https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Csorba Győző: Ünnep előtt

    Csak lassan múljék, sok időm legyen
    fölkészülni: maga a készülődés
    az is jó, s készen lenni jó ugyancsak.
    Évente több a vendég messziről
    s közelről egyaránt, illik tanulnom,
    hogy valóban tisztességgel fogadjam
    a társaságot.

    Nem csekély dolog,
    hogy gyermekcsapatoktól vénekig
    annyian érkeznek, nem is tudom,
    élők-e még mind, mert mind élni látszik,
    s mind jókedvű és jóakaratú,
    az ünnep örömétől csillogó.

    Csak lassan múljék, hisz jobb is talán
    a várás, mint a beteljesülés.
    Advent… Ó, mennyi holmimat kinőttem
    s ledobtam… ezt még nem, sőt még nem is
    kényelmetlen… Érzelgősség? Öregkor?

    Fehér a kert, áldom, fehér a város,
    áldom, s elindulok titokzatos ösvényeken
    (kint? bent? milyen irányban?)
    jutok melegbe, fenyőszagba, gyertya-
    fénybe, s remélt ajándékokhoz is.

    Fehér a kert, a város is fehér,
    s elindulnak szintén felém seregben
    lábak és tárgyak. Advent. Nem tudok
    semmit, de mindent könnyen elhiszek.
    Kell a meglepetés, kell, kell az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József: Ág ággal

    Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
    mutattok olyan egyszerű,
    gyönyörű példát!

    Ág ággal, egymásba fogódzva
    akácfa, bodza,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében –
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Az izgága szél hiába szaval,
    uszít zsarnok vihart –
    törvénytudók, ti,
    akácfa, bodza
    ág ággal egymásba fogódzva,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Verlaine: Érzelmes séta

    Húnyó alkony nyilai bíborozták
    a szélringatta sok-sok tavirózsát,
    s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
    tündököltek a nád közt a vizen.

    Árván bolyongtam, fájó sebem égett
    a tó partján, ahol, mint felidézett
    nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
    kétségbeesve imbolygott a köd,

    és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
    egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
    a füzek közt, hol égő sebemet
    hordoztam árván; de a szürkület

    elfödte a nád közt a tavirózsát,
    s a nap nyilait, melyek bíborozták
    a sok rózsát, elfödte csöndesen,
    a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.

    Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)

  • Robert Burns: Egy mauchline-i jómadár sírverse

    Sirassátok, ti férjek, azt,
    ki nektek gyakran bésegített;
    mert azt, ki hetekig elmaradt,
    nem hiányolták nejeitek.
    Ti meg, mauchline-i kicsikék,
    ha iskolába mentek,
    ne tapossátok sírja füvét,
    mert ő volt tán, titeket ki nemzett.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)

    Robert Burns, Egy mauchline-i jómadár sírverse, humor, irónia, házasság, csibészség, skót költő

    Kattints a címre a teljes vershez!

    Robert Burns: Egy mauchlinei pernahajder sírverse

    Mauchlinei férjek keseregjetek,
    segítőtök buzgó volt, nem titok;
    míg ti heteken át távol keltetek,
    nem búslakodtak asszonyaitok.

    Mauchlinei lurkók, ha tudtok,
    iskolába jövet-menet közös tisztelettel
    füvön át könnyedén járjatok,
    tán apátok az itt fekvő pernahajder.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Répás Norbert)

    Megjegyzés:
    A „pernahajder” a német Bärenhäuter (medvebőrös) szóból ered, amely az „auf der Bärenhaut liegen” (lustálkodik) kifejezésből vált ki. A szó története egészen Tacitus Germania című művéig vezethető vissza, ahol a germánok békeidőbeli henyélését írja le.

  • Robert Burns: Beh kegyetlen a szűlő

    Beh kegyetlen a szűlő,
    ki vagyont lesi,
    gazdag mamlasz fiának
    lányát odaveti.
    A lányra, a szegényre
    mi vár más menedék?
    Hogy apja ne gyötörje,
    szenved mint feleség.

    A vad sólyom elől így
    menekül a galamb;
    reszketve a haláltól,
    így csapkod fent-alant,
    amíg csak el nem csügged,
    amíg gyámoltalan
    a szikla-szívű solymász
    lábához nem zuhan.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Illyés Gyula)

  • Robert Burns: Árpa Pál. Ballada (A sör apotheózisa)

    Három nagyhatalmú király
    Keleten összeáll,
    és összeszövetkeznek ők,
    hogy vesszen Árpa Pál.
    Ekével elásták eképp,
    földet kapa kapált,
    három királyok esküvék:
    megölték Árpa Pált.

    De utána jött a víg Tavasz,
    hozott záport, esőt,
    Árpa Pálunk feltámadott,
    s elképedének ők.
    És jött a fülledt, forró Nyár,
    ő nőtt egyenesen,
    fején szúrós lándzsahegyek,
    hogy jól védve legyen.

    Beköszöntött a józan Ősz
    és sápasztó szele;
    Árpa Pál teste megroggyant,
    és a feje vele.
    Színe megfakult, megkopott,
    a vénség kezdte ki;
    és akkor jött az ellenség,
    és az esék neki.

    Fegyverük éles penge volt,
    és el lett nyesve térd;
    kocsira köték mint rabot
    gonosz bűneiért.
    Aztán ponyvárafektetés,
    aztán a dupla bot;
    aztán meg a felköttetés,
    és megforgattatott.

    Aztán egy setét sanda lyuk
    vízzel lett töltve meg,
    és megragadták Árpa Pált,
    és vízbe vettetett.
    Aztán a földre fekteték,
    s agyusztálták tovább,
    s amíg csak volt még benne szusz,
    lökték idébb-odább.

    Tűzzel pörkölték csontjait
    és bennök a velőt,
    mit kerékbe Molnárlegény,
    sőt két kerékbe tört.
    Kiszívták szívéből a vért,
    hasukba folyt a nedv,
    s minél többet vedeltek ők,
    annál jobb lett a kedv.

    Nagy hős volt, nagy hős Árpa Pál,
    nemes vért örökölt,
    aki csak itta azt a vért,
    a bátorsága nőtt.
    Ez elfelejtet minden bajt,
    ettől nő az öröm:
    dalra fakaszt özvegy szívet,
    noha szemében a könny.

    Hát köszönsük fel Árpa Pált,
    igyunk, ember fia!
    S ne felejtse utódait
    az öreg Skócia!

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Israel Efraim)

    Régi angol népdal, sok változatban maradt fenn és sokan dolgozták fel. Burns versének is több változata van. Dupla bot: cséphadaró. Saját szóalkotásom; valójában nem „duplának” nevezték, hanem csak (olykor) „másfélfának”: egy hosszabb meg egy rövidebb husáng volt összekapcsolva bőrszíjjal vagy lánccal. Parasztfelkelésekben mint fegyvert is használták. Angolul flail, de a szó természetesen nem szerepel a versben, hanem csak az, hogy ’jól elpáholták, megbotozták’. Israel Efraim

  • Nagy Ferenc: Édesanyám

    Van egy szó, van egy név ezen a világon,
    Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
    Csupa virágból van, merő napsugárból…
    Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
    Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
    Örömében sír az, aki e szót hallja.
    Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
    Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
    Amikor a szíved már utolsót dobban,
    Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
    Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
    Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
    Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
    Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
    És ha elébed jön könnyes szemű árva,
    E szóra felpattan szíved titkos zárja.
    Drága vigasztalás ez a szó, ez a név,
    Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
    Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
    Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
    S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
    Virágos sírdombon a könnyed megered.
    Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
    Nekem a legdrágább ezen a világon.
    Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
    Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Mentovics Éva: A nagymama tavasza

    Mondd csak, nagyi: a te hajad
    mitől fehér, mint a hó?
    – Tudod kicsim, télbe léptem,
    de nem bánom, így a jó.

    Hajdanában kobakomon
    szőke tincset fújt a szél.
    Tudod, mikor tavasz táján
    a kis bimbó útra kél;

    szirma, mint a könnyű selyem,
    színe pompás, zsenge, friss,
    mint a mezők aranyhaja…
    olyan volt rég nekem is.

    Később, mikor nyárba léptem,
    ragyogott az ég nekem,
    s nemsokára anyukádat
    dédelgette énekem.

    Csodálatos évek jöttek,
    nem feledem soha tán,
    milyen boldog volt családunk
    nagyapókád oldalán.

    Aztán, mikor édesanyád
    egy ifjúban párra lelt,
    a Nap minden sugarával
    örömtáncát járta fent.

    Hosszú évek teltek, múltak;
    fényes nyarak, szép telek…
    ezerszínű őszünk múltán
    hajamra már dér pereg.

    De tudd kicsim, szép a tél is,
    mert a tavasz aranyát
    mióta élsz, drága kincsem,
    a te lényed adja át.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Lassú szárnyon

    Uram, a két szárnyam nehéz,
    hozzád emelkedni ma nem mer.
    Ne bilincselj meg és ne bánts
    nagy súlyoddal, a félelemmel.
    Te nagy völgyedben ne legyek
    énekre béna, hitre gyáva.
    Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
    mint kicsi koromban anyámba.
    Hívott erőseid dalos
    lakomáján mindig ne késsem.
    Kapudtól ne térítsen el
    utat veszítő szédülésem.
    Viharszeles mélyed felett
    meredekedet bízva járjam,
    sziklafalon hajnalmadár,
    örömpiros legyen a szárnyam.
    És hogyha mégis hullanék
    sugaradban vagy sűrű hóban,
    sohasem látott arcodat
    láthassam egyszer, zuhanóban.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Keresztury Dezső: El ne feledd

    El ne feledd soha, amit ígértek
    szülők, barátok, költők, iskolák:
    hogy kedves, okos, szép, igaz s tiéd lesz,
    mit álmaidba szőtt a szomjú vágy:

    s a gúzst se aztán, a lárvája-tépett
    valót, az ellened-rideg világ
    kezét: bírákul a gonosztevőket,
    s a kést, mely hited erét metszi át: –

    de azt se, hogy volt pár pillanatod,
    mely a lét mocskából felragadott
    a mindenséget hordó csillagokra:

    s az orvos időt, mely emlékké oldja,
    amit a kín lelkedbe égetett.
    Különben nem bírnád az életet

    Forrás: Szeretem a verseket