https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • MAKAY IDA – Nem vagy elég

    Ennyi az arcod: lakatlan sziget
    lefoszlott róla országom, hitem
    szemed kiszikkadt tenger mélye,
    Ízekre szedlek – elhajítlak,
    üresebb, mint kifosztott kagylók.
    Nem vagy méltó a bűneimre.
    Nem vagy elég a szenvedésre.

    Forrás: Lélektől lélekig

    K

  • Keresztury Dezső – Mindig velem vagy

    Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
    Elküldelek s követlek; újra elhagy
    kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
    Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
    vonások, gyors madárban röpte célja,
    kút mélyén tiszta víz.

    Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
    vágyad tündér játékát őrizem meg,
    szemedből a tekintet,
    bőröd meleg színéből, szád ízéből,
    ölelésedből, csipőd halk ívéből
    újrateremtelek.

    Mély álmomban csókodra ébredek fel,
    minden nap újra és új értelemmel
    fogalmazlak meg: így élsz igazán!
    A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
    ha arcom lengeti a víz, színéről
    szemed néz vissza rám.

    Mint tükörben a tükör tükörképe:
    végtelen arc fonódik egy füzérbe;
    melyik vagy te? és én melyik vagyok?
    Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
    s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
    valami még nagyobb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza – A kutya meg a nyúl

    Valamikor réges-régen,
    a világnak kezdetén,
    minden állat békességben
    éldegélt a földtekén.
    Ki volt akkor nagyobb úr,
    mint a kutya, meg a nyúl!

    Erdőn, mezőn együtt jártak,
    együtt éltek, együtt háltak:
    megosztották, amit fogtak,
    szóval: jóbarátok voltak.

    Egyszer, hogy a tél beállott,
    és a földre sok hó szállott,
    azt mondja a füles nyúl:
    – Rakjunk tüzet, kutya úr!

    – Rakjunk tüzet, aki lelke:
    ne reszkessünk a hidegbe!
    Nosza hamar gallyat szednek,
    tüzet raktak, melegszenek,
    melengetik bundájokat,
    általfázott irhájokat.

    Hej, de jó a meleg, télen,
    a havas zord erdőszélen!
    Azt mondja a vidám nyúl:
    – Játsszunk egyet, kutya úr!
    – Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!
    – Jól van: játsszunk lakodalmat:
    cincogjunk meg brummogjunk,
    ugrándozzunk, táncoljunk.

    Felszökken hát a víg nyúl.
    Szembe véle kutya úr,
    ugrándoznak, bokáznak,
    keringélnek, cicáznak,
    s hogy a táncot szebben járják,
    egymást hopp, hopp!

    Hanem íme mi történik!
    Az állatok így regélik:
    ahogy ottan ugrándoznak,
    nevetgélnek, bolondoznak,
    meglökte a kutyát a nyúl,
    s tűzbe ugrott a kutya úr.

    – Vaú! – üvölt a kutya:
    Mit csináltál, te buta!

    S hogy így rája kurjantott,
    a farkába kaffantott.

    A nyúl, uccu, vesd el magad!
    farka nélkül tova szalad.

    Nem kergeti a kutya:
    leégett a papucsa!

    Azóta csepp a nyúl farka,
    s meztelen a kutya talpa,
    s azóta van, hogy a nyúl
    fut, ha jön a kutya úr.

    Forrás: magyar népmesei feldolgozás – Gárdonyi Géza

  • Kazinczy Ferenc: A nagy titok

    Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
    szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Paul Fleming: Ne csüggedj

    Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
    köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
    légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
    ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

    Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
    Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
    Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
    Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

    Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
    kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
    mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

    Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
    Ki legyűrte önmagát, az el sohasem vesz,
    annak mindenki már alattvalója lesz.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ákos: Adj hitet!

    Beszélj hozzám, mondd újra el,
    hogy a világ botrány,
    de holnap mégis élni kell.

    Én nem vagyok idegen,
    fekszem a szíveden
    és hallom, hogy dobog.

    A fekhely mellett most is töltve áll
    a hűs borospohár,
    itt érzem, otthon vagyok.

    (Nem is tudod, milyen nagy dolog…)

    Én ordítok néhanap,
    tudom, hogy bántalak,
    csak szidlak a semmiért.

    Hiányzik néha egy kis fájdalom,
    máskor meg nem bírom
    azt, hogy folyton megkísért.

    Adj hitet és elhiszem neked,
    hogy élni szebben is lehet,
    sok okos megvet és nevet,
    de te észre se vedd, csak adj hitet!

    A szájak szélén gyűlölet
    és harag remeg,
    a világ nagy beteg.

    De boldog vagy, hogy van kit féltened,
    egyetlen életed
    ennél komolyabban nem veszed.

    Próbáltam hős lenni és szent,
    nekem egyik sem ment,
    magamon veled nevetnék.

    Játékos vagy, mint egy nagy gyerek,
    a legdurvább fegyvered
    a békülésre képesség.

    Adj hitet és elhiszem neked,
    hogy élni szebben is lehet,
    sok okos megvet és nevet,
    de te észre se vedd, csak adj hitet!

    Beszélj hozzám, mondd újra el,
    és adj hitet!

    Forrás: dalszöveg

  • Erdélyi Gábor: Szem-mosoly

    Hiányoztam?
    Nem voltam itt?
    Talán épp az utcán
    átfagyottan léptem át
    egy eső után maradt
    tócsányi, didergő vizet.

    Akkor gondoltál rám?
    Mikor egyedül a sötétben
    keresett agyamban a remény
    és nem talált hitet?

    Esetleg ott voltál,
    mikor egy felhőn ásított
    a nap?
    Kezében zsoltár volt a fény
    egy felém elküldött sugárban.

    Elhiszem, ha mondod.
    Mosoly inog szemem sarkában,
    mert mertem látni a Tavaszt!

    Ma…
    Egy őszi délutánon.
    Kedvetlen nyűg arat mindenütt,
    nyirkosság tanyáz a fákon,
    az utcán holt levélkupac,
    alatta már az enyészeté lett
    a sok nyári álom…

    S Neked hiányzom…
    Higgyek még
    egy félig kacér mosolynak?
    Mert ha kell: kivárom sorom!
    De csak akkor,
    ha hiányzom…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Álom – 2

    Felettem fényes csillagok,
    Alattam kéklő föld ragyog,
    Lebegve a mindenségben,
    Mert te vagy, azért vagyok.

    Hideg szél süvít, ver vad vihar,
    Szivárvány kúszik az égre fel,
    Reménység költözik szívembe,
    Nem délibáb az, mi átölel.

    Tengerré áradnak könnyek,
    Szavaknak nincs hatalma már,
    Sikoltva zuhanok mélyre,
    Hol kóbor farkas-falka jár.

    Szeretnek és szívem megtépik,
    Tűröm, tűröm rendületlenül,
    Egy ezüst hold ragyog részvéttel,
    Küld egy mosolyt reménytelenül.

    Vívom a Végtelen harcát,
    Nem hagyom el a vad falkát,
    A vérem zúg, szívem sajog,
    Velük mégis szelíd vagyok.

    Mögöttem távoli hómező,
    Előttem kietlen sivatag,
    Szívem már olyan gyéren dobog,
    Egyedül nem bírja az utat.

    Dörrenés, üvöltés hasít,
    Éjnek véres lángja fakad,
    Menekül mind, ki merre lát.
    A gyötrő álom felriaszt…

    Magányba menekülő vad vagyok.
    Szelíd üldözött…
    Szabad vagyok
    – farkasok között –

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Álom – 1

    Ezer éve vagyunk itt a földön,
    Már visszahívott milliárd elem.
    Szemünkben egy halvány csillag fénye,
    Szívünkben vadak félelme s örökléte.

    Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
    Kik úgy nevezik magukat: emberek.
    Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
    Istent tagadnak és szeretetet.

    Egy lankás parkban vártalak,
    S te jöttél felém, mint a fény,
    Időtlen gondolat viharzott át a téren,
    A rettegés villámként csapott belém.

    Az időt megállítani voltál képes,
    Jeleket rajzolni az égre fel,
    A Mindenség mámorban reszketett,
    Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…

    Üldöztek suhanó fekete árnyak,
    Elrabolták emberbe vetett hited.
    Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
    Hangod az ősi káoszba veszett.

    A fájó idő is tűnő, mint a lét,
    Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
    Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
    Éreztem, utolsót dobban a szíved.

    A hold megfordult az égen és beleremegett.
    Meghalt a perc, az érzés, a titok…
    Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
    Hívott a feledés, távoli galaxisok…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Orbán György

    Adaptáció a Dunánál

    1

    Üljön le mindenki egy alsó kőre,
    nézze, hogy úszik el ott a remény.
    Füleljen neszre sorsokba merülve,
    hogy fecseg a kép, hallgat az erény.
    Mintha szívekből kicsordogálna
    s a bölcsesség zavarossá válna.

    Fásult izmokkal dolgozik az ember,
    tanít, nevel, földjébe mélyre ás,
    pattanásig feszül, búsan ernyed el
    lelkesedés és tenni akarás.
    Édesanyák ringattak, meséltek,
    angyalai népek szennyesének.

    Ha elkezdenek könnyek cseperészni,
    szívtelenekre hiába hullnak.
    Közömbösséget lehet még tetézni,
    barlangokban bátrak meglapulnak:
    arctalan szórnak szavakat fénybe,
    beburkolóznak színtelenségbe.

    Sorsunk elfolyik terméketlenségben,
    anyaölből kiugrik a gyermek,
    úgy játszadozna, nevetgélne szépen,
    de sírkövek dőlnek, megremegnek.
    Másra se gondol kegyetlen idő,
    elgazosodik ősi temető.

    2

    Én csupán kétezer éve vagyok úgy,
    ki hirtelen meglátja önmagát.
    Egy pillanat alatt kész a keresztút,
    őseimben szemlélem a hazát.
    Látom, mit ők is látnak, mit kapálok,
    ölök, ölelek, teszem, amit kell.
    S ők azt is látják, amit én nem látok,
    ha szólítanak, szívem mit felel.

    Kiáltjuk egymást örömben, bánatban,
    övék a múlt és enyém a jövő.
    Verset írok, sok éjt töltök álmatlan,
    érzem, milyen lesz a következő.

    3

    Anyámat, apámat alig ismerem,
    annyit tudok róluk, hogy szerettek
    és kerestek, mikor nem voltak velem,
    édessel, szép igazzal etettek.
    Tisztán látom, ahogy egymást ölelik.
    Elszomorodom, hogy már az égben
    van az elmúlás. Onnan megkönnyezik
    újra pusztai megszületésem.

    Megszületésemben ők benne vannak,
    gyengeségemre fújnak új erőt,
    soknál is többet jelentek sokaknak,
    megsejtik bennem a megsejthetőt:
    apámban, anyámban megsokasodom,
    boldogan testvéreimmé válok,
    önarcképemben így megmosakodom,
    s majd egymagam mögül kitalálok.

    A világ leszek – mindenem lehet s van:
    egymásra húzódik sok nemzedék.
    Győzök és elterülök majdnem holtan,
    leomlik biztonságos fedezék.
    Ősi őseimben kavarog vérem,
    szépít török, tatár, német, román,
    örmény, zsidó, tót, mégis marad népem,
    szelíd magyarság vigasz, bár sovány!

    …Dolgozni jól akarok. Vállalhatók
    múltam fájó és sötét árnyai.
    Üres locsogások hiábavalók,
    elsodorják Duna hullámai.
    Őseim csatáit nem vívhatom ma,
    harcolni, ahogy ők, nem akarok.
    Emlékezzünk, de ne lőjük halomra
    közös dolgaink, mai magyarok!

    Forrás: Szeretem a verseket