https://verskucko.com

Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Pannón ősz

    Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
    s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
    Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
    roppant hervadást, de nem keserít,
    és nem bánom, hol végzem utamat.
    Nem értem a világot; azt hiszem,
    nincs célja; – mért is volna? – és ami
    értelmet magam képzelek belé,
    sose több, mint maga a létezés.
    Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
    torkából még az augusztus rikoltoz
    s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
    egy a születés és az elmulás,
    mintha csak ruhát cserélne a
    Föld, mintha a csere volna csak örök…
    Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
    hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
    ős legendákra tanítja az erdő
    figyelmes bokrait és századok
    óta köztünk kisértő szellemek
    fájdalmát-örömét mesélgeti…
    Ősz van!… Az évek szele csöndesen
    hordja a sírokra a feledést…
    Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
    egymáson a tó hullámai… De
    fáradhatatlan felhők görgetik
    az égen lomha lavináikat…
    Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
    szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
    sziklasötét barlangja hűvöséből
    előbúvik a szakállas szatír
    s a napsütötte pannón dombokon,
    barátként mellém heveredve, némán
    hallgatja az öregedő napok
    lombzörgető, fáradt lépéseit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Hajnal a nagyvárosban

    Piros hajnal, – a város is
    piros álom, ha sáros is.

    Aszfalt-tükrök az eső után,
    piros ég millió piros pocsolyán.

    Csöndes a nagy tér, üres és
    még nem mocskolja ébredés,

    tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
    Csak én vagyok itt, meg a verebek.

    Borzas verebek csipegetik
    a kelő nap arany magvait,

    fény-magvak iható aranyát,
    mellyel a sok piros pocsolyát

    festi a piros hajnal és
    melyet majd csak az ébredés

    olt ki egy óra mulva, a
    reggel induló áradata,

    a forgalom, üzlet, a szürke szín,
    a magát őrlő emberi kín,

    a pénz… De a reggel, s társa, a dél
    s a délután még messze henyél,

    messze, valahol a szent Keleten,
    s én egyedül nézegetem

    az arany teret, a hajnalit,
    a nagy fény-, kő- s víz-mozaik

    millió szikráját, és az eget
    s a kis proletár verebeket,

    kik az éji eső pocsolyáiban
    a kelő napnak boldogan

    isszák, eszik, csipegetik
    pirosló buzaszemeit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egy hazatért emigránshoz

    Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
    Nem ismerlek, nem láttalak soha,
    nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
    börtön, szabadság, irgalom, halál, –
    közönyöm akkor figyelt föl reád,
    mikor a harcot nem bírtad tovább.

    S akkor egy kicsit megszerettelek,
    ahogy néha ellenségeimet
    is szeretem… Nem láttalak sose,
    mégis együtt jöttünk hazafele:
    úgy éreztelek, mintha én magam
    léptem volna fel, te boldogtalan,

    mintha én magam szálltam volna a
    vonatra, mely idegenből haza-
    hozott: láttalak és éreztelek
    és elképzeltem minden percedet,
    reményt, félelmet, végső, szörnyü vészt,
    összeomlást és megkönnyebbülést,

    mindent, amit csak érezhet, aki
    annyi csalódás után leteszi
    rossz fegyvereit s megadja magát.
    Bukásodban figyeltem föl reád
    s már tudom: ahoz, hogy ez lett a vég,
    erő is kellett, nemcsak gyengeség.

    Erő is kellett s kellett becsület
    és tisztaság… A régi éveket
    majd megítéli az, aki előtt
    most meghódolni mégis volt erőd,
    én azt dícsérem benned, ami ott
    idegenben megszállt s hazahozott.

    Meghalni van föld másutt is… Szegény,
    te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
    már tartozom valamivel neked
    és példádért, mely megerősitett,
    azt kívánom cserébe, hogy találj
    több emberséget, mint amennyi jár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ardsuna és Siva

    – Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
    hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
    és hogy a harcot nem bírod tovább?
    Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
    Mégis esztelen álmokba menekszel,
    idillt akarsz, henye elégiát?

    – Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
    megtettem én már, amit megtehettem,
    talán többet is, bár keservesen,
    és ha én a boldog idillre vágyom,
    azért vágyom rá, mert e vad világon
    csak benne nem volt részem sohasem.

    – Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
    Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
    S ha fű volnál vagy katicabogár?
    Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te,
    és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
    lesz szelídebb a rettentő szabály.

    – Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
    volnék fűszál, lapulhatnék a földön,
    és ha bogár, szárnyam megmentene.
    – Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:
    a mindenség két fele falja egymást
    és az idill szörnyekkel van tele.

    – De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
    – A szorongás csak ott volna szívedben!
    – Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!
    – Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.
    – Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
    – Megmondtam már: vállald a sorsodat!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Üzenet, messzire

    Messze vagy, de foglak, elérlek.
    Legázolt kilométereken át
    ágyúk, gépek, villámok kezei
    viszik így, messzi, messziről
    a fényt és halált.

    Féltelek és fölragyogtatlak.
    A szivem fuldokló vihar.
    Vad varázsló, magamat bűvölöm,
    s megdermedek, míg megdermesztelek
    lelkem parancsaival.

    Messze vagy, de én nem eresztlek.
    Vágyaim éhes hadseregek.
    Vannak gépeim: leszögez a fény;
    ami enyém volt, mindig enyém
    és én sohasem feledek.

    Vannak gépeim: ami engem,
    az kell, hogy kössön téged is:
    nem segít szó, könny, semmi dac,
    ahogy enyém voltál, úgy maradsz;
    és üdvözűl, aki hisz.

    Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz
    szemeim fényszórója alatt:
    legyőzött kilométereken át
    vakítva hullanak reád
    az örök sugarak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény

    Először fecskék, később denevérek
    hasogatták az estét; a hegy is
    függönyözte kék arcát és a nádas
    eldajkálta a síró szeleket.
    Jött a sötétség… Reszkető keze
    megtapogatta kunyhóm falait,
    nagy árnyakat bontott ki és bemászott
    udvaromra a keritésen át.
    Ott megpihent; aztán anyagtalan
    testével óvatosan eltakarta
    az ablakokat, a kereszteket,
    s hogy megmérgezze csillogó vizét,
    vén kutunkba is leereszkedett…
    Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
    előgurult a Hold… S ím: a halott-
    fehér fényben fekete bivalyok
    ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Torzonborz, fekete állat

    Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal, fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
    aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
    aludtam, mint bennetek a rémület. Jobb volt, barátaim,

    jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni, testemnek örülni, ezer
    testemnek, medve-öntudattalan;
    már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő szeleket a lusta mezőkön,

    és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,
    meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
    kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak,
    tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!

    Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
    torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal
    hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:
    millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,
    millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egyedül

    Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
    fáj a nappal ezer ugráló szine;

    fáj, hogy annyian megszólítanak,
    de azért senki se simogatná meg homlokomat.

    Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
    és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

    Fehér galambok alszanak álmaimban:
    nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

    Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
    milyen irigy és hazug és civakodó.

    Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
    ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

    Sírok, –
    és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

    Sírok, –
    és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Úgy látszik

    Úgy látszik, fekete volt,
    amire azt mondtam: fehér;
    úgy látszik, rossz pap voltam én,
    ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;
    úgy látszik, odavitt rossz szemem,
    ahová lábam nem akart;
    úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl
    s az én kardom szivemben ez a kard.

    Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,
    s az én igazam sose látszik.

    Soká botorkáltam, vakon,
    és senki se nyújtott kezet;
    sirattam a szegényt, és elhagyott,
    s a gazdag kinevetett;
    iszonyú látni, hallani,
    mit akartam és mi lett;
    nem merek szólni, árvaság
    lettem és rémület.

    Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,
    életemmel valaki játszik.

    Úgy látszik, barátom, a legjobb,
    még az se szeretett,
    úgy látszik, ő se látta meg
    igazi szívemet;
    úgy látszik, vezekelni kell
    egy varázsló gonoszért;
    úgy látszik, rossz csoda büntet,
    de miért? de miért? miért?

    Úgy látszik, minden játszik, játszik,
    s aki angyal, ördögnek látszik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Magány

    Sok kétely és bűn a halálba láncol,
    de soktól néha már szabadulok.

    Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
    barátaim a fák s a farkasok.

    Az utak, melyek innen szertefolynak,
    erdőmön túl az égre fölhajolnak

    s minden virág, fű, óra, cserje, kő
    egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

    s annak fényébe szőve éjszakám
    istent szívembe lopja a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig