a jegesmedve,
fehér bundával van fedve.
És még a kis medvebocsok
szőrméjén sincs soha mocsok.
Távolabb a madarak
rikácsolva hadarnak.
Ehelyütt
látni a vén keselyűt!
S aki káromkodni hallja a rút papagájt,
a lelke üdvéért érezhet is vad aggályt!
Az énekesmadarak meg figyelik a kanárit
Ő az énektanár itt.
De a kardal nem tetszett,
otthagytam a ketrecet.
Lábam alatt a föld remeg:
oroszlánok üvöltenek.
Az ebédnek jövetelit
erélyesen követelik.
Nyers húst kapnak e vadak.
Vagy húsz kiló egy adag.
Éhesen vicsorít az állatok királya,
én meg bátran nyelvem öltöm ki rája.
Pedig biz’ reszketne minden egyes tagom,
hogyha találkoznánk, kint a sivatagon.
Mint valami állombeli vízió,
tátja rám a pofáját a víziló.
Úgy nyílik a szája szét,
nem is látni más részét!
A zsiráfot úgy foltozták össze, nem volt anyaga,
hogy kiteljék egyvégtéből valahogyan a nyaka.
Mindkettőnek, ez nem lehet vitás,
előny lenne csak a párosítás!
Még sok másik állatnál is megálltam,
s mindegyiket eledellel kínáltam.
Amíg végül, hálából, az elefánt
ormányából sáros vízzel telehányt
Szidtam is a magyar kormányt
tiltsa be az agyart, s ormányt!
Forrás: Szeretem a verseket
Amit önnek jósolok,
talán nem mind jó dolog,
de mindazt, mit nekem elmond ez a tenyér,
elmondok őszintén egy pengő ötvenér’.
Durva, nagy vonások szelik át a tenyerét:
ön nehéz munkával keresi kenyerét.
Modora goromba, felfogása nehéz,
sőt nagyobb bajt is mond énnekem el e kéz:
Ön gyengeelméjű! Ütődött! Ön hülye!
Tenyérből jósoltat, s kezén a kesztyűje!
Forrás: Szeretem a verseket
Utazunk egy zsúfolt
villamosnak csúfolt
szekéren.
• De kérem!
ön lábamon ácsorog
s kalapjáról rácsorog
az eső a vállamra
s a sálamra!
Vegyen egy új sálat!
• Állat! –
Mondja a másik úr.
Durr!
Pofon volt a válasz.
• Na ettől szétmállasz! –
De nem mállott.
Talpra állott.
S az illetőt hasba rúgta:
• A pofonért itt a nyugta! –
Az meginog és megszédül
s leül, hol már a szomszéd ül.
Felbődül a szomszéd:
• Most meg engem nyom szét! –
Vad haraggal és erővel
fejbe vágja esernyővel.
Kezében a fél ernyője,
másik fele meg elnyőve.
Kiveri az asszony fogát,
ki egy kosár tojást fog át.
Az csak éppen egyet sikolt,
mint egy gyermek feltapsikolt.
Nem nézi a bűnös ki volt,
tojást kap ki a kosárbul
s a kopasz úr feje sárgul.
De csaló a tojásüzlet!
A kocsiban szörnyű bűz lett.
Vigaszt nyer az asszony, ráfér:
nem volt kár azért a zápért,
az igazság nyert befolyást:
egy zápfogért egy záptojást.
A kopasznál, – meghökkentő, –
se rongydarab, se zsebkendő.
S mer’ a haj nem vetett gátat,
elérte a lé a hátat.
És mint minden ilyen helyre,
legyek szálltak rá a fejre.
Már érezték némelyek,
hogy a gyomruk émelyeg.
De elsőnek, – a sors bosszul, –
épp a bősz úr lett most rosszul.
Megszédült. Na! Most lefekszel!
Ám egy végső, hős reflexszel
behúzta a féket.
A fejemmel léket
ütöttem az ablakon
s vakon,
mint katona, ha egy házba beront,
elfoglaltam ájultan a peront.
Órák múltán tértem észhez.
Mi közöm volt az egészhez?
Forrás: Szeretem a verseket
Romhányi József, magyar költő, humor, groteszk, abszurd, villamos, láncreakció, hétköznapi káosz
Körös-körül rút ingovány.
Itt sohasem úszik sovány
csolnak,
mit habok locsolnak.
Evezhetnél bármily daccal,
nem bírnál e sűrű zaccal.
Ha lép a láb,
cuppan a láp.
Elsüllyedsz bokáig,
aztán meg tokáig,
s ott sínylődsz sokáig,
míg a gáz
és a láz
a tested rázza,
s leigázza.
A víz szinte kásás.
Benne zöldell nád, sás,
a sok kígyó, béka,
és madár hajléka…
Káka tövén, – tolla töltő –
Ül magában s költ a költő.
Forrás: Lélektől lélekig
Ajtó nyílik, belép egy hölgy,
terebélyes, akár a tölgy.
Öleb ölén. Ökölnyi.
Girhes, meg fog dögölni.
Ilyen vevő de nagy érték!
Háromszoros itt a mérték.
A segédnek szeme éles:
hét-nyolc méter dupla széles!
A hölgy szól, a hangnem G-dúr:
„Ruhaanyag kell, segéd úr.”
Hajlong, bókol rá a segéd,
és a hangja csupa negéd:
– Van itt nagyon finom gyolcs, oh!
Nagyon szép és nagyon olcsó.
De a hölgy csak kérdi:
„Mondja, nincs jobb mosogatórongya?
Tekintete repdes innen,
s megakad egy krepdesinen.
A segéd már fent a létrán!
Tíz vagy húsz vég vásznat széthány.
S a hölgy szól: „A lenvászon
tetszik. – Jó! Csak lemászom.”
És a segéd máris lent!
Kiráncigálja a lent.
Izzad, mint ökör a nyárson.
– Nem len kell lenn, fenn a bársony!
Fenét bársony! Ez a tüll
tetszik nekem veszettül!
Jön a segéd, le a tüllel
egész oszlop anyag dől el.
Lent egy halom szövet, vászon:
most van mibe’ kotorásszon.
De a hölgy csak egyre kacag:
– Ami lehullt, csupa kacat!
Nem veszek meg ily rosszat én.
Zsorzsett kell vagy inkább szatén,
moaré vagy finom muszlin
fekszik jól a kemény muszklin.
És a segéd, vézna, ványadt,
lecipeli valahányat.
Szövethalmon úgy áll, mondom,
mint kakas a szemétdombon.
Ruhája rongy, benne főtt test.
Úgy ad le egy házi szőttest.
S a hölgy végre megpihent itt:
– Ebből vágjon le húsz centit,
az elég lesz az ölebnek!
Szempillái föllebbennek,
gyomra forog, feje szédül,
aztán minden elsötétül
s hanyatt vágódik a segéd.
Jól megütötte a … hátát.
Kezéből az olló kihull:
öleb vakkant – s csendben kimúl.
Forrás: Szeretem a verseket
Zománclavórt sodort partra az áradat.
Bús románcot látott, ki később ráakadt.
Lágy domborulatán kamasznyi teknős ült,
és ragyogott szegény. Azt hitte, megnősült.
Forrás: Lélektől lélekig
