https://verskucko.com

Kategória: Sík Sándor

  • Sík Sándor – Embernek lenni

    Bosszúsan, mint a bibliában
    A morgó Isten-embere,
    Húzódom e bokor tövébe,
    És keserű daccal tele.
    És fájdalommal, hisz a lelkem
    Még most is érettük remeg:
    Én jót akartam, én jót akartam,
    Miért hogy mégsem értenek!

    Szellőcske surran át. Fölöttem
    Az orgonafa lombjai
    Bizalmasan egymáshoz bújva
    Kezdenek összezsongani.
    Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
    Olyan meghitten fogja át.
    Lehet-e, hogy levél ne értse
    A szomszédos levél szavát?

    Por az úton. A legelőről
    Megtérőben a birkanyáj:
    Összetorló gyapjas fejekből
    Kondorodó tengerdagály.
    A szél egyhangú bégetésnek
    Foszlányait hozza felém.
    Ha báránynak születtem volna,
    Bizonyhogy én is érteném!

    A ház előtt a gyér homokban
    Sikongatnak a gyerekek,
    Kavicskáznak és hempergőznek,
    Hányják a cigánykereket.
    Kettőn közülük csipkegallér,
    Mezítláboska két gyerek,
    De egy almának négy gerezdje
    Nem lehet náluk ikerebb.

    Olyan irígyen nézem őket:
    Hogy értik egymást mindezek!
    Ó én is, én is, minden embert,
    Csak engem ők nem értenek.
    Az egyiknek csak a tanár úr,
    A másiknak író vagyok,
    Ez csak a férfit érzi bennem,
    A negyedik csak a papot.

    Durva szemünk hát csak a felszínt,
    A tarka köntöst látja meg?
    Az emberösztön meg nem érzi
    Azt ami ember, ami egy?
    A buta bari bölcsebb nálunk,
    És emberebb a kisgyerek.
    Embernek lenni emberek közt
    Mi nem tudunk csak, emberek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A legnagyobb művészet

    A legnagyobb művészet tudod, mi?
    Derűs szívvel megöregedni…
    Pihenni ott, hol tenni vágyol,
    Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
    Nem lenni bús, reményvesztett.
    Csendben viselni a keresztet!
    Irigység nélkül nézni végig
    Mások erős, tevékeny éltit.
    Kezedet betenni öledbe
    S hagyni, hogy gondod más viselje.
    Hol segíteni tudtál régen,
    Bevallani nyugodtan, szépen,
    Hogy erre most már nincs erőd,
    Nem vagy olyan, mint azelőtt.
    S járni amellett vidáman,
    Istentől rádszabott igában!

    De ezt a békét honnan vesszük?
    Onnan – ha azt erősen hisszük,
    Hogy a teher, mit vinni kell,
    Az égi honra készít el.
    Ez csak a végső simítás
    A régi szíven, semmi más!
    Ez old fel minden köteléket,
    Ha a világ még fogna téged.
    Az Úr nem szűnik meg tanítani.
    Azért kell sok harcot vívni
    Idősen is, míg csendesen
    A szív az Úrban megpihen,
    S kész vagy az Ő kezéből venni:
    Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sik Sándor – Angelus

    Erdő füvén fekszem hanyatt.
    Jő lábhegyen az alkonyat.
    Zsong, zsong a csend mély mámora.
    Lebben az Isten fátyola.

    A csend az ő szívén terem.
    A csend az örök Szerelem,
    A Lélek a vizek felett:
    Egyetlen, áldott Felelet.

    Ó mindent, mindent értek én,
    Mióta ez a csend enyém.
    Szívet nyit rám minden titok,
    És mindenek nyelvén tudok.

    Azóta hozzám szólanak
    A füvek, fák és madarak.
    Barátaim az állatok,
    Zengnek a színek, illatok.

    És mind oly boldogok vagyunk,
    Hogy testvér-szóval szólhatunk.
    Ó érteni, megérteni:
    Mily édes, milyen isteni!

    Megrezzen most egy vén csalán
    Távol harangszó mély dalán,
    Mely messze zsongja lombon át
    Az esteli Úrangyalát.

    Elhallgat minden itt körül,
    Megáll a gyík, a szél elül,
    És – mindnyájunkért egymagán –
    Ávéba kezd a csalogány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: Embernek lenni

    Bosszúsan, mint a bibliában
    A morgó Isten-embere,
    Húzódom e bokor tövébe,
    És keserű daccal tele.
    És fájdalommal, hisz a lelkem
    Még most is érettük remeg:
    Én jót akartam, én jót akartam,
    Miért hogy mégsem értenek!

    Szellőcske surran át. Fölöttem
    Az orgonafa lombjai
    Bizalmasan egymáshoz bújva
    Kezdenek összezsongani.
    Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
    Olyan meghitten fogja át.
    Lehet-e, hogy levél ne értse
    A szomszédos levél szavát?

    Por az úton. A legelőről
    Megtérőben a birkanyáj:
    Összetorló gyapjas fejekből
    Kondorodó tengerdagály.
    A szél egyhangú bégetésnek
    Foszlányait hozza felém.
    Ha báránynak születtem volna,
    Bizonyhogy én is érteném!

    A ház előtt a gyér homokban
    Sikongatnak a gyerekek,
    Kavicskáznak és hempergőznek,
    Hányják a cigánykereket.
    Kettőn közülük csipkegallér,
    Mezítláboska két gyerek,
    De egy almának négy gerezdje
    Nem lehet náluk ikerebb.

    Olyan irigyen nézem őket:
    Hogy értik egymást mindezek!
    Ó én is, én is, minden embert,
    Csak engem ők nem értenek.
    Az egyiknek csak a tanár úr,
    A másiknak író vagyok,
    Ez csak a férfit érzi bennem,
    A negyedik csak a papot.

    Durva szemünk hát csak a felszínt,
    A tarka köntöst látja meg?
    Az emberösztön meg nem érzi
    Azt ami ember, ami egy?
    A buta bari bölcsebb nálunk,
    És emberebb a kisgyerek.
    Embernek lenni emberek közt
    Mi nem tudunk csak, emberek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    szédületes sziklák szorosán,
    és néztem a mélyből
    az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    meredek, nagy szürke falak,
    tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    meredeztek elő
    idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    bújó völgy sárborított fenekén,
    szirtekközi szélben
    szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    mit akarsz a magasban,
    sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    a keménység kőbirodalma,
    ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    füvet se, fenyőt se találsz,
    ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    bús tábora jár,
    csak a förgetegek,
    szilajon rohanó szelek ajka dalol
    rettentő énekeket,
    miket emberi fülnek
    meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    fátyol fut a szemre,
    kemény köveken
    megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    férgek fia, sár unokája,
    mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    felkúsztam a kőmagasokba,
    és szívtam az ormi szelet,
    s megtelt a szívem
    a kemény nagyság,
    az égreszökő nagy erők
    érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    s hallottam verni völgynek
    lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    csörgő kicsi forrás
    kristály vize mellől:
    az égreszökő magasokba,
    a sziklavilágba
    úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Emlékezés az otthoniakra

    A nevükre aranyos napfény
    Ragyogja be mindig a lelkem.

    Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
    S mindig mosolyos dallal telten.
    És mindig újak énnekem.

    Sokszor, mikor ködös az alkony,
    Sokszor, mikor könnyes az este:
    Suhogva bont szárnyat a lelkem
    És suhanón száll messze-messze.
    Olyankor hozzájuk megyek.

    Hangtalan-halkan odalépek.
    Olyankor elnémul az ajkuk,
    És félig-sejtett sejtelemképp
    Reszket a lámpa fénye rajtuk.
    És nem tudják, hogy ott vagyok.

    Olyankor megrebben a lelkük,
    Mint halk szellőn fodra a tónak.
    Valahogy a lelkemet érzik,
    S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
    Csak összeragyog a szemük.

    Nem is tudják, hogy láttam őket,
    Nem is tudják, hogy köztük jártam,
    Hogy megfürdöttem a lelkükben:
    Gyümölcsillatú napsugárban.
    S hogy csupa illat a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor – Ballada a szépség szomorúságáról

    (Radványi Kálmánnak)

    Megmondom: Sokszor megcsodáltam
    Egy tölgyet a park sűrüjén,
    Hogy félig már halálra váltan,
    Oly súlyos, komor és kemény.
    De egyszer a vén fa tövén,
    Korhadt kérgű gyökere mellett,
    Kis gyöngyvirágot leltem én.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
    A forró nap fojtó delén
    Virágos szőnyeg réten jártam,
    És harsogott a nap felém,
    De ha a rőt nap estelén,
    Szelíden, mint egy halk lehellet,
    A hűs hold mosolygott elém:
    Akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Férfiút találtam,
    Vérvesztő harcok mezején
    Megállott mosolyogva, bátran.
    És én ujjongtam erején.
    De egyszer kacagón elém
    Egy piros gyermekarc szökellett,
    Egy táncoló tavaszi fény.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Vedd kérlek: ím e versbe zárom
    Szívem, mely búsan énekel.
    Minden mosolygó rózsaszálon
    Mindig, jaj, mindig sírni kell!

    Forrás: Lélektől lélekig