Az én szívem is sebzett,
foltoztatni kéne,
hát elviszem a szabóhoz,
gyógyulást remélve,
hátha megfoltozva
nem is venném észre,
hány és hány ember volt,
aki nem kímélte.
Ha új szívet kérhetnék,
talán könnyebb lenne,
de hát a régi az,
amiben a múlt is el van rejtve,
az a múlt, amely
bár sokszor megsebezte,
de mellette az életem
is gyönyörűvé tette.
Forrás: Facebook
Amikor nem simogatnak a napsugarak,
mert lustábban kel fel a Nap,
amikor nem hallatszik tücsök-hegedű,
mert fakóbban zöldell a fű:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor nem csengetnek rád a barátok,
mert kihűltek már a régi álmok,
amikor ürességtől hideg az ágyad,
mert ellustultak benned a vágyak:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,
mert por rakódott rá a jóra,
amikor eleged van magad körül mindenből,
mert csak a neheze jut az életből:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor már csak feledés az élet,
s nem férnek bele lázadó remények,
mikor mindenki mást mond, mint amit gondol,
s lelkedben a meg nem értés tombol:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,
mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,
amikor nem férsz bele abba a körbe,
ahonnan rád néznek utálva s röhögve:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,
s már reggel az esti gondokkal keltél,
amikor már nem emlékszel arra a napra,
mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor igaznak festi arcát a hazugság,
szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,
amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,
testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,
elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,
amikor magadra maradsz a magad igazával,
s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,
játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,
játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni.
Játssz koldust vagy királyfit,
játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít,
játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik,
játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz,
játszd, hogy még lesz…
Játssz el egy dalt – csak úgy csendben magadnak,
játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!
Forrás: Facebook
Melled két pólusa közt a kék sugár –
A kötéltáncos álma áll azon.
A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek –
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén…
De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
Csak a tenger jött el a küszöbömig.
Forrás: Szeretem a verseket
Sötét időkben árnyékát idézted,
s most benned lüktet vér és test szerint.
Arcod görcsébe írja már a végzet
a Laokoon-vonású férfi-kínt.
Forrás: Szeretem a verseket
Két ablak közt, a nagy tükör alatt,
asztalkán áll két ódon gipsz-alak.
a nő és férfi egymásért hevül,
hallgatják egymást végtelenül.
Dalmát? bosnyák? – mi más lehetne még?
de mindkettő egyazon tűzben ég.
Cifra mezükre rásüt bár a por –
a szerelem azon is áthatol.
A szerelem ha kell a kőben él,
a szerelem régebb a réginél,
mint örökség apáról fiúra száll,
anyjától kapja kölcsönbe a lány.
Nem ismer kort, és nem ismer határt.
leküzd mesésen minden akadályt.
öl és ölel – bosszul és megbocsát, –
egy nemzedék másiknak adja át.
Egy érzés elvész, mint a rohanó
patak egy cseppjét viszi a folyó,
az óceán is, ahogy hömpölyög,
régire újat, habot habra lök.
Régi tüzeket váltják új tüzek,
régi vizekre csapnak új vizek,
de mint sziget a tenger közepén,
itt, formát öltve két szerelem él.
Ezzel a hullám nem görgött tova,
el nem födözte múlt idők moha,
nem is fakítja fényét megszokás –
ez tartós, igéző lobogás.
A férfi beszél, az arc és a szem
elevenen sugárzik – tüzesen.
Szemét lesüti, elpirul a nő,
s oly ügyetlen ügyes a legyező.
Keblét szorítja keze, mintha csak
szívét nyugtatná, – ó, bolond, vacak
szív: itt is a gipszköntösön belül,
kalimpál, aj, boldog-kegyetlenül.
Így mulatnak, mindennap, egyaránt,
végigkötődnek napot-éjszakát.
Szerelmek gyúlnak és hamvadnak itt –
az ő szerelmük máig ég, vakít.
Forrás: Szeretem a verseket
Inségemből hozzád
fohászkodom sírással,
akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
hadd lássam a mélyben
az elásott kincseket.
Álomban szegődött
hozzánk és kék lángokkal
lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.
Ha meg nem találjuk,
ha csak fázva didergünk,
lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
hadd lássak, hadd lássak,
mert bizony elkárhozunk.
Forrás: Szeretem a verseket
v
És a szerelem szövétneke mily´ törékeny.
Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben,
úgy mint régen a gazdag vándorkereskedők, akik messzi tájakról
érkeztek
és ritka virágokat, beszélő madarakat rejtettek iszákjukba.
Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket őrzök a szívemben,
kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony
karjaimban ringatlak
és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj,
amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe.
Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk.
Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek erőt?
Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed
kékje fölverje az üres teret?
Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolyogsz rám.
És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz
álmukat aludták.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen jó meglapulni ennek az embernek karjai közt.
Milyen jó idesimulni ösztövér testéhez.
Milyen jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát.
Milyen jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe.
Milyen jó hallgatni szíve dobogását –
meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.
Eddig nem értettem magamat.
Nem értettem, mi az az erő,
az a kéjekre szomjas vad erő,
ami űz, hajt az emberek ellen.
Most már tudom.
Azért harcoltam eddig mindenki ellen,
mert azt akartam, hogy legyőzzenek.
Azért szaggattam ízekre annyi embert,
mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.
De a testük nem volt elég meleg ahhoz,
hogy odabújjak mellé,
és a kezük nem volt elég szelíd ahhoz,
hogy megnyalogassam,
és a szemük nem volt elég tiszta ahhoz,
hogy megbabonázzon,
És a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású,
hogy lecsendesítsen és álomba andalítson.
Megöltem őket,
mert nem voltak ilyenek, mint ez az ember.
Megöltem őket,
mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.
És én úgy szeretek megalázkodni.
Forrás: Lélektől lélekig
Feküdj mellém, mintha beteg lennék
Ápolj csak azzal, hogy itt vagy
Fejtsük meg a sötétséget
Hangtalanul nézzük a semmit
Simogasd meg verejtékes homlokom
Raboljuk ki a csendet
Ne szólj – így nagyobb a zsákmány
Ma megérintjük a csillagokat
Érdes bőrünk visítva karcol:
segélykiáltás, lavinakönyörgés
Forrás: Lélektől lélekig
Fűszerillatú ág.
Néztem a fényed.
A bűvös koronád.
Lassan forgott
Benne a világ.
Ott álltál fénylőn
A világ tengelyén
Előszörre tudtam itt,
Hogy; Te vagy már az Én
Mikor ott csillant
Szemedben Itália
Rámnéztél; enyém
És tiéd az eufória.
Vedd, vedd bátran
Ezer éve várom
És tudom a napot
Mit a távol ezred
Reménnyel rámhagyott.
Fordultál egyet.
És szelíd mosolyod
Varázslatán át
Lepergő jövőnk során
Életed ezüst fonalát
Mutattad, mely enyém is.
Ahogy egymást kerülték
Fényeink. Ezüstfehér
Arany, vörös és a kék.
Forrás: Lélektől lélekig
