https://verskucko.com

Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz

    Folyton átlengsz gondolataimon,
    mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
    ég váratlan villanó mosolya,
    s néha már, mint egy édes hatalom
    érintésétől, szívem s homlokom
    nyugodni simul: ha sajog is a
    „nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
    szeretnék élni. Miért? Majd megtudom.

    Meg kell ismernem minden emberit,
    ha üdvözít, ha pokolra taszít:
    és rád gondolnom olyan jól esik!
    Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
    Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
    segítesz, ugye, szív a szívemen?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Falusi hangverseny

    Háp! Háp! Háp!
    Jönnek a kacsák!
    Hej, de szomjas, hej, de éhes
    ez a társaság!

    Bú! Bú! Bú!
    Boci szomorú!
    De hogy feszít tyúkjai közt
    a Kukurikú!

    Röf! Röf! Röf!
    Orra sárba döf:
    sonka-lábán Kucu néni
    fürödni döcög.

    Gá! Gá! Gá!
    Szalad világgá
    Liba mama, ha a Szamár
    rábőg, hogy „I-á”!

    Rút! Rút! Rút!
    Föl is, le is út:
    mérges Pulyka, te szereted
    csak a háborút!

    Bú! Röf! Háp!
    Síppok, trombiták:
    víg zenével így köszönt e
    díszes társaság.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc – Képzelt képzeleteddel

    Képzelt képzeleteddel képzelem,
    hogy idegondolsz, kedves, mialatt
    gyors kerék visz: sóvár magányomat
    hívja magányod, együtt vagy velem,
    ahogy veled én, és ahogy nekem
    vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
    fájdalmad fájdalmamban érzi csak
    enyhülni szorítását szíveden.
    Képzelt képzeleteddel képzelem,
    hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
    volna, magába, míg így, szüntelen
    kettőződve, mint tündér repesés
    hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
    egymásba zárva tart a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A PÁRT VÁLASZOL

    Ember, hogy ne légy csupaszon,
    erőidre és terveidre
    láthatatlan páncélt terítve
    valaha még védelmet adtak
    neked is a legfőbb hatalmak,
    a hiúság és a haszon.

    Most itt dideregsz csupaszon.
    A hiúság, amért megölted,
    magával vitte az erődet,
    s mert haszna nincs semmi igaznak,
    ami maradt lelkedben, az csak
    az érdektelen szánalom.

    Én is így járok, csupaszon.
    De nekem semmi az igazság:
    járom a nagyobb érdek útját.
    Csak az megváltó, aki használ!
    Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már
    segíteni a barmokon?

    Akkor mégse vagy rokonom.
    Te! te kívül vagy a világon!
    Nem is nevetsz a butaságon!
    Nem is lázadsz ellene! – Ember,
    most már tudom, hogy idegennel,
    az undor és az unalom

    magányával vitatkozom!
    Ki kellett volna oltanod rég
    az életedet, s hogy bírod még,
    azért bírod csak bizonyára,
    mert tudásod képmutatása
    eddig megvédett utadon.

    Vigyázz! Készítem ostorom:
    mert gyenge vagy a hitre, tettre,
    mert nem figyelsz az emberekre,
    mert érdektelen vagy, beteg vagy,
    mert igazság vagy, szörnyeteg vagy
    s számodra nem lesz irgalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Elmulasztott ébredés

    Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A
    játék komoly volt: rácsa, kapuja
    csillant, nyílt, aztán valahogy megint
    eltűnt mindig a tüskelabirint
    mögött a boldog Kert, az Édené,
    ahová, jövőm kincsei közé,
    úgy vágytam legalább belesni már…
    Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam – aki vár,
    ami ott vár, az arany alma, a
    tündér s a többi áhított csoda
    ébredjen végre és ébresszen: óh,
    túlhosszú álom, mutasd a való
    gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel
    volt a titok, hogy nem hihettem el:
    oly közel a Kert, hogy boldogtalan
    kételyem maga zárta csak utam…
    Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat!
    – Fent volt, s én vártam, hogy keljen a Nap!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A hazatért kedvesről

    Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
    kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

    A selyemhullámos ég volt az a tenger;
    arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

    Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
    pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!

    Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
    hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!

    Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
    már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

    Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
    hajában hét arany csillagot hozott nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év – 23

    A végtelen pillanat**

    Időnként elhagytalak: összevesztünk.
    s dac, vagy gyöngeség vitt, vagy egyszerűen
    kalandvágy, vagy mert az életeden
    akartunk változtatni (majdnem eltűnt
    ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk.
    hogy kötve tartalak!) – de azt sosem
    tudtam felejteni, a végtelen
    pillanatot, melyben egymásra leltünk,
    az elsőt, a többé sose-szűnőt,
    a csillaggyújtó-indító erőt,
    felmentőnket minden bíró előtt,
    él, az, túlél az, halott kedvesem:
    te lobogsz, te maga a Szerelem,
    a lét teremtő idegeiben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Elmentél, s megnémult a táj

    Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
    mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
    s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
    hívó szavamra, nem akarta napfényes
    örömmel visszamondani neved, melyre
    tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.

    A délután biztató zöldje elsápadt,
    a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
    az ibolyák szemében árva könny égett:
    kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
    húzza elgyengült szívem.

    A kilátó vén
    kövein álltam, a korlát előtt, honnan
    falunk fölött legtovább lehetett látni
    már messze ringó kis hajód vitorláit.

    Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
    míg meg nem érkezett az estharangszó!…

    Majd
    az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
    csillagok ültek pillámra. A hajlongó
    fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

    A Nap! a Nap!
    – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
    s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
    zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
    és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

    Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
    lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
    Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
    s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

    Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
    ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
    a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
    erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

    Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
    harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
    – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
    mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

    Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
    a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
    nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
    éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
    mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
    szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
    A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
    a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

    Forrás: Lélektől lélekig