A mozdulat fensége ép s töretlen
és ezredévek meg nem dönthetik:
fejem nyugoszik delejes öledben,
fölöttem égnek csillag-kebleid…
Hány atom épült hús-ideg szoborrá,
míg betelt az egyetlen pillanat –
élő lélek az anyag-világ ormán,
élő lelkemnek átadtad magad!
Millió évek millió esélye
millióképpen dönthetett veszélybe
s mi, konok kettős, mégis itt vagyunk!
Ruhátlanul és talpig vérben, vasban…
Karoljuk egymást fullasztó magasban –
iker-fényt szór ránk szívünk és agyunk!
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretlek, ahogy szeretem az esőt, a hóesést,
a vihart, a táncot és az utazást,
ahogy jó álmaimat, reményeimet,
ahogy a folyókat, patakokat, tengereket, óceánokat szeretem,
ahogy a titokzatos hegyeket, dombokat, végetnemérő utakat,
szeretlek, ahogy ősszel a mustot és a szőlőt, a bort szeretem,
ahogy a nyár legfinomabb gyümölcsét, a körtét, a meggyet
szeretem.
Szeretlek, ahogy a jóságot és a hűséget szeretem,
szeretlek, ahogy a vakmerőséget és a dacot szeretem,
szeretlek, ahogy a harcot és az igazságot szeretem!
Szeretlek, ahogy a tavaszt szeretem,
nyíló, rügyező gyümölcsfákat áprilisban,
ahogy a nyarat szeretem, és az ősz szomorúságát,
a vadgesztenyék illatát szeretem,
szeretlek, ahogy a gyertyák sistergését,
szeretlek, ahogy az eget szeretem, amikor a szél felkorbácsolja
sötétvörösre a látóhatárt,
ahogy a hidakat szeretem, a várakat és a harangzúgást.
Szeretlek, ahogy a tücsökciripelést szeretem,
ahogy az őzek, szarvasok szökkenését,
díszes fácánok repülését szeretem,
ahogy a harmonikaszót és a vad dobpergést szeretem.
Szeretlek, ahogy az őserdők bujaságát és gazdagságát
szeretem,
ahogy az Antarktisz örök jegét szeretem,
szeretlek, ahogy a világ legpompásabb vízesését,
ahogy a földgolyó belsejét szeretem,
szeretlek, mint a természet egészét,
mint a völgyeket, sziklákat, sivatagokat,
Szeretlek, mint minden tiszta élőlényt ezen a földön,
ahogy a mindennapi kenyeremet szeretem,
ahogy a mézet, mákot, fűszereket és a tejet szeretem,
ahogy a vidámságot szeretem,
nyár közepén a tarló és a szalmakazal illatát szeretem,
ahogy a vadvirágokat, lucernát, piros csipkebogyókat,
vadkacsákat, halakat szeretem,
amikor bolondosan a folyóba buknak,
szeretlek, ahogy az éjszakákat szeretem,
szeretlek, ha ébren vagy és amikor énekelsz,
amikor fütyörészel,
szeretlek, amikor nevetsz,
még soha senkit nem láttam így nevetni!
Forrás: Lélektől lélekig
Szeress engem oroszlánkölykök erejével,
tigrisek ügyességével, vad szenvedélyességével,
szeress engem szibériai medvék jóságával,
szeress engem, mint az eszkimó-kutyák, kitartóan,
szeress engem énekesmadarak mámorító dalával,
szeress engem betöretlen, szilaj lovak akaratával,
szeress engem bárányok ragaszkodásával,
szeress engem bikaviadalra küldött bikák harci kedvével,
szeress engem sovány, vándorló farkasok éhével,
erdei rókák fürgeségével és ravaszságával,
szeress engem elárvult vadkacsa anyja utáni vágyával!
Szeress engem vándorkomédiás életimádatával,
jókedvével, bolondozásával,
szeress engem külvárosi muzsikus keserűen megpendülő
hegedűjének bánatával,
szeress engem a világjárók merészségével,
szeress engem,
ahogy számkivetettek vágyakoztak hazájuk után,
szeress engem,
ahogy kártya megszállottjai a szerencséjüket,
ahogy madarak az erdőt szeretik,
virágok és növények a földet, az esőt, a napfényt,
szeress engem,
ahogy tenger halai a tenger vizét,
ahogy méhek a virágok kelyheit,
szeress engem, ahogy pajkos gyerekek a játékot szeretik,
ahogy Afrikában a feketék a táncot imádják, a dalolást,
ahogy Rió de Janeiróban a nagy karneválon
az élet és halál között lebegő táncot szeretik a mulattok
és a bennszülöttek,
szeress, mintha a világon nem volna senkid!
Most nélküled telnek a sietős órák,
mért tettél jót velem, mért dédelgettél,
mért imádtál, akár egy istennőt,
mért ragyogtak be csókjaid, azok a varázs-flitterek?
Most, mint akit ostorcsapásokkal jól elvertek, jajgatok,
a csókok nyomai kipirosodnak arcomon.
Forrás: Lélektől lélekig
Hársillatot hoz a szél,
miközben a fűz mesél.
Hallgatja a telihold:
Egyszer volt és hol nem volt…
A tóparti fűz alatt
kilested a titkomat,
álomszárnyon szállt az éj,
fellobbant a szenvedély…
Ezer csillag lebegett,
a tó és a hegy felett,
felhők közé bújt a hold,
óvó árnyék ránk hajolt.
Óhajok és sóhajok,
táncot járó csillagok,
víztükörbe hullt a hold –
egyszer volt és hol nem volt…
Forrás: Lélektől lélekig
(egy későbbi regényhez)
Oresztész tudta,
hogy Elektra eljön hozzá.
Nem tudta, mikor,
azt sem, miről ismeri majd fel,
Oresztész mégis tudta:
Elektra eljön hozzá.
Talán nem is annyira tudta, mint érezte.
Hol ébrednek benne ezek a jelzések,
mely ösztönök súgják oly állhatatosan
– nem sejtette,
de Oresztész érezte:
Elektra eljön hozzá.
Talán nem is annyira azt érezte,
hogy Elektra jön el hozzá
hiszen azt sem tudta,
hogy Elektra létezik;
inkább csak azt érezte,
hogy Valaki eljön hozzá.
Oresztész érezte,
hogy valaki eljön hozzá.
Talán nem is annyira azt érezte,
hogy épp hozzá jön el ez a valaki,
esetleg máshoz,
de hogy Valakihez eljön
– ez az érzése éles volt.
Oresztész érezte,
hogy valaki valakihez eljön.
Nem is biztos,
hogy épp Oresztész érezte ezt,
lehet, hogy más.
De hogy Valaki érezte, az bizonyos:
valaki érezte, hogy valaki valakihez eljön.
Mégis:
Amikor Elektra megérkezett,
Oresztész biztos volt benne: ő az,
akiről mindig is tudta,
hogy eljön hozzá.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.
Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?
Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?
A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.
Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
– hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
mielőtt a recsegő tető rászakad.
Forrás: Lélektől lélekig
Légy csak úgy szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
szikrázón és változón,
borítson fényeddel forrón és vallatón…
Légy olyan mint a hullám,
mely felemel, ölel, majd mélybe ránt,
és meleg fészek, megbújva lombok hajlatán.
Légy nekem árnyak hely a pusztán,
hosszú út után, vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán…
Légy illatos kávé, egy fáradt reggel,
légy őrjítő vágy s az értelem…
Adj magadból többet, add egész önmagad,
kívánom önzőn:
Ne ölelj többé másokat!
Légy most már vak!
Hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is csak nekem legyen helyem!
Úgy nézz rám, hogy magadat lássad!
Légy árnyék, s én leszek hűen követő társad!
Légy apám, s szeretőm, légy férjem, s fiam,
enyém légy egészen, engedd,
hogy lehessek TE,
s önmagam…
Légy TE, mint én lennék,
s én leszek Te Magad!
Forrás: Lélektől lélekig
Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.
Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.
Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.
Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, – egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.
Bennem is tél, nyár változik,
lelkeség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.
S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.
Forrás: Lélektől lélekig
Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
A gond és bú felhőit űzd el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás, művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!
Forrás: Lélektől lélekig
