https://verskucko.com

Kategória: Vörösmarty Mihály

  • Vörösmarty Mihály – Újesztendei szép kívánság

    Kormosan, de tiszta szívvel,
    A füst barna fiai
    Beköszönünk ma hozzátok,
    Házak boldog urai.
    És kívánunk, és óhajtunk
    Újnál újabb esztendőt,
    Szerencsével rakodottat,
    Nem is egyet, sem kettőt,
    Hanem igen, igen sokat,
    Annyit, mint a kis világ,
    Mennyi csillag van az égen,
    Régi fákon mennyi ág.

    De talán az sok is volna;
    Semmiből sem jó a sok;
    Éljetek míg kedvetek tart,
    Éljen úri házatok,
    Míg a szép leány kapós lesz,
    S kedves a bor, és kenyér,
    Míg szomszédba a magyarnak
    Nem kell futni ezekért,

    Míg szívetek, mint a gyertya
    Oly vídámon égdegel,
    Szemetekben az örömtűz,
    És az erő nem hal el; –
    Majd ha egykor kürtőtökben
    A pók szövi hálóját,
    S vendég hagyta házatokból
    Füst nem ontja fel magát,

    Majd ha nem lesz mit vakarni
    Sem odafenn, sem alúl,
    S a korommal a vígság is
    Mindörökre elvonúl,
    Akkor még ki kérdi többé,
    Hány meg hány hét a világ?
    Jobb fekügyék a gödörbe,
    És takarja el magát.

    De az Isten ójon attól! –
    Éljen a szent vígaság,
    Ezt óhajtja a Földvári
    Tűzkármentő Társaság.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Vörösmarty Mihály – Gondolatok a nap alatt

    „Gondolat a nap alatt” munkádnak címe. – Ne tréfálj.
    Bújj pad alá vele, s lesz gondolat a pad alatt.

    1829.

    Forrás: www.eternus.hu – Vörösmarty Mihály versei

  • Vörösmarty Mihály: Petike

    Bús mogorván ül Petike,
    Ha ha ha!
    Péter és bú! a mennykőbe,
    Mi baja?
    Anyja kémli hű szemekkel –
    Jó öreg!
    Azt gondolja, fiacskája
    Tán beteg.

    „Kell galuska, Peti fiam,
    Eszel-e?”
    „Dehogy eszem, dehogy eszem,
    Ki vele.”

    „Kell bor, édes szép fiacskám,
    Iszol-e?”
    „Dehogy iszom, dehogy iszom,
    El vele.”

    „Kell-e sarkantyú csizmádra,
    Petikém!
    Kalpagodra toll s mentédre
    Rókaprém?”

    „Mit nekem toll, mit nekem prém,
    Sarkantyú!
    Ha szívemben, mint a róka,
    Rág a bú!”

    „Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
    Biblia?”
    „Mit nekem könyv, a beszéd mind
    Szó fia.
    Egy barátom van nekem csak,
    A halál;
    Az, tudom, hogy innen-onnan
    Lekaszál.”

    „Az egekre! Peti fiam,
    Meg ne halj:
    Annyi benned a sóhajtás,
    Mint a raj.
    Átidézzem tán Juliskát?
    Láthatnád?”

    Szól mogorván Péter úrfi:
    „Hol van hát?”

    Ármány-adta Péterkéje!
    Még mi nem volt a bibéje!
    Sem kalapja, sem mentéje,
    Sem a sarkantyú zenéje,
    Nem kell neki róka mája,
    Sem a szomszéd bibliája;
    Nem kell neki bor, galuska,
    De bezzeg kell a Juliska,
    Bár negédes és hamiska,
    De vidor, szép és piroska.
    Sem ehetnék, sem ihatnék,
    Csak Julcsával nyájaskodnék.

    „Ej Petikém, szép fiam, hát
    Ez a baj!
    Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
    S meg ne halj.
    Most takarodj iskolába,
    Rossz fiú!
    Meg ne lássam, hogy pityergesz.
    Félre bú!
    Iskolában a Juliskát
    Elfeledd:
    Isten éltet, tíz év múlva elvehesd”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Éj-monológ

    Sötét és semmi voltak: én valék,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
    És a világot szültem gyermekűl.
    Mindenható sugárral a világ
    Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
    A semmiségnek pusztaságait,
    S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
    A Mind, előállt. Hold és csillagok,
    A menny csodái lőnek bujdosók
    Kimérhetetlen léghatárokon.
    Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
    A test megindúlt, tett az új erő,
    S tettekkel és mozgással gazdagon
    Megnépesűlt a puszta tér s idő,
    Föld és a tenger küzdve osztozának
    Az eltolt légnek ősi birtokán;
    Megszünteté a tenger habjait,
    S melyet haraggal ostromolt imént,
    Most felmosolyga mélyiből az ég;
    S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
    Virágruhába öltözött a föld.

    A por mozogni kezdett és az állat,
    S királyi fejjel a lelkes porond,
    Az ember lőn, és folytatá faját,
    A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
    Sötét és semmi vannak: én vagyok,
    A fény elől bujdokló gyászos Éj. –

    A féreg, a pillanat búboréka,
    Elvész; idő sincs mérve lételének.
    Madárt a szárny, a körmök állatot
    Nem váltanak meg, kérges büszke fát
    Letesznek századoknak súlyai.
    Az ember feljő, lelke fényfolyam,
    A nagy mindenség benne tűkrözik.
    Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
    Merőn megbámúl földet és eget;
    De ifjusága gyorsan elmulik,
    Erőtlen aggott egy-két nyár után,
    S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

    Kiirthatatlan vággyal, amig él,
    Tűn és tünődik, tudni, tenni tör;
    Halandó kézzel halhatatlanúl
    Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
    Még a hiúság műve van porán,
    Még kőhegyek ragyognak sírjain,
    Ezer jelekkel tarkán s fényesen
    Az ész az erőnek rakván oszlopot.

    De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
    Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
    Fáradtan ösvényikből a napok
    Egymásba hullva, összeomlanak;
    A Mind enyész, és végső romjain
    A szép világ borongva hamvad el;
    És hol kezdve volt, ott vége lesz:
    Sötét és semmi lesznek: én leszek,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Vörösmarty Mihály: (Turkai)

    1

    Harcoltam veled, és hátadra fölírtam ez alkut:
    én ütök, és te szaladj, vagy te szaladj, ütök én.
    S ím én vég nélkül puhogatva törélek azóta;
    de te hitetlen vagy, Turkai: hasra esél.

    2 – Az epigrammai Musa, az írókhoz

    Bántani jámbort bűn, de gonoszt nem bántani bűnebb:
    mért üldözlek agyon, Turkai, érted-e már.

    H…ányi Pálnak

    Láttalak a Helikon tetején mászkálni, s türélek,
    gondoltam, neked ott mászni, legelni szabad.

    Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)

  • Vörösmarty Mihály: (Calibán)

    1
    Szólni akarsz? hagyd el, csak káromkodni tanultál:
    a szent természet borzad, ha tégedet hall.

    2
    Mégsem csillapodol? Mit látsz közeledni, mi zendít?
    Fénylő csendes az éj, kelj tova: holdat ugatsz.

    3
    Koncot adok, gazdád, táplálód, és te morogsz rám?
    Rajta! Morogni neked, de nekem ütni szabad.

    Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)

  • Vörösmarty Mihály: A régi üdők emlékezete

    Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
    Hogy ön fiad tiporjon el,
    S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
    Mely szűlte és nevelte őt?
    Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
    Mérged csavarja őt alá,
    Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
    Holott ragyognak Ősei,
    S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
    Pártok vezessék fegyverét;
    Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
    S nem szíve, karja adja meg.

    Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
    Így elfajulna a Magyar,
    A vad Tatár még kétszerezve táborát
    Ismét rohanjon ellene,
    S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
    Szálljon fejére, s döntse meg;
    Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
    És rút alázat nyomja le.

    O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
    Megrontna pártos érzeted,
    Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
    S lassan fogyasztó módokon;
    Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
    Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!

    Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
    Látván Hazája térein
    A sok Magyart, kit átkosan teríte le
    Külső segéddel a Magyar.
    Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
    S rá zúga egy bús fergeteg;
    Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
    És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”

    Forrás: Arcanum

  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum

  • Vörösmarty Mihály: A klastrom

    Zár-lakot óhajtál? a lány szive zár-lak; apácák
    Benne az érzelmek s szűz fejedelmök erény.
    Ódd e szent sereget, s rejtsd hűn kebeledbe, míg eljő,
    Akinek oltárát tisztelik, – a szerelem.

    1. május–június

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Szózat

    Hazádnak rendületlenül
    Légy híve, oh magyar;
    Bölcsőd az s majdan sírod is,
    Mely ápol s eltakar.

    A nagy világon e kívül
    Nincsen számodra hely;
    Áldjon vagy verjen sors keze,
    Itt élned, halnod kell.

    Ez a föld, melyen annyiszor
    Apáid vére folyt;
    Ez, melyhez minden szent nevet
    Egy ezredév csatolt.

    Itt küzdtenek honért a hős
    Árpádnak hadai;
    Itt törtek össze rabigát
    Hunyadnak karjai.

    Szabadság! itten hordozák
    Véres zászlóidat,
    S elhulltanak legjobbjaink
    A hosszú harc alatt.

    És annyi balszerencse közt,
    Oly sok viszály után,
    Megfogyva bár, de törve nem,
    Él nemzet e hazán.

    S népek hazája, nagy világ!
    Hozzád bátran kiált:
    „Egy ezredévi szenvedés
    Kér éltet vagy halált!”

    Az nem lehet, hogy annyi szív
    Hiában onta vért,
    S keservben annyi hű kebel
    Szakadt meg a honért.

    Az nem lehet, hogy ész, erő,
    És oly szent akarat
    Hiába sorvadozzanak
    Egy átoksúly alatt.

    Még jőni kell, még jőni fog
    Egy jobb kor, mely után
    Buzgó imádság epedez
    Százezrek ajakán.

    Vagy jőni fog, ha jőni kell,
    A nagyszerű halál,
    Hol a temetkezés fölött
    Egy ország vérben áll.

    S a sírt, hol nemzet süllyed el,
    Népek veszik körül,
    S az ember millióinak
    Szemében gyászköny űl.

    Légy híve rendületlenül
    Hazádnak, oh magyar:
    Ez éltetőd, s ha elbukál,
    Hantjával ez takar.

    A nagy világon e kívül
    Nincsen számodra hely;
    Áldjon vagy verjen sors keze:
    Itt élned, halnod kell.

    1836

    Forrás: MEK – Vörösmarty Mihály összes művei