Nem vagyok kész? vagy összedőltem?
A szeretet s a gyűlölet,
melynek száz keze épített,
alszik vagy meg is halt köröttem.
Ki javítja meg, ami gyenge?
Talán nincs is rajtam födél,
hisz túl sok az eső s a tél
nagyon is bejár életembe.
Sötétben nézem magamat:
valami mindig törik-omlik.
Tégla? üres dísz? – nem tudom,
de tanulságnak megmarad,
hogy az épülő ház s a rom
egymáshoz mennyire hasonlít.
Forrás: Lélektől lélekig
Épp akkor léptem ki a kádból,
s ahogy ott álltam meztelen,
véletlenül egy nő nyitott be
hozzám, egy nő, egy idegen.
Fiatal voltam, ő is az volt,
és egész testem elpirult,
a szégyen szennye nyakon öntött
és rám tapadt és lángra gyúlt:
úgy éreztem, hogy tetten értek
valami nagy gyalázatot,
pedig mindössze az derült ki,
hogy az vagyok, ami vagyok.
Az egész csak egy pillanat volt,
véletlen, gonosz pillanat,
s a nő menekült, iszonyodva,
hogy a ház rögtön rászakad.
Menekült szegény, iszonyodva,
hogy ezért még lakolni kell,
én meg ott maradtam a bűnnel,
amit nem is követtem el.
És töprengtem és tiltakoztam
és lassan elfogott a düh,
aztán meguntam és nevettem
s minden jó lett és egyszerű.
Régen történt, van vagy tíz éve.
Mennyi rossz és jó odavan!
Ma már se lélekben, se testben
nem tudom szégyellni magam.
Forrás: Lélektől lélekig
Vonatról láttam rétünket s a fát:
megint ott voltunk, megint égetett
égő szád és megint öleltelek
s kétségbeesve bontottam ruhád
s kétségbeesve engedtél tovább
s akkor már jó volt: megnyíló szíved
selyemcsókokba zárta szívemet
és fölgyúlt és kialudt a világ.
Fordult a táj. Örjöngő szememet
rád csuktam, hogy tovább őrizzelek.
Utasnép járt-kelt, aludt vagy evett.
Ültem, sírtam, könny nélkül, mozdulatlan.
Száz felől jöttél, száz felé szakadtam.
Jó, hogy nem látták, mi zajlott agyamban!
Forrás: Lélektől lélekig
Ki vagyok én?
Ami vagyok, alaktalan
folyna szét valami halálban,
de véletlen formát találtam
s most élek külön és magam.
Testem, szegény,
te vagy a teremtő edény,
aki egykor kimerítettél
a semmiből és segítettél,
hogy legyek a sok én közt én is Én.
Ami vagyok,
te vagyok, lábam és kezem,
te vagy a munkás és a hordár,
szegény testem, mindig te voltál
egyetlen szövetségesem,
és ha a sok
nyomorban lelkem megfutott
s nem voltam már csak akarat-roncs,
szétvert gyötrődés, – drága abroncs,
te megtartottál s ma is egy vagyok.
Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom,
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.
Testem, szegény,
a lélek érted mit tehet?
Nagyon önző és gőgös úr
a lélek, de úgy rád szorul,
hogy fájni sem tud nélküled.
Testem, szelíd
kihasznált állatom, szegény,
akit még én is üldözök,
a sok-sok idegen között
ki sajnáljon meg néha, ha nem én?
Megköszönöm,
hogy tüzes és jeges nagy útban
szolgáltál és adtál ruhát
és annyi ezer éjen át
vigyáztál rám, amíg aludtam;
megköszönöm jóságodat,
hogy a robotok s hadak élén
jártál, míg pára lelkem élt,
és siratlak, hogy mindezért
oly rútul fogsz bűnhődni a végén.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.
Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,
hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép
az öröktünde régiség.
Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,
bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassu csillagok
(száz egybezárt-nyilt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.
Hajnalig néztem az eget
és lassankint elrémitett,
hogy e szárnyas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:
társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.
Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet
hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, –
szivemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.
Forrás: Lélektől lélekig
Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
Sivatag edzett. Kezdted érteni
a gondolat örök szeme alatt
a földi sorsot és magányodat,
s tested, egyetlen birtokod, hazád,
s aki azt is feldúlja, a halált,
s ami addig is őröl s isteni
fölöslegeid sorra elveszi
vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
a Célok s Hasznok népét, és megint
az oltó mámort, a perc gyönyörét,
a nők irgalmas kábítószerét;
s elűzted a lélek vámpírjait
és megszeretted a hajnali víg
rigófüttyöt, és lettél, ami vagy:
Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
szeretkezés érzékeiden át
a mindenséggel: Te meg a Világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?
Titkos szikrának lenni, mint a mag,
melyben vágyak s remények alszanak,
őrizni hited és tiszta erőd,
álmodni az emléktelen jövőt,
lehetőségképp, csak mint képzelet,
ragyogni a sötét világ felett,
hogy kincs maradhass, örök szüziség,
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?
Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?
Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
nem maradni titoknak, mint a mag,
vállalni, bármit hoz a pillanat,
ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
akarni, hogy rád nézzen a világ,
tékozolni, mint a Nap odafent,
hinni az emlékteremtő jelent,
bár jövőd nincs, a perc már félredob
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?
Válassz, lélek, melyik a jobb,
válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!
Forrás: Lélektől lélekig
Ugy látszik, csak a természetes
rosszban van igazi életerő
s rossz minden erő,
mert mindig árt valakinek.
Ugy látszik, mondom… s csüggedek:
gyöngeségem moralizál,
amikor az erőt szidom,
az érdekem moralizál:
pedig tán nem is rossz, ami rossz,
s az élet, ahogy van, gazdagabb
és egyszerűbb,
mint hisszük. Moslékon hizott
disznóhusból tündéri lánytest
virúl ki, a liliom
visszahull mocsarába,
és a betegség
époly csodálatos, mint
az erős test büszke épülete.
Nem rossz a rossz: külön bajokat
csak a pénz meg a lélek csinál:
de a világ anyagában
nem jó a jó, és tévedés
minden, ami egyetlen irányt
fut a nagy háló százezer-egy
ágboga közt: az örök
változások úgy elkeverik
a részleteket, hogy csak az őrület mer
s az érdek akar
emberi törvényt
szabni a mindenségre és
csak néha és borzongva sejti
vergődő álmunk, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Csúnya volt és piszkos és szegény volt,
hogy telt neki jegyre, nem tudom,
de őt néztük mind, az üdvözült lányt,
ahogy itt ült a villamoson,
karonfogva szótlan szeretőjét,
aki, mint ő s mint a többiek,
munkában (vagy inkább munka nélkül)
előbb-utóbb egész tönkremegy.
Én is őt néztem a havas éjben,
mint egy kutyát, oly idegenűl;
csodálkoztam, hogy oly nyomorult, és
csodálkoztam, hogy mégis örűl.
Csúnya volt és piszkos és szegény volt
mind a kettő, s éhes biztosan;
sírni kellett volna a szánalomtól,
elborzadni, hogy ilyesmi van.
Sírni kellett volna a szánalomtól,
de mi voltunk a szánalmasak,
mi voltunk a vakultfényű lámpák,
halott gépek, vacogó vasak,
míg az a két proli, mint a villany-
szerkezet, mely kontaktust talált,
titokzatos emlők túlvilági
áramába kapcsolta magát.
Ült a kocsin mindenféle ember,
egy sem akadt náluk koldusabb;
s épp ezért majdnem isteni gúny volt,
hogy oly jól érezték magukat.
Testük átgyúlt, lobogott az arcuk
s hirdette hogy mi a szerelem:
„Szépség, erő, ész és pénz hiába,
különb édent nem kaptok ti sem!”
Ezt hirdették, bár egy szót se szóltak
s szemük is csak egymásnak beszélt.
Mint két angyal szálltak le, s a szájuk
a sötétben rögtön összeért.
A vezető rákapcsolt. Megyünk már,
visz a kocsi, szikrázik, morog.
Szégyeljem, hogy voltam boldog én is?
Nagyobb szégyen, hogy most nem vagyok!
Nézek ki a földre, föl az égre:
állati zűrzavar a világ,
csillagok csordái és a férgek
és mi és ők: egy örök család.
Menj, gőg, fázom! Nincs mit undorodni!
Visz a halál, visz, hazafele.
S a mindenség üzenete megcsap,
mint egy nagy istálló melege.
Forrás: Lélektől lélekig
Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem.
Ki van itt istenhez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?
Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
Ő ragyog előttem az éjben.
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem, értem.
Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
Ő veti sugarait rám;
az örök vágy uj pillanata,
a kiváncsi mindenség maga
az én kis emberi szikrám.
Az ember álarc. Vágyaim
gyökereiket a pokolig ássák;
szemem az ég –
ki látja benne, ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?
Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
alatta a Sok meg a Senki:
sorsom, hogy változás legyek,
mely a saját
ellentétét játszva teremti:
Az örök Kisértet fia vagyok,
mindig leszek és sohse éltem:
éjjel tűzagancsos vihar
s utána a kék fecskeraj
a csivogó, hajnali égben.
Forrás: Lélektől lélekig
