https://verskucko.com

Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Holdfogyatkozás

    Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
    Sugarsokszögön körben ráng a pók.
    Öreg ezüstben öreg topolyák.
    Ünnepély ma a megbűvölt világ
    s nagy némajáték: éjfél s egy között
    Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
    az égi Gömbön s úgy üzent felém,
    hogy van a Földön túl is esemény.

    De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
    hinti az űrbe halk álomporát.
    Bár meg sem moccan, rohan minden út.
    Kúszik rólunk is a fekete kúp.
    Búcsuzót dünnyög a fülemüle.
    Álommá zsongul a tücsökzene.
    Majd a legpuhább lepke is elül,
    a Hold a szomszéd kertbe menekül
    s ott játszik tovább, ezüstcsöndű fény,
    a pók sokszögű tündérlemezén.

    Forrás: …Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Felhő

    Még sohase láttam igazán az arcát,
    mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.

    Ő maga is felhő, és erdő a haja,
    erdei lomb és széljárta bokor.

    Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
    vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.

    Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
    és későn-nyílt virágok harmatos szemei.

    Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
    mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.

    Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
    kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Esik a hó

    Szárnya van, de nem madár,
    repülőgép, amin jár,
    szél röpíti, az a gépe,
    így ül a ház tetejére.

    Ház tetején sok a drót:
    megnézi a rádiót,
    belebúj a telefonba,
    lisztet rendel a malomba.

    Lisztjét szórja égre-földre,
    fehér már a város tőle:
    fehér már az utca,
    fehér már a muszka,
    pepita a néger,
    nincs Fekete Péter,

    sehol,
    de sehol
    nincs más
    fekete,
    csak a Bodri
    kutyának
    az orra
    hegye

    és reggel az utca, a muszka, a néger,
    a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
    és ráadásul a rádió
    mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A szelíd tanitvány

    Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
    hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

    Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
    Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

    Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
    magányodat szeretem és lelked kételyeit,

    mert örök szomorúság borzong benned,
    mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

    Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
    Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

    Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
    mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az idő kisértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a multba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kisértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szivünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

    Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,
    szivenütő és vonzó rettegéssel,
    mint óvatos sün alvó viperához…
    – Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
    miért gyötör ma ily hisztérikus
    és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
    s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
    gyermekünkkel és velem játszanál.

    Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
    a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,
    csak messziről szívom hajad szagát,
    csak nézem élő csontjaid s husod
    önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy
    enyhüljön bennem ez a szomorú
    és bizalmatlan, örök társtalanság,
    de mindenkitől féltem magamat,
    szabadságomat, nem tudok örűlni
    fenntartás nélkül, és így születik meg
    az önzésből a lelkifurdalás.
    Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,
    szeretlek, s mégis mindig titkolom,
    vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
    mintha ellenség volnál: óvatos
    lelkem tüskéit fordítom feléd,
    mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.

    Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

    Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
    milyen tökéletes odaadás
    kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
    és aki vagyok, mégis az maradjak!
    Az ellentétem kéne, az, aki
    nem követel semmit cserébe, a
    teljes biztonság, az önvád alól
    felmentő, szent, jókedvű, igazi
    önzetlenség… Az volna jó, igen,
    az volna nekemvaló szerelem,
    mély, üdvözítő, örök, mint a föld
    és egyszerű, mint a halál s az élet,
    amelynek öntudatlan kezei
    kötötték s majd feloldják köldökünket.

    Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Könyvek otthon

    Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb
    fióknyi volt, majd az asztalra nőtt,
    szétáradt s polcokra kérezkedett.
    Könyvre költöttem minden pénzemet,
    óraadások és legációk
    jövedelmét, s mit a vasút adott
    év végén a bizonyítványomért,
    a két-két aranyat. Szívemben élt,
    ami tetszett, mégis jó volt magam
    mellett tudnom, látnom minduntalan
    a sok nagyszerűséget, ami az
    agyam építgette, a sugaras,
    nagy, belső birodalmat, amelyet
    hazámmá tettem: a szellemeket,
    akikkel barátkoztam: ővelük
    födtem-édesítettem a keserűt,
    a rossz ruhát s a fölényes nyomort,
    hogy divatos nyakkendőm sose volt.

    Forrás: internet

  • Szabó Lőrinc: Országos eső

    Selyemfonálként
    lengedező
    millió lábán
    megjött az eső.

    A tenger küldte
    vagy Afrika,
    libbent az Alpok
    ormaira,
    de, mert ott fázott
    s reszketett,
    hamar a Dunáig
    ereszkedett,
    és, látni akarva
    a magyar hazát,
    mérföldeseket
    lépett, tovább,
    s éjfélkor a Nyurga
    Lengedező
    befutott Budapestre:
    a nyári eső!

    Most is felettünk
    ácsorog,
    de egész a Tiszáig
    szétcsorog:
    szapora, szapora
    tánca mezőn,
    kopog a, suhog a
    háztetőn,
    halakra kopog a
    Balatonon,
    úgy dobol, ahogy az
    ablakomon:
    mindenütt suhog
    és pereg
    a cérnavékony
    permeteg.

    Mindenütt pereg
    és suhog,
    s kortyolják füvek,
    állatok,
    a piros szamóca
    s az őzikék
    s ezüst pocsolyákból
    a veréb,
    és mind, a ribizli,
    az almafa,
    a búza, a krumpli,
    a kukorica,
    s a margaréta,
    a szarkaláb
    meg a csingilingi
    harangvirág,
    és mind, ami csak van,
    a paradicsom,
    és ráadásul az
    ezernyi gyom,
    a sok szegény gyom,
    a szép, szigorú
    szamártövis meg az
    útilapu.

    Millió nyurgán
    lengedező
    lábán így jár-kel az
    Országos Eső.

    De ha majd teleszívta
    magát a mező,
    lengén tovább megy a
    Lengedező:
    átlép a határokon,
    új hegyeken,
    s Erdély vagy a Tátra
    fölött terem,
    és szapora, szapora
    tánca mezőn,
    dobol és suhog ott is
    a háztetőn.

    Vagy gondol egyet
    a könnyű legény
    s kezd fölfele mászni
    ezer kötelén,
    millió cérna-
    fonalán, föl, oda,
    hol mindig aranylik
    a Nap sugara:
    felhő-szigetéről
    egy darabig
    lóbálja tűnő
    lábait.
    De, mint azok, ő is
    párolog, és
    fejest fölugorva
    hipp-hopp, belevész
    abba a roppant
    lenge-kék
    fény-óceánba,
    aminek neve Ég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Két lány térdtől bokáig

    Négy gyönyörű láb
    libbent autóba.
    Két lány. Legalább
    tudnám, ki volt!
    Nem érdekel már
    az utca, semmi,
    csak menni kéne,
    utána menni
    négy villanásnak,
    gyalázatos szép
    csalogatásnak,
    valami könnyű,
    gazdag örömnek,
    annak, ami ott
    libbent autóba
    és tudja isten,
    hol jár azóta!

    Négy gyönyörű láb
    libbent autóba.
    Többet nem láttam.
    Két nő. Ki volt?
    Rohan az utca
    föl és alá;
    jöttek és szöktek;
    honnan? hová?
    Nyugodtak, szépek,
    piszok az élet,
    hej, hogy örülne
    dühöm nekik!
    Két nő: melyik szebb?
    Kéne: melyik?
    Négy lábat láttam,
    azt se sokáig,
    két gyönyörű lányt
    térdtől bokáig.

    Nem érdekel már
    az utca, semmi,
    csak menni kéne,
    utánuk menni,
    örülni nékik
    térdtől bokáig,
    s tovább, sokáig,
    örülni újra
    valami jónak,
    ami gyerekké
    ringat-altat:
    keresni bennük
    a nyugalmat,
    katona lelkem
    tűnt vendégét,
    érdes életem
    ellentétét.

    Mondd, igazán bűn,
    hogy e két lányban
    valami újat
    úgy megkívántam,
    valami könnyűt
    és idegent?
    Ha bűn, legyen bűn:
    bűn akkor a jaj
    s gazember mind a
    szegény s fiatal.
    Négy gyönyörű láb
    libbent autóba,
    és tudja isten
    hol jár azóta;
    valami itt volt
    és elhagyott, –
    be fáj, hogy egyszer
    meghalok.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia