Kategória: Versek

  • Balla D. Károly: Madárhangon

    Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

    A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
    madárhangon beszél a költő, halkan,
    nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
    időn kívül (egy őszön, télelőn?) – –

    hunyorg a szem, csukózik fény elől,
    elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
    és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
    és révedés vall minden múlt felől. – –

    Hová mered ilyenkor égi másod,
    amíg kering az űri képzelet?
    Hová merülnek végső álmodások,

    mikor egy angyal száll a kert felett? – –
    … És ím, elér a hallgatások csöndje…
    (Álmából felriad leányom, Csönge.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Buda Ferenc: Zsebnaptár kicsinyeknek

    Csanádi Imre emlékére

    I.

    Esztendő eredő hónapja, havat szaporító.
    Ingyen hízik a jég. Lesz-e fa tűzre elég?

    II.

    Megzordúl az idő, hasadoznak a fák is a fagyban,
    ám a közel kikelet küldi a langy szeleket.

    III.

    Cinke cipog, a vetést beragyogja az ég, örömében
    fellege sírvafakad, szétveri mind a havat.

    IV.

    Pitypang szirma aranylik, a kecskegidák tusakodnak,
    szőrük akár a selyem. Sarjad a petrezselyem.

    V.

    Kotlóstyúk kutyorog, körülötte vígan bogarásznak
    pinduri tarka csibék. Szállnak a nyárfapihék.

    VI.

    Únja tanár, útálja diáknép már a tanítást.
    Pattog a pentameter – pirkad a földieper.

    VII.

    Izzad, vízhez igyekszik a nép: ez az év delelője.
    Lángol, perzsel a Nap – hocc ide, szalmakalap!

    VIII.

    Fönn egy vércse szitál. Túlérett kajszibarackon
    zurmog a sárga darázs. Bokol a bábakalács.

    IX.

    Csöpp gyerekek hátán nagy, odú-mély iskolatáska –
    nem bír futni a ló: jaj, sok a tudnivaló!

    X.

    Roskad a szilvafaág, édes must illata csábít,
    érik a körte, dió, száll seregély millió.

    XI.

    Köddel a tél közelít, vékony jághártya a tócsán.
    Almafa lombja remeg, zizzen, a földre pereg.

    XII.

    Göncöl négy csillagkerekét friss fagy csikorítja,
    rúdján messzi utat három lámpa mutat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Körmendi László: Senkiért vagyok

    Senkiért vagyok és mégis valakiért.
    Annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
    Ha megcsodálnál, ahogy a csillagot…
    Az messze van! Messze!
    De én most itt vagyok!

    Fonj be a csendeddel, mint őszi délután
    lehulló levelek a földet kicsit bután.
    Legyél rajtam szín, legyél harmatfogó
    legéltetőbb kincsem, a legszentebb takaró!

    Bújjúnk a melegbe, míg megdermed a világ!
    Meneküljünk mélyre! Így vigyázzak rád!
    És tavasszal, ha megint roppannak az egek,
    akkor engedj csak el!
    Akkor majd elmegyek.

    Mert senkiért vagyok itt és mégis valakiért.
    És annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Medárdi eső

    Medárd nekünk megártott,
    alaposan bemártott,
    három hete csak zuhog,
    ázik a bab s a murok,
    petrezselyem zöldje is
    és a holtak földje is.

    Ázik, ázik a búza,
    fejét a víz lehúzza,
    beillene zsenge nádnak:
    bokán fölül vízben állhat…

    Medárd, Medárd, habókos,
    hol a selyemlepke most?
    Hol a futó gyíkocskák,
    kik a kertem csíkozták?
    És a fácánkakas hol
    prüszköl, krákol, gyalogol?

    Esik, esik, csak esik
    kisestétől reggelig,
    mintha csőrepedés volna
    fönt az űrben, s reánk folyna:
    vagy mintha egy szálló tenger
    vándorolna fölöttünk el,
    s hullatná a fölösleget,
    eláztatva földet, eget.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Czóbel Minka: Napraforgó királyné

    Szolgálóim szürke pókok,
    Fonjatok gyorsan serényen,
    Hogy a fátyol lenge fátyol
    Még vasárnap készen légyen.

    Szivárványos lágy ezüstből
    Légyen fonva minden szála,
    Szőjétek a tündérfátyolt
    Szép leányom homlokára.

    Napraforgó palotámba
    Szombat este készen várom
    Lenge fátyolt – mert menyasszony
    Kis leányom, szép leányom.

    Százezer pók nagy serényen
    Fátyol vékony szálát fonja,
    Nagy szövő szék – széles tarló
    Vékony szállal már bevonva.

    De nem tudják össze szőni,
    Mert a szálat minden éjjel
    Irigy csintalankodással
    Hűvös szellő tépi széjjel.

    Lágyan össze gombolyitja,
    Röpiti a tarlón végig,
    Föl egész a napsugáros
    Kékben uszó magas égig.

    Kékben uszó magas égen
    Fehér szálak megragadnak,
    Foszlányos kis felhő képen
    Távol kékben fenn maradnak.

    Napraforgó palotában
    Szép menyasszony mindig várja
    Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
    Homlokára tűzi párja.

    De ellebben minden éjjel
    Fehér fátyol, lenge fátyol,
    Tépett szála játszik, csillan
    Széles tarlón közel, távol.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Rejtő Jenő: Finita la Comédia

    Ki a végtelen semmibe
    Zuhan egy pont az űrbe le
    Körül a néma némaság
    Végtelen könnyű tisztaság
    A nap forog szép fényesen
    Fenséges csendes végtelen.

    Nincs tér anyag és nincs idő
    Egy perc vagy óra sosem jő
    Sok bolygó csendesen suhan
    Minden kihalt és hangtalan…

    Egy pont suhan az űrbe le
    Örökre ki a semmibe…
    Nincs célja útja semmi sem,
    Csak zuhan, zuhan sebesen.

    E kis sötét anyag mi volt
    Mely most zuhan mint csöpke folt?
    A föld volt egykor a neve
    E pontnak ott a semmibe

    Mely most sötéten hangtalan
    Örökké egyre csak zuhan
    Örökké egyre csak zuhan…

    Egy bolygó volt a sártömeg
    És laktak rajt az emberek
    Kik egymáshoz örökre csak
    Idegeneknek maradtak

    Az éltük volt egy sárga fém
    Mely mint egy láthatatlan lény
    Csak pusztított könyörtelen
    Az összes földi életen

    És mindezek az emberek
    Azt hitték, hogy ők Istenek,
    Azt hitték, hogy ők Istenek…

    Vakok voltak és ostobák
    Nem látták mily csepp a világ
    És mindaz mit építenek
    Mily semmiség a semminek…

    Egymást falták fel semmiért
    A könny az élet semmit ért
    Folyt… Folyt… a vér a földtekén
    És néha éjnek idején

    Míg sírt a földnek szelleme
    Egy vércsepp hullt a semmibe
    A földről hullt a semmibe…

    Tombolt a mámor égig ért
    A föld pedig itta a vért
    S az ostoba vak emberek
    Azt hitték már mindent lehet

    Megmozdíták a földtekét
    A föld elveszté egyenét

    És kizuhant a semmibe
    Mindig némán örökre le…

    Most zuhan és nem áll meg soha
    Finita la Comédia
    Finita la Comédia…

    1923. május 20., Budapest

    Forrás: rejtovilaga@protonmail.com

  • Rejtő Jenő: Az új dalokhoz

    Az új dalok fülembe csengenek
    Már nem hallom a régi éneket
    Az új dalokban száz vágy muzsikál
    Az új dalok termője a halál.

    Ha cseng a sok új szép melódia
    Őbennük sír az új kor korcs fia
    Őbennük sír az új kor korcs fia…

    S mily szépek mind a forró új dalok
    Mily lázas lüktetők, mily csábítók
    Hozzád simul és lágyan hízeleg
    Könnyes melódiák megejtenek.

    Koszorúk ők a bűnös éjjelen
    A hajnalon, mely sápadt fénytelen
    A hajnalon, mely sápadt fénytelen…

    Csak szól csak szól a szép új muzsika…
    Mint temetési harangok szava.
    Beléfulnak a könnyes nappalok,
    Meghalnak… lassan csak az éj ragyog…

    A buja vágyak lázas éjjele…
    És befedi a csábos új zene…
    Befed mindent a csábos új zene…

    Ha csendesül már az új muzsika,
    Kiégve fáradtan megyek haza.
    A sápadt égen csillag nem ragyog,
    Elhallatnak a lázas új dalok,

    Beteg megtört szemem elszendereg…
    S felcsendülnek a régi énekek,
    Az egészséges… régi… énekek…

    Forrás: rejtovilaga@protonmail.com

  • Dutka Ákos: Haza kell mennem……

    Haza kell mennem, – a földem izent.
    A földem: a váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, a földem izent,
    Ha oda veszünk is a vándorúton!

    Szálljon elém e vádoló ének
    Lázadó kínnak, sajgó kelésnek,
    Hódító hordák utjára fekvő
    Rejtett kígyónak, meztelen késnek,

    Menj haza lelkem bolygó lidércnek:
    Magyar lelkekben lobogó tűznek;
    Anyám szavával holtig daloló,
    Menj haza, ha százszor visszaűznek.

    Vidd dalom, vidd a szó nyilait,
    Hogy irdatlan éjen súgva suhogjon
    Fekete versek tört ütemén,
    Fáradt szíveken szüntelen doboljon.

    Vidd dalom, vidd a szó parazsát,
    Hogy millió testvér lelkein égjen:
    Sírjon, sikoltson alatta a kín
    Ezen a hosszú elátkozott éjen.

    Haza kell szállnod: parancsol a föld,
    A lázadó váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, hallod-e testvér,
    Ha oda veszünk is a vándorúton.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Rejtő Jenő: Furcsa esték

    Most néha-néha álmodozni szoktam
    nevetséges ez nagyon, de szép.
    Az ember alkonyatkor meghatottan
    álmodik csendben egy-két bús mesét.

    Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
    vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
    vagy meglát Téged amint csendben jössz
    és mondjuk sír is éjnek idején.

    Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
    megcsókolom lágyan a kezed
    vagy néha-néha megcsókollak szájon
    bolond, bús kis álmocskák ezek.

    És ránkborul az éjjel édesen
    és látom, hogy nekünk mindent lehet
    az ilyenek nem álmok, kis szivem,
    ez már egy bódult, lázas őrület.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: A Fejedelemhez

    Erdélyországi őszi rónaságon,
    ütközetekben megfáradt hadak,
    Fejedelem, ma néma hódolattal
    színed előtt, imhol, megállanak.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    dédelgető sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    mély bókolással földre hajlanak.

    Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
    jeledre roppant szellem-ezredek.
    Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
    toborzó harsonáid zengenek.

    Ma mind, akiknek múltban és jelenben
    Te adtál messzehordó szárnyakat,
    fészekbe visszavágyó szárnyalással
    seregszemlédre visszaszállanak.

    Imhol Diákod, kit rokont keresni
    egy más világrész titka csábított,
    adóját hozza… lobogó szemében
    ma is kísért az oldatlan titok.

    Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
    meghajtja halvány martir-homlokát,
    ki a tudásnak büszke forradalmát
    alvó szívekbe tűzzel vitte át.

    És jön Tudósod, számok óriása,
    s hálát leróni, ím, elédbe lép,
    a számlálatlan csillagokból hozza
    a végtelenség szent üdvözletét.

    És jön Poétád, éjkomor szemének
    tekintetét hálával szegzi Rád,
    ki annyiszor sötét márványba véste
    a végzetes magyar tragédiát.

    Seregek jönnek néma áhítattal!
    Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
    Fejedelem, fel az egekre szállna
    a hála óriás dallama.

    Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
    Fejedelem, a százados csodát,
    hogy milliónyi magrejtő rögödből
    virtust nevelt „vitézlő oskolád”.

    Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
    hitet lelkedzett a termő határ,
    s a napsütésben porladó barázdán
    tudás-kalászt vetett a búzaszár.

    Ó, égre zendülő, sötét viharban
    hányszor tiporva állt a drága rög!
    Arany kalász helyén hányszor sötétlett
    szélfújta perje s hamvadó üszök!

    Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
    csak múltra emlékeztető romok,
    hányszor torzulva dermedett az űrbe
    villámsújtotta béke-templomod!

    De tűz kilobbant, villám elviharzott,
    ritkult szívekben megfakult a gyász,
    s az új tavasszal új vetéseidben
    hitet termett a győzelmes kalász.

    Az újra kezdés vakmerő reménye
    legyőzte itt az ostromló halált,
    s daccal vágott a mindig új jövőnek –
    Fejedelem, a fundamentum állt!…

    Színed előtt ma is riadva állunk,
    sírból kiszállt az ősi félelem:
    árvízzel csap ki fundamentumodra
    a száguldó világtörténelem.

    Hullámait már templomodra küldi,
    zivatarából pusztulás süvölt,
    lábunk alatt ijesztő rendüléssel
    indul a régi fejedelmi föld.

    A századok felhőiből tekints ránk,
    vigasztaló sugárral, mint a nap.
    Tekintetedre hattyús lobogóink
    a megrendülő földre hajlanak.

    Te vonsz majd minket végső számadásra,
    Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
    Ütközetekben megfáradt hadaknak
    adj meg nem rendülő, erős szívet.

    Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
    sokára csendül még a hattyúdal –
    s a szellem elrendeltetése: élet,
    feltámadás és örök diadal!

    Forrás: Szeretem a verseket