https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Choli Daróczi József: Óda

    Segítsd, Isten a cigányt,
    Lelhesse meg a hazát.
    Segítsd meg a nemzetét,
    Amíg a világon él.

    Bejárta a világot,
    Nem talált csak bánatot.
    Az élete csak a gyász,
    Segítsd, Isten, a cigányt.

    Bejárta a világot,
    Hosszú út volt, meg átok.
    Hosszú út volt, hideg sár,
    A szívében csak a gyász.

    A bűn, ha elkövette,
    Azt már rég megfizette.
    Megfizette szívével,
    Tiszta piros vérével.

    Gyertek, gyertek cigányok,
    Leljük meg az országot.
    Leljük meg azt a helyet,
    Ahol nem hullnak fejek.

    Segítsd, Isten, a cigányt,
    Békét leljen és hazát.
    Segítsd meg a gyermekét,
    Lelje meg a nemzetét.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József: Istenáldott akarat

    (Joca homloka mögé)

    Nem magamért, magadért,
    tűzben születő fiadért, mélyen
    megsértett jövődért, Krisztus
    kiömlő véréért,
    Anyám – Nagyanyád színéért,
    Apám mosolyáért.
    Ha kell:
    csillagokat cenzúrázni,
    ha kell:
    a mindenségbe belelátni,
    ha kell:
    az égen új utakat vágni,
    ha kell:
    emberként mindent megcsinálni,
    élni, élni, így lenne jó!
    Ne mástól várd
    sorsod jobbítását,
    nálad már ne legyen ébredés. Aki
    várja, hogy jöjjön a hajnal, sötéten
    borul csak rá az ego.
    Ha együgyű a jóhiszeműséged,
    elveszik gyermeked, s feleséged.
    Nem virágos réten nyári szellő,
    nem lágyszirmú illatos ibolya,
    nem pisztrángot termő hegyi csermely, nem
    villám, nem mennydörgés, nem orkán:
    Istenáldott földi akarat.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József: A megbélyegzett

    Kenyérsirató esteken,
    mikor a macskák holdat lopni jártak,
    a fal tövébe kuporodva
    soroltuk egymásnak
    félig kitalált álmainkat,
    jól kicifrázva, hosszan, sóváran
    (jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).
    Tréfát űztünk a szegénységből,
    keserű szájjal trágárkodtunk,
    csámcsogtunk száraz torokkal,
    kegyetlenül.
    Ha meguntuk egymás álmait,
    Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi
    meséit hallgattuk félálomra dőlve.
    Szavára ültünk,
    fényes ruhában hasítottuk az eget,
    kényesen.
    És jött a reggel!
    Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,
    csillogó bogárhátunkra szakadt.
    A perzselő nap tarkónkra csapott,
    harangzúgást toborzott körénk
    nem jött az ebéd!
    Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,
    ő sem ismerte a konyhaillatot;
    hideg sóhaját csak éjjel hallatta,
    mikor már a mese is valósággá vált.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Moretti Gemma: Majd elfelejtek emlékezni…

    Majd megpróbálok úgy élni ezentúl,
    hogy elfelejtek emlékezni rád.
    Nem engedem, hogy bármi is idézzen,
    s eszembe juttassa az arcod,
    a szád simogató szirmát,
    puha kendőt: az érintésedet,
    és ahogy ölelőn nézett a szemed.

    Mint csodálatos kaleidoszkóp,
    villan sok emlék, játszik és forog.
    A híd, hol vártalak, a szél, a nád…
    régmult öröm, most hol lehet tanyád?
    Úgy eltűntél, vajon hová maradtál?
    Olyan nagyon-nagyon magamra hagytál.

    Most megtanulok úgy élni ezentúl,
    hogy nem emlékszem, nem gondolok rád.
    Mint őszi ág, levelét,
    emléked úgy elejtem.
    Ha meghalok majd,
    mindezt elfelejtem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Fodor Ákos: A TÖRTÉNET

    ellobban a pillanat,
    füstje percig itt marad;
    korma más kormokra ül
    s megtapad, időtlenül

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Te érdekelsz csak

    Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad
    nézésed kék halai bennem úsznak
    megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

    Te vagy a tükör, hol magamra látok
    az ablak: abból nézem a világot,
    s a labirintus: mindig benned járok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Szerelmes vers

    Kovács Fannynak

    A sokadik. Elfeküdtünk az ágyon
    mezítlenül. Átfogtam két karommal
    és azt reméltem: nagyon kellemes lesz
    egy csipetnyi, szokványos unalommal.

    De több volt. Bal melle fölé hajoltam.
    Mihez hasonlít, tűnődtem. Talán
    korál díszítés, erdei eperszem,
    vagy még bimbós, parányi tulipán?

    Csupán egy pillanat, s egy új világba
    léptem. Elájultam, vagy ébredek?
    Köröttünk csend. Kék, őrült vadvirágok
    kezdtek forogni homlokom megett.

    Nem parfümöd, de bőröd aromája
    söpör el mindent. Nem marad velem
    se baj, se gond, se félelem, se bánat
    se múlt, sem emlék, csak e szerelem.

    Egymásba csomagolva csak mi ketten
    élünk e Földön. Ősszenő a vállunk,
    utat tévesztünk a másik hajában
    és egymás köldökénél meditálunk.

    Elmehetsz tőlem és itt maradsz nálam
    egy szál hajaddal fogaim között.
    Árnyékodat használom takarónak.
    Egy szót se szólj; minden titkunk közös.

    Sokan vannak, kik erről mit se tudnak,
    vagy nem akarják hallani, pedig
    egyedül ezt nevezem szerelemnek
    a lepedőnktől fel az egekig.

    2001

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Repülő csészealjak

    Fénysebességgel szálló, csodás lények
    jönnek hozzánk folyton. Mi a fenének?
    Hogy tanuljanak tőlünk. Ez világos.
    Ugyan mit? Azt, hogyan kell elkövetni
    hatékonyan s gyorsan öngyilkosságot.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Német zsoldosdal

    Mink volnánk hát a foltozott
    irhájú hirhedt zsoldosok,
    kiknek egészen egyremegy,
    hogy völgybe, avagy hegyre megy,
    parasztra, úrra, papra megy,
    bitóra vagy csak babra megy.
    Háltunk már puszta ég alatt,
    füvet kaszáltunk jég alatt,
    láttunk Brédában lángokat
    s űztünk tízéves lányokat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Láttatok zsenge gyermeket,
    akit a strázsa kergetett?
    Így verbuváltak minket is,
    kaptunk páncélt és inget is,
    korbáccsal vert a hadnagyunk,
    így nőttünk fel s most itt vagyunk,
    nem kímélünk férfit, se nőt,
    falhoz kenjük a csecsemőt
    és elfoglaljuk ágyadat,
    aztán rád gyújtjuk házadat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Kiirtottunk már hét megyét,
    s megmásztuk Róma hét hegyét,
    kullogtunk őszi sáron át,
    vérfürdőt vettünk nyáron át,
    úsztunk már téli réteken
    s patkánymód át a Weseren,
    izzadtunk lenn a Pó megett,
    s hörböltünk szomjan hólevet,
    ettünk sáskát, döglött lovat,
    s hallottunk szörnyű átkokat,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    Nem ismerünk apát, anyát,
    kivágunk minden almafát,
    megmérgezzük a kútvizet,
    s azt szolgáljuk, ki megfizet,
    annyit se mondunk: jónapot,
    s kinyitjuk a hordó-csapot,
    széthordjuk ingóságodat,
    kurvának visszük lányodat,
    s ha nem mondod, hogy: köszönöm
    lebunkózunk a küszöbön,
    mert mink vagyunk a foltozott
    irhájú német zsoldosok.

    S ha egyszer majd megvénülünk
    és lócákon hülyén ülünk,
    s lábunkat köszvény marja már,
    s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
    obsitba küld a hadnagyunk
    és várról várra baktatunk,
    s azt lessük, hogy a szeretet
    hol nyes egy darab kenyeret,
    s így érünk oda, hol az út
    végén azt kérdi Belzebúb:
    hol jönnek már a foltozott
    irhájú német zsoldosok?

    Itt jönnek már a foltozott
    irhájú hirhedt zsoldosok,
    kiknek egészen egyremegy…
    (Elölről)

    Budapest, 1937

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Monológ életre halálra

    Úgy mint az őrült szerető szeret
    vizes fejjel, beomló ég alatt
    taposni őszi fasor avarán:
    e földön úgy szerettem járni én.
    Vagy mint utas idegen városokban,
    ki első este sétaútra megy,
    ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
    megizzad s boldog révületben érzi,
    hogy álmainak városába ért,
    hol minden új: a kirakatok fénye,
    a kávéházi italok színe,
    a sok sétáló – mintha ünnep volna –
    s a szabadság vad kakukkfű-szaga
    s vágyik maradni már itt mindörökre –
    mint ő, úgy voltam e világgal én.

    Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
    páratlan, ritka s múló fenomén.
    Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
    először és utólszor látod ezt.”
    Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel
    és szóval láttam, mintha reggelig
    meg kéne halnom – és mindezt azért,
    mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
    nem lesz barát, se bor, se ébredés.
    Érez így más is, de agyába gyűri.
    Ám én a homlokomban hordtam ezt.
    Súgólyukából tudatom csak egyre
    fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
    S e szikra itt a nemlét vasfogói
    között, a lét csodája, hogy vagyok,
    a pusztulás fogatlan állat-ínyén
    még felvillanó szentjánosbogár,
    az ellentétek izzó sistergése
    s az elmúlás örökös, csontig vájó
    tudata: ezek adtak életemnek
    ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
    ezek tettek bolonddá, mámorossá,
    s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
    kastélyt a puszta létből énelém.

    Ittasan a föld egyszeri borától,
    reáfonódva, úgy öleltem át
    minden fogalmat, tárgyat és személyt,
    mint részegek a lámpaoszlopot.
    Így lett világom szép. A csillagég
    gobelinekkel tapétás múzeum,
    a tér három dimenziója körben
    élmény-bálákkal telt raktár, ahol
    órám számlapja tizenkét személyes
    terített asztal s másodperceim
    nehéz mézcseppek csöppenései.
    Így lettem én a föld szerelmese,
    a nagy rajongó, felhők Rómeója,
    holt városok alatt a trubadúr,
    gót csipkedíszek faragója rímben
    s éjféli fürdés pogány ünnepének
    mezítlen papja, míg időm lejárt
    s eltűntem én, a múló fenomén
    a fenomének örök tengerén.

    (Recsk, 1952)

    Forrás: Magyarul Bábelben