https://verskucko.com

Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Egymás burkai

    S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
    burkok, mi nyilván fordítottjai,
    feszültség, bélés, töltés, homorú
    tükrötökben tükrözve domború
    párhuzamosság: a vér s hús szeme,
    a tapintás két gömbfelülete
    egymásra zárúl, s ikertükre, vak
    káprázata visszára látja, vagy
    egyszerre úgy is látja – mit? – magát
    s a másikat: villámtükörcsaták
    gyúlnak a belső éjben, s ez az a
    varázslat, az a geometria,
    amely miatt mint felhő boritasz,
    mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
    én gyönyöröm is mint teljes burok
    borulhat a tiédre: Itt meg Ott
    nincs többé, s mint a világegyetem,
    csap szét bennünk valami végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Titkok

    Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod,
    egész tested oly idegen varázzsal
    kezdett ragyogni, mintha tűnt korok
    titkai keltek volna újra benned,
    s az esti rét minden füve-virága
    lassan feléd fordult: új fény felé.
    Először szótlanul csodáltuk az
    isten homlokán szálló fellegek
    szenvedélyes vörösét, majd, mikor
    elhallgattak a lombok énekes
    lakosai, melled fölé hajoltam
    s átcsapott rajtam a rémült, a boldog
    felismerés, hogy míg az alkonyat
    lobogása koszorúzta fejed:
    a szűzi Hold szállt le benned az égről
    s a buja Flóra csókol csókjaidban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

    Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
    és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

    Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
    és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

    Érzed az esti virágok izgató simogatását?
    (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

    Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
    mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

    s minden tagom külön megrészegűl,
    ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

    Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
    hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

    újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
    hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •     Szabó Lőrinc

        A LÉGY


        Az ablaknál volt Lóci, nézte,
        hogy mászkál egy légy föl s alá;
        szerette volna agyonütni,
        de a lelke nem vitte rá.

        Én olvastam, Lóci feszengett,
        a légy dúdolta énekét.
        — Mondd, apu, — szólt a gyerek végre —
        nem zavar téged ez a légy?

        — Nem engem — mondtam. Lóci elment
        s egy ceruzával visszajött,
        és sóváran nézett a légyre,
        mely az üvegen zümmögött.

        Sóváran és dühösen nézte,
        mint vesztett zsákmányt a vadász:
        szörnyen bántotta, hogy felébredt
        szívében a sajnálkozás.

        És szólt: — Itt nem lehet olvasni! —
        — Megdögölesszem? — szólt megint.
        — Dögöleszd meg! — mondtam keményen,
        s néztem, a gyerek hogy legyint

        egyet-kettőt a ceruzával —
        És már nem zümmögött a légy,
        és Lóci élvezte a hőstett
        s a bűntelenség örömét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Madarak

    Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
    Tetszenek és megszégyenítenek
    s úgy magyarázzák az igazukat,
    hogy meg kell értenem a szavukat,
    madár-szavukat, hogy ez nem elég
    és adjak, még, és még, és újra még.
    Mit tehetek? Nevetek és adok,
    szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
    ami akad… Míg kint teszek-veszek,
    messziről lesik az erkélyemet,
    s alig jövök be, tollas seregük
    rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
    Én meg elnézem az üvegen át
    a szárnyas éhség fázó csapatát,
    a nyüzsgő hadat, a verebekét,
    s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
    nézem őket s szégyellem magamat:
    könnyű szeretni a madarakat!
    Könnyű bizony… És elgondolkozom
    ellenségeken és barátokon,
    eszembe jut ez meg az, ami jót
    emberrel tettem: almát és diót
    dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
    orvosságot, néha valami pénzt,
    rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
    vittem fel egyszer a hegyoldalon
    egy beteget… És hogy… Összeadok
    sok kis emléket… és elborzadok:
    nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
    Mit tehet az ember az emberért?
    Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
    Madarak verik az ablakomat.
    Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
    Ne tegyem azt se, amit tehetek?
    Madarak… No, még egy marék magot!
    …És elfüggönyözöm az ablakot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Lóci elalszik

    Azt hittük, már rég alszik, és
    egyszerre frissen, hangosan
    megszólalt a szomszéd szobából
        Lóci, a kisfiam.

    „Anyuka, kit temetnek el?”
    – kérdezte; és mi, a nagyok,
    összenéztünk, és a szemünkben
        veszély volt és titok,

    hogy mire gondol Lóci és
    mitől fél, hol jár az esze,
    s a meglepetés zavarában
        nem felelt neki senki sem.

    „Kit tesznek le a föld alá?”
    – sürgette most már a gyerek.
    „Azt, aki meghalt” – szólt az anyja
    gyorsan és nevetett.

    „A-azt?” – békült meg a kicsi,
    felejtve minden rossz gyanút.
    „Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá
        és most már elaludt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – A neved

    Kiáltani szeretném, s nem lehet,
    még súgni se szabad a nevedet,
    még gondolni se – jaj, elárulom,
    pedig belül csak azt visszhangozom,
    a hangos titkot, mely életemet
    úgy édesíti, édes nevedet:
    nevedet, édes, a pár szótagot,
    mely tündéri burkoddá változott,
    röpítő közegeddé, nevedet,
    mely körém gyújtja az emlékedet,
    fűszerként csendít a nappalon át,
    s beillatosítja az éjszakát,
    s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
    már majdnem te vagy, amit beszívok,
    már majdnem te: minden lélegzetem
    veled itat és zsongat édesen:
    édes neved betölti szívemet,
    s csak titka, te, vagy nála édesebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Mint még sohasem

    Szeretnélek kibontani
    a hús ruhájából egészen
    s meglesni, új gyönyörűségben
    milyenek tested csontjai.

    Mert egész tested szeretem
    és mind, ami építi kint és bent,
    szeretnék megismerni mindent,
    ami benned oly jó nekem.

    Szeretem a fogaidat
    s az ujjaidat, ízről-ízre,
    csókodban bujdosik az íze
    gerinced csigolyáinak.

    Két lábad futárként hozott,
    csuklóid forogtak, emeltek,
    bordáid kínálták a melled,
    mint az ölelést a karod,

    s ezek a csontok rám hajoltak,
    megszerettek és gyönyörű
    óráknak mindig drága, hű
    szolgái és dajkái voltak:

    hogyne szeretném hát, ami
    csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
    ami a külső lét mögött van
    és már isteni rejtelem?

    Szeretnélek kibontani
    s vigyázva összerakni újra,
    aztán, ha van, lelkedbe bújva
    álmodni, mint még sohasem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Gyermek és bolond

    Ki elég bátor hinni, hogy
    szükség van a gondolatára?
    szépségre, jóra, ideálra?
    Csak aki gyermek és bolond.

    Nagy a világ s láttuk elégszer:
    szépség s igazság ritka vágy,
    győz a tömeg s a butaság,
    ahogy a tömegen a kényszer.

    Mi mégis csak nézünk magunkba,
    bár reménytelen ez a munka:
    – „Így szebb lesz!” – szól bennünk a gyermek.

    S szól a bolond: – „Más ki segítsen?
    Tékozlom magam és teremtek,
    magam kedvére, mint az isten.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Melletted

    Rosszat nem mondhatsz rám, amit
    meg ne tetéznék;
    katona vagyok katonák közt
    s te vagy a vészfék:
    megállítasz, fogsz, hogy megint
    gyerek lehessek;
    tudom, hogy ma is jó vagyok,
    mikor szeretlek.

    Hogy még bírok embert szeretni,
    magam se értem;
    szidtam a szerelmet, mikor
    róla beszéltem,
    láttam bukásnak, butaságnak,
    esküszegésnek,
    üzletnek, bűnnek, állati
    kényszerűségnek.

    S habzsoltam kéjeit s ez a
    förtelmes étel
    megtöltött annyi csömörrel és
    annyi szeméttel,
    hogy sírtam: két szájjal eszi
    testem az asszony –
    (s mégis ellenség volt, aki jött,
    hogy visszatartson.)

    És most szeretlek, mintha volnék
    megint huszéves;
    tested és lelked porcikái:
    mind kedves-édes;
    kiábrándultságom megint
    gyermeki hit lett,
    mert azzal gyógyítasz, ami
    megbetegített.

    Amikor bennem legnagyobb
    volt már az ínség,
    akkor mutatta meg szíved, hogy
    van még segítség:
    akármennyi a kín s az undor
    akármilyen nagy,
    mind-mind elmúlik csendesen,
    ha te velem vagy.

    A küzdés piszkát nem bírom
    s te vagy a béke,
    háborúimból kivezetsz:
    szeretlek érte;
    utamon a halál felé
    vészfék szerelmed;
    melletted mindig jó vagyok,
    azért szeretlek.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu