Kategória: Versek

  • Tornay András: Ha elindulsz, ha elmész

    Ha elindulsz
    meghosszabbodnak az árnyékok
    Amikor elmész
    megszaporodnak az ablakon az ujjlenyomatok
    Ha elindulsz
    idegenebb lesz a világ
    Amikor elmész
    sárgán sírnak az üvegek
    Ha elindulsz, ha elmész
    senki nem tapsol majd a kudarcoknak

    Ha elindulsz
    váratlanul kiürül a legtömöttebb fülke is
    Amikor elmész
    kavarog a szentimentális valóság
    Ha elindulsz
    megáll minden időmérő
    Amikor elmész
    nem indulnak, s nem érkeznek többé
    a költöző madarak
    Ha elindulsz, ha elmész
    megdermednek az évszakok
    és egyetlen másodperc alatt
    elszegényedek.
    Hajléktalanná válok
    ha elindulsz, ha elmész.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Végh Sándor: Gyere felém!

    Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom reá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én lennék az, akire várni kell!

    “S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon.

    Áldott az a kőépítményű szeglet,
    amely irányodat töri felém,
    vésett-írott emlékű az az aszfalt,
    melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
    ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
    nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
    ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
    hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
    akarom és az lészen saját örömünkre,
    nem törődve sem sérelemmel,
    másokkal, bárkivel,
    a világgal, vagy mással.
    Én pedig szeretni
    akarlak, és foglak!
    Hiába a töredékes mozdulások,
    meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
    melyek véletlenekké silányultak,
    hiába a környezet, meg a rögök,
    melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,
    hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
    ha te úgyszintén engeded,
    velem óhajtod, kéred is talán,
    teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
    néha szédülsz, de jól esik nemde?,
    kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
    félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd,
    magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
    A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
    küzdenek, ellene, s nem érte.
    Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
    Hát mi elől?
    Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vass János: Ne szégyelld kimondani

    Ember, ne szégyelld kimondani: SZERETLEK,
    Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .
    De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,
    És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!
    Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,
    A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .
    Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,
    És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!

    Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,
    A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .
    Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,
    Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!

    Ám ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,
    Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .
    E szócskától megszépül a világ, szeretlek,
    És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!

    Meglátod, visszakiált.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákóczi Karola: CSENDBEN REMÉLNI

    Néha jó csendben maradni,
    Semmit nem mondani,
    Meg sem szólalni,
    Órákig hallgatni.

    Néha jó csendben maradni,
    Emlékeket betakarni,
    Fájni, kívánni, vágyni,
    Egy helyben, mozdulatlan várni.

    Néha jó csendben maradni,
    Senkit, semmit hallani,
    Túlélni, élni, remélni
    Egyedül félni, s örökké remélni.

  • Parancs János: Premisszák

    szabadon szárnyalhat a lélek,
    ha nem kötik a föld alantas céljai,
    szabadon élhet, aki már nem remél,
    csak másoknak derűs nyugalmat,

    aki az idővel hadakozik, elveszik,
    a győztesek emlékművei leomlanak,
    porrá és semmivé lesz mindenki,
    aki él és mozog e föld sarában,

    csak a nyughatatlan, kíváncsi szellem
    lámpásai pislognak, világítanak
    az eredendő, örök és jeges éjben,
    azok sem sokáig, röpke pillanatokra,

    legfeljebb néhány századra, évezredre,
    aztán már mintha sosem ragyogtak volna,
    mivégre hát az öldöklő, vak küzdelem,
    ez a sehonnan sehová igyekvő akarat?

    jobb lángként lobogni, fűszálként remegni,
    lankadatlan, konok buzgalommal törekedni
    az elérhetetlen, boldog befogadásra

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Parancs János: Tanácsok

    Ne lépj soha fölkészületlenül
    az emberek közé. Légy alázatos és szerény.
    Légy kíváncsi a dolgaikra. Hallgasd meg őket,
    kérdezd ki őket. Tanulj tőlük, amíg lehet.
    Vizsgáld meg érveiket. S amíg hamissága
    ki nem derül, semmit el ne vess. Ha jót akarsz,
    ne ítélj elhamarkodottan. Magadat csapod be,
    ha nem figyelsz minden mozzanatra, ha
    üres hólyagnak, ostoba fajankónak tartasz
    bárkit is, mert nem érted, mert a véleménye más.

    Légy igényes. Ne törődj senkivel.
    Befelé figyelj a makulátlan, belső lobogásra.
    S ne higgy a szavaknak, a dörgő szónoklatoknak
    csak azért, mert izgatóak, vagy szépen hangzanak.
    Az irgalmatlan igazság hitvallója sose légy.
    Többnyire kiátkozás, önkény és öldöklés
    jár a nyomában. S ezekre nincs bocsánat.
    Légy megértő és türelmes, megalkuvó soha.
    Akik a mások életére törnek, így vagy úgy,
    azokhoz ne legyen közöd. Inkább légy áldozat.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Parancs János: Önarckép és helyzetjelentés

    a megaláztatás ideje
    a szégyen ideje
    a kishitűség és a félelem ideje
    a hiúságé is talán

    arra várok hogy szó nélkül értsenek
    s elfogadjanak úgy ahogy vagyok
    nem akarok önmagam élő reklámja lenni

    tudom hogy ki vagyok mennyit érek
    amit leírtam az vagyok
    többé-kevésbé azonosítható rögeszme
    elevenen vergődő lelkiismeret
    fegyvertelenül is veszélyes álom
    akit idomítani nem lehet

    aki hajlik a meggyőző szavakra
    ha érveit okosan megcáfolják
    s aki nem nem! nem hisz a szavaknak
    ha a tettek után bűzleni kezd a valóság

    ami könnyen ellenőrizhető még ma is
    csak bele kell szagolni a levegőbe
    s előbb-utóbb megorrontja
    bárki a nyilvánvaló igazságot
    a felemás lavírozgatást a pocsolyában
    ami most már-már elviselhetetlen

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Komjáthy Aladár: Varázs

    Holdfény alatt sétál a szerelem,
    sétál, de jaj! már nem, nem énvelem.
    Kék ködben ül a táj, a tó felett
    emlékek és árnyak keringenek.

    A fákon átlebeg a rezge fény,
    olyan, mint egy verlainei költemény:
    lehunyt szemekkel, mint a szenvedély,
    felsóhajt és a földre hull az éj.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Káli László: Rajtad kívül…

    Rajtad kívül nincs más menedékem,
    meddig szem ellát e sivár vidéken.
    Hozzád űz a vágyam minden éjjelen,
    s nappalom Tőled ragyog fényesen.

    Hiányzol. Ma jobban, mint máskor.
    Szeretném, ha itt lennél. Ha ölelnél.
    Hozzám bújnál, mintha soha többé
    nem akarnál elengedni. Mintha már
    nélkülem akár nem is bírnád tovább.

    Hiányzol. Tegnap óriás volt a Hold.
    Faggattam, hogy vajon hol vagy most?
    Hogy gondolsz-e Te is rám néha?
    S hogy éjjel, színezüst fényével
    betakart-e Téged? S hogy ha látott,
    vajon mosolyt varázsolt-e arcodra?
    S mit álmodtál éppen? Remélem szépet.

    Rajtad kívül nincs más menedékem.
    Hozzád s Te utánad vágyom.
    Rólad szól a legszebb álmom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rapai Ágnes: A stílusával átkarol

                                      Philip Roth-nak

    Az arcát én nem ismerem,

    Nagyságos Úr, csak szép kezét,

    Tudom virágot félve tép,

    sóhajt, gyengéden megkötöz.

    Most félrelép. Hát istenem!

    A stílusával átkarol,

    Míg más csupán ötöl-hatol,

    Ön a lényeg fölött köröz.

    Fogalmam sincs, milyen, ha kér.

    Farmert visel? Vagy tweed zakót?

    Kedvenc étke? Lazac? Spenót?

    Szerelmes férj? Netán facér?

    A könyv felénél tartok épp.

    A kétszázadik oldalon.

    Magával lenni jó nagyon!

    Magával lenni jó nagyon!