https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Tamkó Sirató Károly: Ködfejfa

    Leszaladok én minden ágról
    mint testekről letépett fátyol.
    Az emberbánat értem eljő
    – magával visz egy őszi felhő!
    (Meggyilkol a gondolat-erdő)

    Vagy szétszaggat egy nyári orkán
    vagy kés leszek egy hóhér torkán!
    Talán nem is gyűlölök senkit,
    De szeretni sem tudok semmit.

    Bennem tűzhányók tüze lobban
    s özönvizek hullnak rá nyomban.
    Hej, így van ez minden világgal,
    ha telt sok beteg igazsággal.

    Pajtás, nézd meg, hogy merre mentem
    s ha eltűnök, ne kutass engem.
    Írd rá a ködre, szent fejfámra:
    Protagoras kihajtott ága
    (Vén szadisták fiatal ága).

    Mezőtúr, 1922

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Szabolcsi Erzsébet: Holdtölte

    Ébred a holdfény, tűnnek a felhők, lágy zene árad,
    s várjuk az álmot, az enyhet adó szép égi csodákat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lajtai Gábor: Kevés

    Kevés az út
    de járni kell

    Kevés a fény
    de látni kell

    Kevés a hang
    de szólni kell

    Kevés a perc
    de várni kell

    Kevés a szent
    de hinni kell

    Kevés a könny
    de sírni kell

    Kevés a cél
    de menni kell

    Kevés a sok
    de ennyi kell.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leleszi Balázs Károly: A pásztorbot tekervényei I–III

    I

    Mert a szerelem olyan, mint a megduzzadt hegyi patak.
    Sietve lefelé iramlik, őrálló sziklának ütközik, kortalan
    erői hiányt vagy láthatatlan szépségeket szimatolva
    új medreket vájnak, mígnem lecsendesedve,

    pajtaillatú mezőket s pásztorszellős legelőket fedez fel.
    Fejemet a jégbordás földre szorítom, hallom, hogy jössz,
    azt mondják, néhány perce távoztál el. Ma este
    fürkészve jár körbe a fogyó Hold. A téli táj mögött

    egy másik táj. Szerelemről már nem is beszélünk,
    bár verseimbe visszatérsz. Mikor már úgy gondolod,
    hogy távol vagyok, én mindig ott leszek melletted,
    tűzbe-merülten, melyet testembe szívtam egészen.

    Összegyűjtöm parázs elemeit – egy eljövendő időnek.

    II

    Ahhoz, hogy megtaláld a pásztortűz békességét, nem kell-e
    előtte eltévedned és megismerned a félelmet? És ahhoz,
    hogy boldog légy, nem kell-e előtte szenvedned, elmerülnöd
    a véraláfutásos éjben, a sakálvonításban? A boldogság

    sohasem a boldogság üldözése ordas szőrű vadlovakon.
    A boldogság adományként adatik meg a harc, a nyomorúság,
    a kitartás után. Erre meg így szóltál, miközben a liget
    levélszőnyegén mókusok tettek fogadalmi esküt: az a dolog

    nem hiányzik, ami nem történt meg, amit az ember még nem
    tapasztalt meg. Ennyi volt hát, gondoltam. Az elképzelt képek
    elmosódtak bennünk, bár értjük, hogy az ásványi nedvek
    a magok burkait támadják, eggyé válunk a beszélő másikkal,

    és mégis oly nehezen hajlunk a jövő virágzati ernyője alá.

    III

    És így szóltam: magányos pásztor, fújjad, fújjad csak
    fűzfafurulyádat! Emlékeid tarisznyádban, vándorsólymod
    válladon, indulj el az olthatatlan csapások iramán,
    nézd, a malomkövek kisajtolták immár a titkok olaját.

    Nyugtalan szív, az idő előrehaladt, kövesd a pillangók
    útját az aranybarázdákban, és tilinkózzál, pásztor,
    mert már megértetted, hogy a megérkezés akadályokon
    és erőfeszítéseken át érhető el, olyan ez, mint a költők

    harca a himnusszal, s keresd meg azt az ismeretlen
    angyalt, akiről már évek óta sejted, hogy a közeledben él,
    a szívedben, a karámodban, a pusztádon, ezt az angyalt
    meg kell találnod, mert ő az, aki boldog emberré tehet

    téged, amikor a görbe utakat kiegyenesíti a szívedben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágai Ágnes: Amikor nem vagy itt

    Amikor nem vagy itt: fázom,
    és belebújok a köpenyedbe,
    magamba szívom a dohány
    és borotvahab szagát,
    kinyitom az aktatáskádat,
    kezembe veszem a tollat,
    és a jegyzetfüzetet,
    aztán lefekszem az ágyba,
    és testednek helyet szorítok,
    leoltom a villanyt,
    végiggondolom milyen is volt
    a veled előtti korszak:
    várakozás valami
    biztos bizonytalanra,
    arra, hogy jössz,
    és hogyha elmész,
    én fázni fogok,
    és belebújok a köpenyedbe,
    magamba szívom a dohány
    és borotvahab szagát,
    kinyitom az aktatáskádat,…

    Tehát a tárgyak?
    Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
    Kesztyűdben ujjad hív,
    sáladon a kockák felnevetnek.
    Amikor nem vagy itt,
    olyan töményen vagy velem,
    hogy átforrósodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

    Az ég legyen tivéletek,
    Üllői-úti fák.
    Borítsa lombos fejetek
    szagos, virágos fergeteg,
    ezer fehér virág.
    Ti adtatok kedvet, tusát,
    ti voltatok az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Másoknak is így nyíljatok,
    Üllői-úti fák.
    Szívják az édes illatot,
    a balzsamost, az altatót
    az est óráin át.
    Ne lássák a bú ciprusát,
    higgyék örök az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Haldoklik a sárgult határ,
    Üllői-úti fák.
    Nyugszik a kedvem napja már,
    a szél búsan dúdolva jár,
    s megöl minden csirát.
    Hova repül az ifjúság?
    Feleljetek, bús lombú fák,
    Üllői-úti fák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Ott leszek…

    Ott leszek, ha az orgona nyílik,
    bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
    tavaszi fényekkel hajnal játszik,
    szerelem villan szemed tűzében.

    Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
    sólyom-röptű selymes suhogásban,
    ott szerettük egymást az elején,
    édes-gyönyör, futó sóhajában…

    Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
    szemedből fakadó ragyogásban,
    élek, hol a fenyves ringat lágyan,
    fák közt futó napfény sugarában.

    Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
    egy bársonyos, holdsugaras éjen,
    ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
    idő kovácsolta, egy testben lélekben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: Esetleges esetlegességeink

    lehet, hogy ismerlek,
    vagy talán…
    biztosan ismerlek…
    vagy talán csak ismerősnek tűnsz,
    bizonyára,
    hasonlítunk:
    én rád vagy
    te rám.

    Most már ne csukd rám az ajtót,
    most már én sem csukom rád
    az ajtót,
    betoppanhatsz,
    betoppanhatok,
    hogy megoszd velem a vacsorád,
    hogy igyunk egy pohár bort is rá,
    hogy ágyba bújjunk,
    hogy szeressünk, szeressünk,
    hogy legyünk mostantól párban,
    egy elképzelt örök nyárban.

    Most már ugye…
    ugye minden rendben?
    Ki tudja?
    most már ne csukd rám az ajtót…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Patricia Nolan: Téli álom

    Bemásztam sötét odúdba
    a lépcső alá, ahol annyi éven át
    hevertél, és megtaláltalak
    régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
    könyvkötegek közt.

    Kirángattalak téli álmodból.
    Újból életre öleltelek,
    nem törődve hiányzó bal karoddal,
    megrövidült jobb lábaddal.

    Te nem láthattál engem.
    Valaki kiszedte szemedet.
    Orrad elmosódott az arcodban,
    lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
    hogy helyén tartsa a fűrészport.

    A karomba vettelek, úgy ringattalak,
    ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
    réges-régen. Megmaradt ép füledbe
    mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
    Érintésedtől megújultam.
    Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
    valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.

    Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
    Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
    A magunk együgyű módján ikrek vagyunk –
    egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.

    (Kántor Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János