https://verskucko.com

Kategória: Szilágyi Domokos

  • Szilágyi Domokos: Szerelem

    Megismertem a holnapot:
    terád hasonlított,
    terád, miránk –
    lobogott
    és nyugodt volt, mint a láng,
    – s mint a mi éjszakánk,
    amelyen megéreztük forró
    és röpítő és egybeforró
    embersorsunkat, a szerelmet,
    – én azt, hogy hiába ölellek,
    te azt, hogy hiába ölelsz,
    ha nincsen más, csak ez a perc,
    hogyha mögötte meg nem érzed
    és meg nem érzem az egészet,
    a szilárd anyagot,
    ami vagy és ami vagyok,
    és ami egy törvénybe fog
    bolygókkal és liliomokkal,
    tó méhében a teleholddal,
    vérrel, háborúval, örömmel,
    mindennel, ami volt az ember,
    és ami most s amivé válik,
    s amit születéstől halálig
    sejt és tud és tesz,
    mit hozzáad a léthez,
    hogy életté váljék, hogy a rend
    kormányozza a végtelent,
    az értelem, amely szavak
    nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
    agyunkban –
    a holnapról akartam szólni,
    a holnapról, mely már valódi,
    mert fölismert s el nem téveszthető,
    tiszta, elérhető,
    mint a friss levegő –
    igen, a holnapról akartam szólni,
    s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
    ő éreztette meg velem,
    milyen lesz:
    szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    és akkor, amint ránk hajnalodott,
    megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
    a csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Őszirózsák

    Tegnap még szégyenlős növendéklányként
    szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
    szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
    hajladozó búzatáblák alig sejtették
    szőkeségük élet-adó hatalmát,
    a napok tüzes-arany csöndjébe
    bele-belecsattant egy zápor,
    a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
    és látod, kedves:
    ma, a kert egyik zugában,
    orgonabokrok szoknyája alatt
    fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
    Remegtek, mikor tetten értem őket,
    hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
    hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
    de csak hallgattak makacsul,
    és benne volt e hallgatásban,
    hogy maholnap a faleveleken
    dérré kegyetlenedik a harmat,
    hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
    labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
    az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
    s a siető, álmos arcokat
    piros-vidámra csipkedi a reggel;
    a sétatéren fiók-festő-gigászok
    lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
    s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
    lomhán csurognak a méz sugarak
    s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
    és szemed parazsában
    föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
    Szerettem volna neked adni a virágokat.
    De aztán csak ez a vers maradt.
    Mert mire hozzád érnek:
    elhervadnak a remegő őszirózsák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos – Pörpatvar

    Magadnak aki könnyű voltál,
    miért vagy súly a nyakamon?
    Ezt a mázsás ürességet
    lerázni, hol a hatalom

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos – Szemedbe nézek

    Amire nem lel szót a nyelv,
    Mi be nem fér egy ölelésbe;
    Miről az ajak nem beszél
    Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

    Mit el nem mond egy mozdulat,
    Ha kezeddel a búcsút inted;
    Mit el nem árul mosolyod:
    Azt mind kimondja egy tekintet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos – A távolság acél-karja…

    A távolság acél-karja
    csillogó tenyerére vett,
    s messze kinyújtott. Tipegő,
    kereső mécsláng-lelkeket
    formált belőlünk. Megriadt
    szemmel hiába keresek
    a néma hófüggönyön át.
    Magunk vagyunk, és kevesek
    vagyunk magunknak. Két karunk
    üresen hal el, furcsa, torz
    mozdulatokkal. Huzalok
    szél-pengette hangján dalolsz,
    és nézlek ezer arc mögött,
    de árnyad mindenünnen elszáll –
    mégis itt vagy bennem, hisz minden
    jóba-rosszba csak te viszel már.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Szilágyi Domokos – Karácsony

    A puha hóban, csillagokban,
    az ünnepi foszlós kalácson
    láthatatlanul ott a jel,
    hogy itt van újra a karácsony.

    Mint szomjazónak a pohár víz,
    úgy kell mindig e kis melegség,
    hisz arra született az ember,
    hogy szeressen és szeressék.

    S hogy ne a hóban, csillagokban,
    ne ünnepi foszlós kalácson,
    ne díszített fákon, hanem
    a szívekben legyen karácsony.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos: Utóhang

    Hontalan fények közt otthonos lélek:
    mindentől, ami volt, mindentől félek.
    Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől:
    félek a sajgó megismeréstől.

    Akad-e, akad-e valaki még?
    Számban gyöngyöznek keserű igék.
    Csillagok pislognak kialvatlanul.
    A fény, a fény remegni tanul.

    Mennykő igazságok között vacogva
    világom szétszakad darabokra.
    Akár a nap az esttől,
    elválik test a testtől
    és el a kéj a vágytól,
    férfi és nő az ágytól,
    az akarat a szótól,
    el a cukor a sótól,
    pokol a magas égtől,
    befejezés a végtől,
    a kezdet a nyitástól,
    sírás a csitítástól,
    az eszmény a valótól,
    élő a meghalótól,
    halott az élve-holttól,
    és ama zsák a folttól,

    fölrúgva talmi törvényt,
    ami volt, meg se történt,
    s ami lesz mindhalálig,
    még ma halálra válik,

    a szólott szó is szótlan,
    a való is valótlan,
    a létező is létlen,
    a vétkező is vétlen,
    az ártatlan is ártó,
    a föld égre kiáltó,
    és tettető a tettes,
    és kedvetlen a kedves,
    és a kegyes kegyetlen,
    az összesség egyetlen,
    több a kevés a soknál,
    és több a csönd a szóknál,
    és csupa seb vagyok már,
    s már nem szól senki értem,
    s én nem értem. Nem értem.

    Magamat világgá kiáltván,
    állok kéretlenül a vártán.
    Éget a szó, éget, eléget.
    Adjatok, adjatok oltó igéket.
    Romlandó húsom végét a rögben:
    hinnem az Útban, az örökben.

    Az Útban, mely veszni nem ereszt,
    és amely örökös újrakezdés.
    (Elmondhassam, hogy megcsalattam:
    nemet vetvén, igent arattam.)

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

    Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás