Kategória: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Hajnali szerenád

    Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
    De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
    Új rajzlapját kifeszíti az égen
    A hajnal, a nagy impresszionista.

    Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
    És álmodozva pingál enyhekéket,
    S ragyogva tűzi az isteni képet
    Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

    A sötétség, az éji, rút csuha,
    Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
    S borzong a jó hüvösben meztelen
    Az erdő, az örök buja csuda:
    Most, mielőtt pompás testét kitárja
    Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
    S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
    Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

    De itt, a szűk utcák közé bezárva
    A szürke hajnal szennyes és sivár,
    Nagy, sárga szirmát elhullatta már
    A lenge gázláng, az éj bús virága.
    Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
    Lobog a kétes és nehéz homályba
    Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
    Mely vakon leng a siket tereken.

    Annuska, alszol? bús utcák során
    A bús hajnalban járok egyedül,
    S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
    Fantáziám, a magános cigány:
    Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
    Hangfogózza dalát, míg ballagok,
    Jó volna most megállni ablakod
    Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

    A szívem adnám oda hegedűnek,
    A szívem, melyből bú és vágy zokog,
    Lopjon szivedbe enyhe bánatot
    És kósza vágyat, mely árván röpülget,
    Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
    Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
    Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
    Sirasd el az én züllött életem.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Egy mozdulat

    A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
    Az „örök” szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
    E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,
    Az édes poharat bús számhoz közelítem.

    Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
    Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
    Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még;
    A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

    Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
    Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
    Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
    Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
    A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal,
    Mely a szivembe rothadt, és mérgez, bár nem él…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ady Endrének

    Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
    Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven,
    S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden,
    S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
    Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
    Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
    Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
    Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…

    Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz
    Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből,
    S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől
    Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis,
    Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között,
    Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
    S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,

    Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…
    Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik,
    Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
    Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt,
    Énhozzám jöjjön el, s lel megnyugasztalást itt…
    Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
    Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt,
    Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt
    Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…

    Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
    Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel,
    S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível,
    Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.
    Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak,
    Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem
    Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
    Félénk apostola az én erős uramnak…

    De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt
    Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,
    És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,
    S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:
    Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,
    S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
    Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,
    S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Meddő órán

    Magam vagyok.
    Nagyon.
    Kicsordul a könnyem.
    Hagyom.
    Viaszos vászon az asztalomon,
    Faricskálok lomhán egy dalon,
    Vézna, szánalmas figura, én.
    Én, én.
    S magam vagyok a föld kerekén.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    1927


  • Tóth Árpád – Kincs

    Emléked már oly ódonan aranylik…
    S ha este véle búsan bíbelődöm
    Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
    Gyűrűjét agg kéz, reszketőn s tünődőn…

    Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
    Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák
    Jelenjenek elém a régi vágyak:
    De egy se jő már s nem röpítnek hozzád…

    S egy este majd, még úgy mered setéten
    Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem:
    Tört bútorok az olcsó s vak szobákban,
    Lelankad lelkem karja bánatában

    S a kincs kisiklik ájult ujja közzül
    S sötét lomok közt lassan messzegördül…

  • Tóth Árpád: A merengéshez

    Merengés, ó, merengés, mélyén a csöndes éjnek
    Rejtelmes látcsövünk, szelíd kristályu lencse,
    Mért néz ma rajtad újra a csüggedt, árva lélek,
    Kutatva: sorsa éjén arany planéta leng-e?

    Merengés, ó, merengés, oly írral telt szelence,
    Minővel látni kenték szemük varázsló vének,
    Hogy szirtek rejtett kincsét előttük megjelentse,
    Ó, mért mutatsz megint fényt a lélek bús szemének?

    Merengés, ó, merengés, hisz hazugok a fények,
    S mint sós lehű lagúnán a cifra, vén Velence,
    Csak ringasz renyhe tükrén a könnyek tengerének –

    A tétlen búsulótól elfordul a szerencse,
    És meg nem könyörülnek órajta semmi mélyek,
    Sem fenn az égi szférák őnéki nem zenélnek…

  • Tóth Árpád: Tetemrehívás

    Olykor a bíbor alkonyatban
    Elnehezedik a szivem –
    Felnézek a nagy, csuda égre,
    És látást látok, úgy hiszem.

    Boldogtalan fantáziámnak
    Úgy rémlik, a felhők felett
    Azért a csönd: meghalt az Isten,
    És ravatalra tétetett.

    Fejénél roppant arany lángok,
    Antares s Orion ragyog,
    Körüle térdre rogyva sírnak
    Az árván maradt angyalok.

    Valaki megölte az Istent,
    És fekszik némán és hanyatt;
    S reszketve a gazdátlan űrnek
    Lakói hozzá bolyganak.

    Jönnek a sárga Hold-lakók és
    A Mars bölcs óriásai,
    Saturnus-népek hat szivükkel
    S Vénusz szirom-leányai.

    És olykor egy-egy emberlélek,
    A gennyes Földnek hirnöke
    Jön, és láttára szerterezzen
    A gyászolók kövült köre.

    Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
    Az alvadt sebből fölfakad,
    Legördül lassan, s átzuhogja
    A végtelen világokat.

    Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
    S a földön bíbor alkonyat
    Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
    S én fölemelem arcomat,

    És úgy érzem, e fájó arcnak
    Nem lehet többé mosolya,
    Mert ember vagyok én is, én is,
    Az isten véres gyilkosa…