https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak

    már fél tíz van és senki se jön
    otthonról csak én megyek
    de nélküled nem mehetek

    írógépemen tulipán
    és olyan egyedül vagyok
    mint látók között a vakok

    emlékszel mikor Páll Laji
    csak mondta mondta a verseket
    faltól falig és elesett

    mikor a versekből kifogyott?
    kihűlt a krumplipaprikás
    és este lett és börtön a ház

    a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
    csak loptuk a villanyáramot
    az államtól mert nem adott

    csak alhatatlan éjszakát
    de lefeküdtünk mégis a földre
    a villamosok mennydörögve

    dühöngtek arrébb hat méterrel
    és hat éve nem festett Páll Laji
    nem tudtunk mit mondani

    eladtunk kétméternyi könyvet
    vettünk festéket ecsetet
    és Laji négykézláb esett

    úgy festett egyszerre minden képet
    ahogy most rád gondolok
    faltól falig mert rab vagyok

    de dolgozom – ezt akarod?
    ha kimoshatnám az ingedet
    jaj úgy félek ha integet

    a rendőr ha zebra mellé lépek
    mindentől félek egyedül
    és bántottalak – elkerül

    árnyékod is – nem néz vissza
    varrnék neked végtelen
    délutánokat éjeket

    elmennénk együtt Diósadra
    néznénk, hogy a kék iringó
    szára mint a messze ringó

    csillagokban a vérerek
    és homlokodon most is lüktet
    a pici ér a föld alatt tüntet

    mert minden itt van ami volt
    már fél tíz van és nem lehet
    hogy nem halhattam meg veled!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – Öröknaptár

    Küszöbön már az újév.
    Topog. Csizmájáról havat ráz.
    Arcát csuklyája rejti el,
    nem látni, zord-e vagy mosolygós,
    nem tudni, mit hoz most és soha többé,
    nem vélni, mit visz mindörökre,
    kérdéseimre nem felel.

    Ilyenkor kissé jelen a jövendő,
    bár jóslat még, nem megvalósulás,
    nem értjük, csuklyájába mit motyog.
    De minden év fagyban kezdődik el
    s indúl a forró nyár felé,
    hogy végül dérben, jégben, zuzmarában
    hátát felénk fordítva eldöcögjön,
    már ismert arccal, ismét arctalan.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Leleszi Balázs Károly – Bennünk rejlő költészet

    A költészet is csak akkor
    tudja betölteni égből-nyert küldetését,
    ha minden ember,
      napról napra, percről percre,
      szívből az agyba,
      jóságban és tisztaságban,
      emberi összetartozásban és szerelemben,
      áldozatvállalásaiban,
      imáiban és cselekedeteiben,
    mélységes összhangban az élő Valósággal,
    újra meg újra megírja
    az Isten szeretet-himnuszát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harangozó Csaba – Keserű szavak

    korlátolt szívvel
    bolyongsz eltévedve
    üres lelkedben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Szerettelek…

    Érzéseim, eltűntek a semmiben.
    Izzó vágyaim lávafolyama lassan kihűl,
    már nem emészt belülről őrjítőn,
    nem réved távolba szemem,
    várva mikor jössz… nem hívlak többé…
    kezem tétován elhúzom érintésed elől.

    Múltba olvadt szavak, mint korhadt fák
    enyésznek el a végtelen időben…
    csak nézlek – arcod szelíd mosolyában keresem
    a nyár bágyadt, szerelmes öleléseit, vad csatáink
    örömárban úszva voltak édesen-titkosak.

    – Keresem még szerelmem – nem találom…
    elmosta az őszi eső, s most ablakomból nézem
    a hideg tél szürke színeit.
    Mint pók, szőttem hálóba emlékeim.

    – Szerettelek – egyszer…
    Burokba gyűjtött időgömbjeim… színes emlékgolyók.
    Nincs boldog tudat – ami űzne, hajtana őrült
    rohanással hozzád… vonatom kisiklott…

    A burok megrepedt, szétgurultak a színes emlékek,
    már nem sietek… nem szedem össze…
    fehér minden köröttem, elenyésztek a színek,
    arcom pírja elhalványult, könnyeim kútja kiapadt.

    Távolodó alakod nézem, ahogy eltűnik a sötét éjben.
    – Szerettelek –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Csendes eső

    ISTEN szomorú tekintete
    EMBERT keres a FÖLDÖN

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fábri Péter – Vita aeterna

    Ne nézd, hová vezet,
    s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is,
    kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül,
    s oly szükségképpen találkozol!

    Te állsz,
    ő szembejön,
    röpíti őt a gép,
    arcodba néz,
    kapaszkodik,
    és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
    – de hát nem ő akarja így!

    A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
    s négy-öt nap teltén hervad el,
    de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
    ha ily rövid szépségre jó?

    Hogy ki meddig miénk,
    az nem ránk tartozik,
    a mi dolgunk szeretni őt.

    Ha félsz,
    ne nézd a körhintát reménykedőn,
    tudod, hogy úgyis elforog!

    Ajándék légy,
    aki ön-sorsáról mit se tud,
    ki örömöt nem vár,
    csak ad,
    s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
    s a kaktusz nyitja szirmait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pogány Zoltán – Ősznek álma

    Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a legszebb benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    levelek közt őszre válnék,

    csupasz águkat rám húznák,
    belém nőnének a bús fák,
    lennék patak, ködöt vérző,
    miből gyöngyöt őszi dér sző,

    sáncok közt fúvatnék szelet,
    mi nyári hőt végleg feled,
    hófelhőket írnék légbe,
    szürkén pancsolt csillag-égbe,

    ősznek volnék legszebb álma,
    minden valóm őszre válva,
    télen, jöhet álom, bármi,
    gyönyörű tavasz fog várni!

    …Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a tavasz benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    tavaszi-szép rüggyé válnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pogány Zoltán – Október, itt

    Ősi földön elfeküdve
    nyújtózik az esti táj…
    pihen örök égi üdve,
    szép e Torna-menti báj!
    És szőkül már a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szénával friss fű paroláz,
    szárazan kezébe csap…
    mezőkön sincs búzakalász,
    torsa mered égbe csak.
    És süppedős a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Szórja bogyóit a bodza,
    fekete gyöngy mindahány…
    erdők dalát szellő hozza,
    zsengén kacag, mint a lány.
    És álmot lát a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Gyűlnek fölmorajló felhők,
    égi hangjuk megremeg…
    csillagok pislannak, itt ők
    rakoncátlan ékszerek.
    És jajgat, ott, a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    E földet óvó sejtelem
    volt is, lesz is mindig tán…
    a szívekhez nőtt végtelen
    dérpaplanba búj sután.
    És elszunnyad a Bérc-i domb;
    mert újra hull az őszi lomb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Győri Dezső – Megbékülés

    Sikongó szívvel csodákat lestem,
    Álmodva jártam sugaras estben;
    Néztem a vágytól ittasult szembe,
    Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
    Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
    Mellyel a holt szó élővé válhat;
    Derengő ködben láthatárt, mélyet,
    Hová a lelkem sohasem érhet;

    Fáknak odvában elrejtett kincset,
    Melyből szeretet gyémántja inthet,
    Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
    Vérvörös lángom fehérre szítván…
    Oromról lávák völgyében jártam,
    Tisztító lázban elégni vágytam.
    Könnyek tengerét gázoltam térdig,
    Könnyek tengerén szívem csak vérzik…

    Feledés írja maradna végül,
    Mellyel a lelkem szelídre békül;
    Higgadtra, miként megkopott kövön:
    Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
    Nem érzi kínját dermesztő télnek,
    Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
    Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
    Hűvösen, bölcsen mered az égre.

    Forrás: Lélektől lélekig