https://verskucko.com

Kategória: Várnai Zseni

  • Várnai Zseni: Boldog Új Évet!

    Álmodtál egy boldog évről,
    Reménykedtél, igaz szívből.
    A remény mára tovaszállt,
    Az álmod is már messzejárt,
    de vár az Újév ismét téged,
    Reményt hoz és büszkeséget.

    Vágyat ébreszt, s újra éltet,
    Boldogabbá tehet téged.
    Életed még meseszép lehet,
    Boldog Újévet kívánok neked!

    Te Új Világ, jóra törekvő,
    bár te lennél az a régvárt,
    békét hozó, csodás esztendő,
    mely az Idők méhében érik
    talán már évmilliók óta…
    s most a mi Századunk tüzében,
    most válik nagy, igaz valóra…,
    Boldog új évet, emberek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Megyek feléd

    Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

    hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,

    holdad vagyok, mely vonzásod körében

    járja végtelen útjait.

    feléd fordítom arcomat, mert tőled

    hullhat csak rám a fény és a meleg,

    s olykor, mikor közeledbe érek,

    már azt hiszem: most…most elértelek!

    Kinyúl felém napszemed fénysugára,

    megérint, mint egy csók a téren át,

    s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

    mikor átúszom a nagy éj tavát.

    Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

    lehullanék, ha Te nem vonzanál,

    úgy tartasz engem óriás erőddel,

    úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

    S mikor egy világrobbanás hatalma

    égen és földön mindent szétlövellt,

    akkor zuhantunk egymás közelébe,

    karod elkapott és védőn átölelt,

    egy pillanatra, aztán elszakadtunk

    pályánk sínére parancsolt a rend,

    a csillagok fészkükre visszaültek,

    s a hold újra a nap körül kereng.

    Megyek feléd, de soha el nem érlek,

    bolygok körülötted, s önmagam körül,

    bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

    s örök vonzásod szárnyain röpül.

  • Várnai Zseni: Ma álmomban

    Ma álmomban fiatal voltam,
    sötét hajamat kontyban hordtam,
    kettéválasztva, úgy, mint régen,
    tűnt ifjúságom idejében.

    Közben tudtam, hogy csupán álom
    visszavarázsolt ifjúságom,
    tudtam, igen, de mégis, mintha
    lengett volna időhinta
    mából a múltba onnan vissza…
    megvénülve, majd megifjulva…
    megújulva.

    Fiatal voltam, lázak gyötörtek,
    gyermekeim, verseim jöttek,
    oly sok áldás
    szívta vérem,
    hogy én csak bennük, értük éltem…

    Mondják:
    szép voltam barna hajjal,
    de nem törődtem én magammal,
    más gondom volt:
    kenyér és versek…
    és éveim egyre inkább vertek.

    De ma, különös hajnali álmom
    átköltötte az ifjúságom:
    Boldog voltam,
    mint soha ébren,
    agyam filmezte régi képem,
    de úgy, hogy árnyék nem is volt
    rajtam,
    s nem volt ezüstös szál
    hajamban…

    Nem volt bánatom, nem írtam verset,
    nem éreztem, hogy üldöznek, vernek…
    Csak éltem, éltem, mosolyogtam…
    Ma álmomban fiatal voltam!

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Várnai Zseni: Mint egy végtelen élő koszorú

    Nagy, ősi vágy az asszonyok szívében,
    hogy átöleljünk minden messzeséget,
    hogy a szeretet forró kráterében
    eggyé forrasszunk minden nemzetséget,
    hogy ne legyünk már gyöngék, elhagyottak,
    prédái a kegyetlen viharoknak,
    mint a magányos országutak fája,
    kell, hogy szívünk egymást megtalálja.

    Ha bőrünk barna, sárga vagy fehér,
    ereinkben egyként piros a vér,
    s kezünk szorosan egybekapcsolódva
    a földgolyót védőn körülkarolja,
    mint egy végtelen, élő koszorú,
    hogy ne lehessen többé háború!

    Mert úgy vagyunk, akár az anyaföld,
    amely az élet magvaival áldott,
    úgy szüljük jobbá, szebbé szüntelen
    ezt a megsebzett, háborgó világot,
    s jól tudjuk már, hogy mindenünk a béke,
    százmilliók élünk, harcolunk érte,
    s a vértengerből, mint egy új csoda,
    kiemelkedett a nők homloka!

    Lehull a fátyol, szellemünk szabad,
    érik benne a tiszta gondolat,
    s a tudás fénylő szárnyain lobogva,
    erőnk a földet védőn átkarolja,
    mint egy végtelen, élő koszorú,
    hogy ne lehessen többé háború!

    Izent a tavasz értünk, asszonyok,
    mert tavaszodik szerte a világon,
    magyar falvak, városok asszonya
    galambot küld, hogy olajággal szálljon…
    Kik annyi kínt és szenvedést megértünk,
    ma fiainkban, lányainkban élünk,
    s ők, mint megáradt, végtelen folyam,
    mennek előttünk, zengve boldogan!

    S ha bőrük barna, sárga vagy fehér,
    ereinkben egyként piros a vér,
    kezük szorosan egybekapcsolódva
    a földgolyót védőn körülkarolja,
    mint egy virágzó, élő koszorú,
    hogy ne lehessen többé háború!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Belebámultam a Napba…

    Szerelmemnek nem volt még arca,
    és teste sem, csak, mint egy álom,
    ködként gomolygott körülöttem
    valóság, és mesehatáron.
    Szebb volt, mint minden földi férfi,
    nagyobb, különb, titokkal teljes,
    sokszor szálló felhőben véltem
    meglátni őt, mint egy szerelmes.

    Láttam márványban egy vonását,
    talán Phidias remekében,
    szemének zöldjét megtaláltam
    egyszer, mikor tengerbe néztem,
    s aranyszín, barna, karcsú teste
    villant elém egy pillanatra,
    mikor káprázva, elvakultan
    belebámultam a napba.

    Kerestelek, örök szerelmem:
    földön, vízen, és csillagokban,
    parányi részed láttam olykor,
    s éreztelek az illatokban,
    miket réti füvek lehelnek,
    csodáltalak vad ifjúságban,
    s erőd bilincsként babonázott,
    mikor egyszer párducot láttam.

    Azután mégis megszülettél.
    Életre keltél, mint a márvány
    az alkotó művész kezéből,
    élő szobor, földi szivárvány,
    fényből, erőből ötvözötten
    megszülettél, mint képzeletben
    álmodtalak, egyetlen férfi:
    gyerekem, nagy örök, szerelmem!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Babona

    Ma viszketett a balszemem,
    lehet, hogy öröm ér…
    nem is hiszed, hogy reszketek
    egy falat örömér’,
    már szinte babonás leszek;
    jelek után kapok
    s ilyen vajákos híradást
    magamra olvasok.

    Mert kell nekem, hogy higgyem azt,
    hogy végre öröm ér,
    mint szomjúzónak korty ital,
    mint éhesnek kenyér,
    mint rabnak egy kis napsütés,
    úgy kell e hit nekem,
    tenyérnyi zöld, hol vágyaim
    nyáját legeltetem.

    Ne mondd, kérlek, hogy babona,
    nem érted, mily öröm?
    remélni, hogy ma öröm ér,
    ne rontsd el örömöm…
    Mi legyen az? nem is tudom,
    lehet, hogy valami
    jó hírt fogok nagy messziről
    Őróla hallani!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Éveim

    Amikor negyven éves lettem,
    nagyon sokalltam ezt a számot;
    egy évecskét hát letagadtam,
    hosszabbítván az ifjúságot.

    Nem tudtam akkor, mily parázslón
    ifjú, aki csak negyven éves,
    s magamat csalva ragaszkodtam
    ahhoz az egy ellopott évhez.

    Mikor azután ötven lettem,
    – de csak negyvenkilencet mondtam –,
    ma már tudom, – én balga lélek,
    akkor is még, mily ifjú voltam.

    És egyre szörnyűbb évek jöttek:
    milliók haltak, ifjan égtek…
    nem számoltam már életemmel,
    mindegy volt már: mióta élek.

    Mindegy volt már, hogy meddig élek,
    – sorsom a messzi csillagokban, –
    harcoltam, írtam? árva lélek,
    egy elvadult embervadonban.

    Hány év repült el így fölöttem,
    lehetne száz, vagy ezer év is,
    volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
    aztán szívem föléledt mégis.

    Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
    évgyűrűimmel megjelölve,
    s lombkoronás, magas fejemmel
    zúgom a dalt, – tán’ mindörökre!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

    Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
    amíg a lelkem égőn rátapadt,
    s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
    az ifjúság már tőlem elszaladt.

    Lemostam minden kendőzést magamról,
    hajamat sem festettem újra már,
    mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
    s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

    Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
    fejemen, ím, örökös hó ragyog,
    így hordozom ezüstös koronámat,
    és hófehéren újra szép vagyok.

    E szépség más, mint volt az ifjúságé,
    nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
    magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
    és ez a szépség nem lesz hűtelen.

    Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
    az életen, mely szép és változó,
    hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
    így hömpölyög a nagy és mély folyó.

    Lassabban járok, fűszálat se sértsek,
    mert minden élet mérhetetlen kincs,
    napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
    ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

    Talán egy kicsit magamról beszélek,
    mikor szívem e fényért lelkesül,
    végső sugára ez a nyár hevének,
    mielőtt még az alkony rám terül.

    Ez őszi nap a szőlő érlelője,
    s piruló alma issza melegét,
    e fénytől várok én is új erőre,
    magamba szívom forró delejét.

    Fáradt szívem csókjától újra éled,
    csontomig ér a gyógyító sugár,
    talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
    s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

    Vénasszonyok nyarának is becézik
    ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
    mintha tündérek ujjai sodornák
    aranyszálait, ettől oly mesés.

    Kiket zord évek vad vihardúlása
    oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
    hadd üljön meg, mint szentek glóriája
    öreg anyók fáradt ezüst fején.

    Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
    mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
    legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
    ez jár nekünk… ugye, kis ősz anyák?!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Anyám

    A csendes éjben anyámra gondolok,
    szívemben most az ő szíve dobog,
    szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
    nem volt egyebe, csak a szeretet,
    szájától vont meg minden falatot,
    és ha mi ettünk, ő is jól lakott.

    Játékot venni nem tudott nekünk,
    varrással kereste a kenyerünk,
    ő mesterkélt ünnepre szép babát,
    levágta hozzá dús hajfonatát,
    gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
    hullottak rá gyöngyének könnyei.

    Láttam a föld sok szép kirakatát,
    de nem találtam hasonló babát,
    oly tündérszépet, oly kedveset,
    nem ért más hozzá, csak a szeretet…
    a szeme kék, a haja barna volt,
    s a kóc mögött picinyke szív dobolt.

    Anyám elment, nem érte meg szegény,
    hogy a világ forduljon tengelyén,
    pedig hogy várta, várta mivelünk…
    hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
    ó, most ha élne, vehetnék már neki
    ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.

    Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
    szeressük őt, mert elmegy egy napon,
    és visszahozni többé nem lehet
    az elmulasztott jó szót, tetteket,
    a késő bánat mit sem ér neki,
    az élőt kell szeretni, érteni.

    Ma újra érzem, látom, hallom őt,
    s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
    és újra szép és újra fiatal,
    s mintha szívéből zengene a dal,
    amit írok e csöndes éjszakán…
    Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu