https://verskucko.com

Kategória: Sík Sándor

  • Sík Sándor: Áldás

    És a hegyen még egyszer visszanéztél
    És megálltál és magasra emelted
    Malasztos dús kezed.
    És szólottál: Útravalónak,
    Szeges ostornak, örök ösztökének
    Áldást hagyok neked:

    Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
    Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
    Amíg a látás hozzámig nem ér.
    És törvényt írok szomjazó fülednek,
    Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
    Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

    Futó lábadnak rendelést vetek,
    Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
    Föld ezer útján nappal-éjjel
    Pihenhetetlen szenvedéllyel,
    Míg el nem ér hozzám megint.

    És két kezedre jelet égetek,
    Hogy olthatatlan fájva fájjon
    És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
    Míg engemet ki nem tapint.

    És szíveden élő parazsat gyújtok
    Gyötrő és győzelmes jelül:
    Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
    De tenmagadra addig rá ne lelhess,
    Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,
    És tengerembe vissza nem merül.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj!

    Reményik Sándornak

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    Kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    De fáradt nem vagyok,
    És bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    Amely ma szerteszét
    Elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    S azóta minden évszakújuláson
    Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
    És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    Mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    A hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    Előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    Ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    Embernek, őznek örök anyaemlő:
    Vedlik és újul az emberi öltő,
    Meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás: –

  • Sík Sándor – Verses imádság

    Te vagy a Fészek,
    Puha vagy, édes és meleg.
    S én oly keveset gondolok veled,
    És oly sokszor máshova nézek,
    És megvetem a régi fészket,
    A régi meleget
    És a régi egyformaságot.

    Szédülő fejem vándorolni késztet,
    Keresni más vidékeket,
    Szivárványszínűbb új világot
    És ismeretlen fészket.

    És elmegyek, örök elégedetlen,
    Hazátlan bujdosó gyanánt,
    És sose tudom, mért sírós a kedvem,
    És nem tudom, mi bánt.
    És szállok, szállok messze földeken,
    Szüntelenül és pihenéstelen,
    És egy sajgó vágy egész életem:
    A régi Fészek melegére.

    És te vagy az Anyamadár,
    És én vagyok pelyhes fiókád,
    A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
    Aki mindig máshova vágyik,
    Akit hív minden félhomály.
    És botorul és elbízottan
    Kiszállok bizakodva, bátran
    Nap-nap után. És te utánam
    Sírva nézel és gondsújtottan.

    És én nyugalmat nem találok
    Sehol a végtelen világon,
    Mert ott sír bennem, bárhol járok,
    Aggódó, fájó csipogásod
    Hívogató, síró zenéje.
    És mindenhonnan visszavágyom
    Szerelmes Szíved melegére.

    Te vagy a Sziklaszál,
    Melyen a fészkem épül,
    Amely az apró dombok tömegébül
    Messze-magasra szökken
    és magában,
    Egy-óriás-magában áll.

    És röpke szárnyam, fürge lábam
    Akárhová visz engemet,
    Csak körötted keringhetek,
    És nem lehet távozni tőled
    S nem látni téged nem lehet.

    Bejárhatom a rég halott időket,
    És lelkem messze jövendőkbe szállhat:
    Nem lehet vissza nem kívánni
    Amaz egyetlen Sziklaszálat.

    Te vagy a Hegy,
    És a hegyet nem lehet túlrepülni,
    Te vagy a Völgy,
    És a völgyből nem lehet kirepülni.
    Te vagy a Lég,
    És a leget nem lehet átrepülni.
    Te vagy a Föld,
    És a földről nem lehet fölrepülni.

    És Te vagy a Határ:
    Csak tebenned lehet repülni:
    Itt nem lehet és nem szabad,
    Csak szépen, csendesen megülni
    És énekelni és örülni.

    Mert Te vagy minden:
    a szirt és a fészek
    S a szerelmes anyamadár.

  • Sík Sándor: Októberi rózsák

    Piroslanak az októberi rózsák,
    Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
    A szökőkút csorog, akár a jóság.
    Bennem is, bennem is, félénk dallamok
    Borzolgatják a lomha őszi prózát.

    Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
    Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
    Mi az a dallam, ami benned vájkál?
    Messze van, messze van, minden messze van,
    Az is ami volt, az is amit várnál.

    Nézel az égre? Az a piros felleg
    Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
    Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
    Békesség, békesség, békés öregek
    Bölcsek mosolya, immáron az illet.

    Pereg a levél és pereg az óra.
    Jön a november, a dér meg a bóra.
    Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
    Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
    Neked is fúvatnak takarodóra.

    Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
    Érett sziromnak lelengeni édes.
    De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
    Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
    Idesimítom ajkam melegéhez.

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
    Nézzétek, itt vagyok.

    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.
    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.

    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.
    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.

    Halljátok, a szívem hogy piheg?
    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,
    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.