„Mily gyönyörű a szenvedés!
A lemondás milyen hatalmas!”
– Meg fogod únni, s leszel aljas;
a mi erényünk itt kevés.
Mit, szépség?! Háború jön újra,
háború mindig: tenni kell!
Egy perc, és áruló leszel,
vagy az se, csak egy buta hulla.
Már itt a szörnyeteg. Utálod?
Vele vagy ellene! Magányod
barlangját kard kutatja át.
Lemondás? Nincs! Az üldöző
nem mond le rólad! s a jövő
azé lesz, aki bestiább.
Forrás: DIA
Menjetek máshoz vigaszért!
Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
Aki itt még örülni tud,
hazug, gonosz vagy ostoba.
Nektek öngyilkosság, ami
nekem céltalan nyugalom:
mindent tudok és tűrök és
unatkozom.
Hogy más is voltam, nem segít,
hogy más is leszek, nem vigasz;
hogy tisztább voltam, tévedés,
hogy tisztább vagyok, az is az.
Nekem minden egyforma már,
s hogy az élet hogy múlik el,
a másé vagy a magamé,
nem érdekel.
Magányom koronás ura,
mint minden féreg, vagyok én;
nem több, mint amit megeszek,
az állat, vagy a rab növény.
Király vagyok, alázatos,
ki díszeit és rongyait
becsülni vagy szégyelni nem
méltóztatik.
Világ szíve, Nap, vén bolond,
mindennek te vagy az oka!
Te szültél! te mozgatsz ma is
mindent buzgón ide-oda!
Elnézem kis játékaid
és azt mondom: Jó lesz, ha már
társad, az a másik bolond,
bennem megáll.
Forrás: DIA
Dadogok, szédülök, leplezek,
félek és szégyellem magam:
szép tested nyugtalít.
Nem látom, ki vagy,
nem az vagyok, aki voltam,
s mialatt akadozva te is
másról beszélsz,
szememben a titkos
vágy már folyton csak az eljövendő
csókot nézi a szádon.
Mindenkinek ismeretlen
a másik, – csak akkor
enyém az agyad játéka is,
ha egészen enyém vagy: amíg
külön maradunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
boldogan felejti magát.
Dadogok, szédülök, leplezek,
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
beszélni, ahogy illenék:
túlfriss vagy,
túlszép ígéret,
még harc és váratlan remény:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak, ismeretlenül.
Forrás: DIA
I. Szeretet
Meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket isten e szép
világba, ahol
már minden valakié. De az
egyforma meztelenséggel
mindenkinek
egyforma jogot adott
mindenre: első csodaként,
örök csodaként, az érdekek
zsúfolt tülekedésében is
szeretet fogadja az új jövevényt,
a gyermeket,
isten folytatását, szeretet
neveli, és
ez a mennyei kezdet
kíséri, mint
emlék s remény,
harcaiban a férfit, aki
lassan beilleszkedik
a közös munka üzemébe,
ez az első szeretet
ad erőt neki, mikor
tipró erőkkel szembeszáll
s az ős törvényt hirdeti: meztelen
húsból meztelenül dobott
világra mindenkit a sors! – szeretet
kapcsol össze kicsit és
legnagyobbat, szeretet,
mégiscsak a megtagadhatatlan
szeretet őrzi
a rend egyensúlyát, szeretet
dolgozik a javító
idő szívében
s éltetve az egymásután
előhömpölygő nemzedékeket:
tölgyből s ibolyából, millió
ellentétből királyi erdőt
épít a Szeretet.
II. Szabadság
Ne hirdessétek a szeretetet,
a szeretet magánügy, és
semmit sem ér, mert nem kötelez.
Meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket isten e szép
világba, – de itt
már minden valakié és
minden fű s állat a legfőbb
törvényt követi:
mindazt, amibe a nem-kért
élet kerül, rabolni kell,
valakitől
munkával-ésszel
elhódítani, hogy a különb
erő diadalmas kezeivel
a természet maga gyomlálja ki
csenevész próbálkozásait.
Ne hirdessétek a szeretetet:
itt a sok önzés sok ereje őrzi
az egyensúlyt, a rend nyugtalan
nyugalmát, de nem a pusztuló
kóróra büszke az erdő,
hanem az alacsonyabb
akaratok fölött
roppant koronáját égbeölelő
nagy tölgy zsenijére:
az az ember az élet
igazi fia,
aki mer, az egyén, akit
nem nyom el a zsúfolt érdekek
tülekedése,
hanem aki betölti
rendeltetését,
s ha pusztít is, volt joga rá,
hiszen csak az ős
törvényt példázza, melyet hasztalan
cáfol a szeretet:
Hirdessétek a szabad erőt,
melyből mint kard és trombitaszó
tör ki a Tett!
III. Igazság
Hazugság harsonája, bolond
törvény a puszta erő
e földön, ahová
meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket az isten:
itt már minden valakié,
itt már az erőt is előre
szétosztották, s az egyenlő
meztelenséget azonnal
megszünteti a pénz:
páncéllal védi örökösét
s a másikat sorsára bízza.
Nincs itt szabadság s vak az erő:
talán a haszontalan, becstelen
gyomlálja ki
bérelt kezekkel a jót, a nemest,
s ki tudja, nem a fegyveres silány
pusztít-e millió különbet?
Ne hirdessétek hát az erőt,
az akármilyen diadalt,
hanem
a sose-voltat,
az eljövendőt,
az eddig örökké csak bebörtönözött
új vezért, aki új szeretet,
az új vezért, aki új erő,
az új vezért, aki majd
szabaddá kényszeríti az
emberek és
népek örök-nagy versenyét:
hirdessétek a Teljes Igazság
istenét, aki átveszi az idő
legmodernebb harceszközeit, és,
soha vissza nem rettenve a
rettenetestől, ágyúkkal is
felszereli jóakaratát:
hirdessétek a mindenkiért
hadbaszálló világos erőt,
amelynek ura
elsöpri az irgalom
laza rendjét, a véletlenek
buta egyensúlyát,
s vegye bár föl teremtő
tisztaságára a pokol
álarcát és égesse föl
mindazt, ami
szépet és jót tíz ezredév
megalkotott: joga lesz
rombolni, mert
a felszabadított emberért
ő újrakezdi az életet:
és szent kard és szent trombitaszó
csak úgy lehet, ha Érte küzd
a szolga tett!
Forrás: DIA
Most hát pihenjünk:
leszerelnek a megvert
hadseregek,
szünetelnek a vándormadarak
légijáratai, megállnak
a leggyorsabb gyorsvonatok, és
majd csak lenyomja lázainkat
orvosunk, a reménytelenség.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál;
nézd: Polyphemos megvakult:
nincs már szüksége monoklira,
hogy udvaroljon Theokritos
szép lányainak; mindenfelé
sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
a kereskedelem előnyeiről, függöny után
alszik a hang húrban, fuvolában,
befelé fordultak a távcsövek
s végül
legkedvesebb halottaink fölött is
eloltjuk a gyertyákat.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál
s a halál a lélek ágya:
párnája feledés,
takarója csönd
s megbékült álma maga az isten.
Forrás: DIA
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
Forrás: DIA
I.
Tízezer tornyom az égbe dobálom
tízezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szívetekben, –
útálom az Egyet, én vagyok a Mind.
Tízezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tízezer sugár;
és nyomorult testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.
II.
Tízezer út suhan össze bennem,
színek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
útálom a Mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba sűrítek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én,
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.
Forrás: DIA
Egy kis értelmet a reménynek!
Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
és milliók
rabjai a nyomorúságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!
Forrás: DIA
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Együtt szöktünk a hegyeken át,
gyönyörű volt a Bakony,
a napot csókoltam szemeden
s fiúsra nyírt hajadon.
Gyönyörű voltál, de lelkemet
árnyék futotta be:
csókoltál, mint aki nem akar
gondolni valamire.
Gyönyörű volt az éjszaka,
a holdfényes Bakony,
s másnap már a tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Boldogan tartotta az eget
kék karjaiban a tó,
és jártuk a koranyári vetést
és szedtük a pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott,
és este a csöndesedő csalogány
bedalolt az ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
Mért vagy hát oly szomorú?
Nem kell már, aki vagyok, az
a csúnya, szegény fiú?
Megúntál? Elpattant a varázs?
Sírsz, s nem tudod, miért?
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Most megy le a nap, részeg ragyogás
az alkony gyönyöre:
úgy csókolsz, mint aki nem akar
gondolni semmire.
Forrás: DIA
