Kategória: Sík Sándor

  • Sik Sándor – Emlékezés az otthoniakra

    A nevükre aranyos napfény
    Ragyogja be mindig a lelkem.

    Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
    S mindig mosolyos dallal telten.
    És mindig újak énnekem.

    Sokszor, mikor ködös az alkony,
    Sokszor, mikor könnyes az este:
    Suhogva bont szárnyat a lelkem
    És suhanón száll messze-messze.
    Olyankor hozzájuk megyek.

    Hangtalan-halkan odalépek.
    Olyankor elnémul az ajkuk,
    És félig-sejtett sejtelemképp
    Reszket a lámpa fénye rajtuk.
    És nem tudják, hogy ott vagyok.

    Olyankor megrebben a lelkük,
    Mint halk szellőn fodra a tónak.
    Valahogy a lelkemet érzik,
    S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
    Csak összeragyog a szemük.

    Nem is tudják, hogy láttam őket,
    Nem is tudják, hogy köztük jártam,
    Hogy megfürdöttem a lelkükben:
    Gyümölcsillatú napsugárban.
    S hogy csupa illat a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Ballada a szépség szomorúságáról

    (Radványi Kálmánnak)

    Megmondom: Sokszor megcsodáltam
    Egy tölgyet a park sűrüjén,
    Hogy félig már halálra váltan,
    Oly súlyos, komor és kemény.
    De egyszer a vén fa tövén,
    Korhadt kérgű gyökere mellett,
    Kis gyöngyvirágot leltem én.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
    A forró nap fojtó delén
    Virágos szőnyeg réten jártam,
    És harsogott a nap felém,
    De ha a rőt nap estelén,
    Szelíden, mint egy halk lehellet,
    A hűs hold mosolygott elém:
    Akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Férfiút találtam,
    Vérvesztő harcok mezején
    Megállott mosolyogva, bátran.
    És én ujjongtam erején.
    De egyszer kacagón elém
    Egy piros gyermekarc szökellett,
    Egy táncoló tavaszi fény.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Vedd kérlek: ím e versbe zárom
    Szívem, mely búsan énekel.
    Minden mosolygó rózsaszálon
    Mindig, jaj, mindig sírni kell!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Fehér mezők

    Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
    Itt rút lucsok les a hulló pihére.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Fehér, fehér, minden, amerre látok.
    Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
    Kóbor szelek járják a hóvilágot.

    Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
    A nap szikrát vet a patak jegére.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
    A föld egy néma, óriási alvó,
    A hold egy fényes, ígéretes álom.

    Minden halott, és mégis minden él.
    Alvó világok. Csírázó világok.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    A hómezők nagy titkokról dalolnak.
    Az ő daluk az erő és a szépség,
    Az ő daluk a tegnap és a holnap.

    A hómezőkön halkkal jár a tél,
    Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Tengerparti ének

    A véghetetlen kék tükör
    Komoly-nyugodtan tündököl.
    Lelkem, a régi nyugtalan,
    Rejtelmes arca tiszta kékén
    Végigsuhan simulva, békén,
    Határtalan, határtalan.

    Nem állja röptét semmi gát,
    Kibontja könnyű fény-magát.
    Ezüst habokon búg elém
    A végtelenség szűz zenéje,
    S én szállok boldogan feléje
    Az alkony szárnyas szekerén.

    Nincs már nyugat és nincs kelet:
    Határtalan vizek felett
    Suhan a súlytalan fogat.
    S miknek csak vágya játszik vélem:
    Egy pillantás alatt elérem
    A messze horizontokat.

    Egy lebbenés és ott vagyok
    Ahol a honni csillagok
    Suttognak meghitten velem,
    S lelkem elé szivárványozzák
    Édeseim szerelmes arcát,
    Akácvirágos estelen.

    Tovább, tovább. És mély, komoly
    Alattam a hullámmosoly,
    Alul az örvény búg, dagad.
    Aratásom delére látok:
    Férfiakat, sok hű barátot,
    Verejtékes szép harcokat.

    Tovább, tovább. Új kép remeg,
    Köröskörül csillagszemek,
    Örök-mécs-lángok gyúlanak.
    Titkos zsolozsmák hangja reszket
    S egy óriás fehér keresztet
    Imádnak rejtett sugarak.

    És fönn és lenn kigyullad a
    Csillagzsolozsmás éjszaka,
    S a boldog mélyből feldereng
    Nagy kórusa a tengermélynek:
    A titokzatos szféra-ének,
    A véghetetlen tiszta csend.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

    Fehér fényben, fehér ruhában,
    Egy férfi jár előttem egyre.
    Vezet, vezet, kezem kezében,
    Föl a magányos, nagy hegyekre.
    Az emberarcok ködbe vesztek,
    Ketten vagyunk a hegyeken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Megláboltam a pusztaságot,
    Homokviharos, sívó tengert.
    Szürke porát szívemre szórta,
    Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
    De tikkadt lelkem felüdítve
    A Mester arca járt velem.
    Kezem meleg kezébe fogta,
    S én követem.

    Lehevertem illatos fűre
    Oázisok mézes szelében,
    Elálmodoztam rózsás felhőn,
    Távol dalon, zsongó levélen.
    De kezét homlokomra tette
    S megnyitva álmodó szemem,
    Előre mutatott a Mester,
    S én követem.

    Elértem a hegyek tövébe
    S indultam fölfelé nyomában.
    Dideregtem a szirti szélben,
    A szikla megvérezte lábam.
    Ha megálltam, szemembe nézett
    És rám mosolygott csendesen.
    S belém szállott a Mester lelke.
    És követem.

    Mikor az első csúcsra értem,
    Verejtékes nap estelén,
    Megkísértett a nagy Kísértő,
    És egy világot tárt elém.
    De a Mester szemembe nézett,
    Szomorú szemmel, könnyesen,
    S rajta kívül nem láttam semmit.
    És követem.

    Járok magányos hegytetőkön,
    A magasságos szirthazában.
    S egy férfi jár előttem egyre,
    Fehér fényben, fehér ruhában.
    Léptünk alatt meleg virágok
    Serkednek a vad köveken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Hullámmoraj

    Szürke tenger és szürke ég.
    Ó véghetetlen szürkeség!
    Jajongva száll a sok sirály.
    A lágy eső halkan szitál.
    Vonagló, méla vízmoraj,
    Örök-egyhangú mélyi dal.
    És mégse, mégse szomorú.
    Ó szürke, szép, komoly ború!

    Ti szürke tenger-távolok,
    Lám én is, én is itt vagyok!
    Az a hatalmas, furcsa szél,
    Amely nem tudni merre kél,
    Eddig sodorta csónakom,
    S most ülve szürke partokon
    Fontolgatom, elmélgetem
    Haminchatéves életem.

    Mily különös, hogy itt vagyok,
    Hogy hallom az örök habot
    A véghetetlen ég alatt.
    Hogy annyi minden elmaradt,
    Hogy annyi volt és annyi van,
    És el fog ülni nyomtalan:
    Mint harsogó hullámhadak
    A fövenyen elomlanak.

    Mily különös: Ma itt vagyok,
    És holnap tán már új habok
    És friss szelek ölelik át
    Életem ingó csónakát,
    Új tengerek és új egek,
    Új szürkeségek intenek:
    S holnapután új partokon
    A régi zúgást hallgatom.

    Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
    Mi jöhet új elémbe még?
    Amit a szív tud sejteni,
    Ami emberi s isteni
    Engedtetett a Föld színén:
    Mindent megértem, éltem én.
    Már minden volt. Hogy élhetem
    Még gazdagabbá életem?

    Ha jönne most az alkonyat,
    Amely bezárja útamat,
    Úgy hagynám itt a szép nyarat:
    Békétlen vágyam nem maradt.
    Úgy hajtanám le arcom én
    A hívó Isten kebelén,
    Mosolygón, érten, gazdagon,
    Halk Tedeummal ajkamon.

    De hogyha élnem méretett,
    Ha zúgnak még a tengerek,
    És ismeretlen partokon
    Kell még kikötni csónakom:
    Kedves nekem az Akarat,
    Melytől vitorlám megdagad,
    S amely hajóznom rendelé
    A láthatatlan part felé.

    Csak zúgjatok, őrök habok:
    Én is egy kis hullám vagyok.
    Testvér nekem a mélyi dal,
    S a lelkem rá rímet sugall.
    Ó édes ülni köztetek,
    Hullámok, rímek, életek,
    S hallgatni szívem halk dalát:
    Az öröklét mély dallamát.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor – Lelki beszélgetés a fenyőfákkal

    Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdők papjai,
    Templomotokba jöttem vallani,
    Amire harminc éve, hogy egyre készülődök:
    Nincsen nálam őszintébb tisztelőtök.

    Nincs ami lelkemet tisztábban intené
    Nyílegyenesen föl, csak fölfelé,
    Mint az az egyre zengőbb három-négy-ötös akkord,
    Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok.

    Állotok egyedül, mindegyik egymaga:
    Köröskörül a párzó éjszaka,
    S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, –
    Ti nem vesztek tudomást a világról.

    Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár,
    Tinektek nem kell csak a napsugár,
    Az eső meg a szél, amit a biztos ég küld.
    Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül.

    Honnan van bennetek ez a szent nyugalom,
    Ez az örökzöld bizalom,
    Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén,
    Amelyre küldtek, a fenyői törvényt?

    Ki annyit tékozolt a semmi emberért,
    Egyszer talán hozzátok is beszélt.
    Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre,
    És veletek már Igéjét közölte.

    Tán láttatok és láttok valami látomást,
    Valami ős kinyilatkoztatást,
    Amit a csillagok, amit az óceánok,
    Mit emberrel közölni nem kívántok.

    Amit én nem tudok, a titkot is, talán
    Tudjátok régen s úgy néztek reám,
    Mint – szemmel simogatva, szakállukba nevetve –
    Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Bűnösök menedéke

    S hadd imádkozom a nem-szűzekért,
    Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék,
    A Barabbás-üvöltők seregét,
    A mosdótálas Pilátusok rendjét.
    A farizeusok, a vámosok,
    Írástudók és papifejedelmek,
    Az inaszakadtak, a poklosok
    Utánam mind elibéd seregelnek.

    Könyörülj rajtuk, ó, könyörülj rajtunk,
    Akik magunkon nem könyörülünk,
    Ütődött-voltunk mélyéből sóhajtunk
    A magasság arcába – s itt ülünk,
    És szégyeneljük ezt a sóhajunkat,
    S szégyelljük azt is, hogy szégyenkezünk,
    És ássuk, egyre ássuk le magunkat
    A mélybe. Jaj, kezdj valamit velünk!

    Ó, hiszen halljuk berrenni az órát,
    Állnánk is lábra, csak ne kellene
    Elmetszeni a bűn köldökzsinórját.
    Még mondanánk is bátran ellene,
    De cselekedni – cselekedni már nem:
    Az imavágy szívünkben fuvoláz,
    De az Uram-tól messze még az Ámen,
    És bánom nélkül nincsen Megbocsáss!

    Úgy tátogunk az égre, mint a szomjas
    Békák egy száraz kútban: Hol az Ujj,
    Melytől a mindenség e rossz atomja,
    Földünk tekéje mozdulni tanult?
    Lenyúzott bőre vonagló húsával
    Borzong előtte szívünk meztelenje:
    Ha izzó késsel, ha tüzes husánggal,
    Csak üssön, vágjon, de az elevenbe.

    S ha majd a vér szeplőtelenre ázta
    Az ideget, amit felzsongatott,
    Kezed szórjon a pihegő barázda
    Forró szívébe lüktető magot,
    Az indulás piros kegyelme magját:
    Küldj langy esőt a hulló mag elébe,
    Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó, balgák,
    Ó, te minden bűnösök menedéke!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Mit mondanál?

    Ha ablakodat megkoccantaná
    A Hűvös Angyal,
    S avval a csöpp lélekharanggal
    Becsengettyűzne födeled alá,
    Amelyet mások meg sem hallanak,
    Csak akiket immár szólítanak, –
    Lelkem, mit mondanál?

    Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!?
    Ajtód kitárnád?
    Vagy fejedre vonnád a párnát
    És dideregve suttognád: Ne még,
    Legyetek türelemmel angyalok,
    Még lenni és zümmögni akarok? –
    Semmit sem mondanék.

    El sem köszönnék, mint egy átfutó
    Nyáréji vendég.
    Még kalapot se vennék,
    Mint aki csak a szomszédban lakó.
    Szökellenék, mint lomha tél után
    A nap, a fű, a fürge szél után
    A mámoros csikó.

    (1941. augusztus)