Inségemből hozzád
fohászkodom sírással,
akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
hadd lássam a mélyben
az elásott kincseket.
Álomban szegődött
hozzánk és kék lángokkal
lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.
Ha meg nem találjuk,
ha csak fázva didergünk,
lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
hadd lássak, hadd lássak,
mert bizony elkárhozunk.
Forrás: Szeretem a verseket
v
És a szerelem szövétneke mily´ törékeny.
Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben,
úgy mint régen a gazdag vándorkereskedők, akik messzi tájakról
érkeztek
és ritka virágokat, beszélő madarakat rejtettek iszákjukba.
Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket őrzök a szívemben,
kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony
karjaimban ringatlak
és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj,
amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe.
Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk.
Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek erőt?
Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed
kékje fölverje az üres teret?
Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolyogsz rám.
És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz
álmukat aludták.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen jó meglapulni ennek az embernek karjai közt.
Milyen jó idesimulni ösztövér testéhez.
Milyen jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát.
Milyen jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe.
Milyen jó hallgatni szíve dobogását –
meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.
Eddig nem értettem magamat.
Nem értettem, mi az az erő,
az a kéjekre szomjas vad erő,
ami űz, hajt az emberek ellen.
Most már tudom.
Azért harcoltam eddig mindenki ellen,
mert azt akartam, hogy legyőzzenek.
Azért szaggattam ízekre annyi embert,
mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.
De a testük nem volt elég meleg ahhoz,
hogy odabújjak mellé,
és a kezük nem volt elég szelíd ahhoz,
hogy megnyalogassam,
és a szemük nem volt elég tiszta ahhoz,
hogy megbabonázzon,
És a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású,
hogy lecsendesítsen és álomba andalítson.
Megöltem őket,
mert nem voltak ilyenek, mint ez az ember.
Megöltem őket,
mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.
És én úgy szeretek megalázkodni.
Forrás: Lélektől lélekig
Feküdj mellém, mintha beteg lennék
Ápolj csak azzal, hogy itt vagy
Fejtsük meg a sötétséget
Hangtalanul nézzük a semmit
Simogasd meg verejtékes homlokom
Raboljuk ki a csendet
Ne szólj – így nagyobb a zsákmány
Ma megérintjük a csillagokat
Érdes bőrünk visítva karcol:
segélykiáltás, lavinakönyörgés
Forrás: Lélektől lélekig
Fűszerillatú ág.
Néztem a fényed.
A bűvös koronád.
Lassan forgott
Benne a világ.
Ott álltál fénylőn
A világ tengelyén
Előszörre tudtam itt,
Hogy; Te vagy már az Én
Mikor ott csillant
Szemedben Itália
Rámnéztél; enyém
És tiéd az eufória.
Vedd, vedd bátran
Ezer éve várom
És tudom a napot
Mit a távol ezred
Reménnyel rámhagyott.
Fordultál egyet.
És szelíd mosolyod
Varázslatán át
Lepergő jövőnk során
Életed ezüst fonalát
Mutattad, mely enyém is.
Ahogy egymást kerülték
Fényeink. Ezüstfehér
Arany, vörös és a kék.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha elindulsz
meghosszabbodnak az árnyékok
Amikor elmész
megszaporodnak az ablakon az ujjlenyomatok
Ha elindulsz
idegenebb lesz a világ
Amikor elmész
sárgán sírnak az üvegek
Ha elindulsz, ha elmész
senki nem tapsol majd a kudarcoknak
Ha elindulsz
váratlanul kiürül a legtömöttebb fülke is
Amikor elmész
kavarog a szentimentális valóság
Ha elindulsz
megáll minden időmérő
Amikor elmész
nem indulnak, s nem érkeznek többé
a költöző madarak
Ha elindulsz, ha elmész
megdermednek az évszakok
és egyetlen másodperc alatt
elszegényedek.
Hajléktalanná válok
ha elindulsz, ha elmész.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom reá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én lennék az, akire várni kell!
“S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon.
Áldott az a kőépítményű szeglet,
amely irányodat töri felém,
vésett-írott emlékű az az aszfalt,
melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
akarom és az lészen saját örömünkre,
nem törődve sem sérelemmel,
másokkal, bárkivel,
a világgal, vagy mással.
Én pedig szeretni
akarlak, és foglak!
Hiába a töredékes mozdulások,
meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
melyek véletlenekké silányultak,
hiába a környezet, meg a rögök,
melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,
hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
ha te úgyszintén engeded,
velem óhajtod, kéred is talán,
teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
néha szédülsz, de jól esik nemde?,
kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd,
magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
küzdenek, ellene, s nem érte.
Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
Hát mi elől?
Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!
Forrás: Lélektől lélekig
Ember, ne szégyelld kimondani: SZERETLEK,
Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .
De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,
És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,
A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .
Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,
És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,
A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .
Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,
Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!
Ám ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,
Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .
E szócskától megszépül a világ, szeretlek,
És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!
Meglátod, visszakiált.
Forrás: Lélektől lélekig
Néha jó csendben maradni,
Semmit nem mondani,
Meg sem szólalni,
Órákig hallgatni.
Néha jó csendben maradni,
Emlékeket betakarni,
Fájni, kívánni, vágyni,
Egy helyben, mozdulatlan várni.
Néha jó csendben maradni,
Senkit, semmit hallani,
Túlélni, élni, remélni
Egyedül félni, s örökké remélni.
szabadon szárnyalhat a lélek,
ha nem kötik a föld alantas céljai,
szabadon élhet, aki már nem remél,
csak másoknak derűs nyugalmat,
aki az idővel hadakozik, elveszik,
a győztesek emlékművei leomlanak,
porrá és semmivé lesz mindenki,
aki él és mozog e föld sarában,
csak a nyughatatlan, kíváncsi szellem
lámpásai pislognak, világítanak
az eredendő, örök és jeges éjben,
azok sem sokáig, röpke pillanatokra,
legfeljebb néhány századra, évezredre,
aztán már mintha sosem ragyogtak volna,
mivégre hát az öldöklő, vak küzdelem,
ez a sehonnan sehová igyekvő akarat?
jobb lángként lobogni, fűszálként remegni,
lankadatlan, konok buzgalommal törekedni
az elérhetetlen, boldog befogadásra
Forrás: Szeretem a verseket
