Meghalnék én, de élek
érted,
félek, hogy árva leszel,
féltlek:
mint gyönge gyermekét az
anyja
éjjel takaratlan nem
hagyja,
úgy takargatlak életemmel
féltelek égő félelemmel.
Én fáradt volnék, s megyek,
járok,
én türelmetlen lennék,
s várok,
én gyáva volnék, s mégsem
félek,
test voltam, s lettem érted
lélek.
Látom az utcát magam
nélkül,
ha mégis legyőzetem
végül,
elhullok bénító bajokban,
elégettettem nagy fagyokban.
Forrás: Szeretem a verseket
Vajon ott fenn várnak-e vizek?
Talán. Igen, ha hiszek,
amiben úgy hiszek.
És lesznek-e hajók? Óriás hajók,
Hófehérvitorlás-távolodók.
Part nem kell.
A partot lenn hagyom.
Sosem volt révben,
sosem volt oltalom.
Csak Óceán legyen.
Hatalmas-Végtelen.
Melyet Isten sírt. Egyedül.
Egyedül énnekem.
Forrás: Gondola Kulturális Magazin
acélsarkantyús az ég,
sok csillag ragyog,
szépek, mégis azt súgják meghalok,
mintha nem hallanám őket úgy teszek,
mögöttem széltől berregnek száraz falevelek.
tudom hozzám szólnak ők is,
a parti fűz, a hosszú combú kőris,
lehet a menni kellenéről beszélnek,
gyökér szakadtan ők már útra készek.
de én maradok magyarok,
még végig kell járnom e tájat,
míg a szemem bele nem fárad,
egy megrakott kályhát kéne’ találnom,
mellé kuporodni ha nagyon fázom.
kellene ágy meleg asszonyi öllel,
az igazért harcolni szájjal ököllel,
mert miénk a föld melyen lépünk,
elég volt, ne kopjon tovább térdünk.
kiabálj, üvölts ha nem értik,
fáj nagyon, egyszer tán megkérdik,
mond azt elhagyott minket az Isten,
a két kezünkön kívül semmink sincsen.
csak tengünk lengünk e darabnyi hazában,
és fogunk csikordul mint öreg kulcs a zárban,
ám ha menni kell menjünk emelt fővel,
az angyalok majd lefednek felhő lepedővel.
én azért megsiratom ezt a rohadt világot,
pedig gyönyörű szívemre sok mély sebet vágott,
Anyám varrta össze őket csendes szavakkal,
hogy az életről vitázzak a sanda csillagokkal
Forrás: Gondolat Kulturális Magazin
Amit önnek jósolok,
talán nem mind jó dolog,
de mindazt, mit nekem elmond ez a tenyér,
elmondok őszintén egy pengő ötvenér’.
Durva, nagy vonások szelik át a tenyerét:
ön nehéz munkával keresi kenyerét.
Modora goromba, felfogása nehéz,
sőt nagyobb bajt is mond énnekem el e kéz:
Ön gyengeelméjű! Ütődött! Ön hülye!
Tenyérből jósoltat, s kezén a kesztyűje!
Forrás: Szeretem a verseket
Nem én kések, a világ siet.
Bárhogy is mondom, nem értitek.
Nem én lassulok, ők a gyorsak.
Úgy indulnak vissza, hogy még itt sem voltak.
Instant életük tiszavirágnyi.
Pedig a kávét is főzve jó kínálni.
Szép csészéből, kortyolva hosszan.
Hátha még egy vendég betoppan.
Zacskóból port tuszkolni kapszulába?
Miféle idegbaj ült rá a világra?
Mikor gyorsultak így fel a kockák?
Ha nyolcig nem posztolsz, meg se osztják.
Özönnyi víznek kellett lefolyni…
Mire rájöttem, kár beszólni.
Hiába mondanám, lassítson a világ.
Csak nyomják a sódert, lökik a rizsát.
Pedig a dolgoknak idő kell adni.
Mint a káposztának, rotyogni hagyni…
Nem mindent lehet fogkeményen rágni.
Hiába trendi most Al dente kínálni.
De bárhogy is mondom, nem értitek.
Nem én kések, a világ siet.
Forrás: Szeretem a verseket (Feeling-magazin megosztás alapján)
Utazunk egy zsúfolt
villamosnak csúfolt
szekéren.
• De kérem!
ön lábamon ácsorog
s kalapjáról rácsorog
az eső a vállamra
s a sálamra!
Vegyen egy új sálat!
• Állat! –
Mondja a másik úr.
Durr!
Pofon volt a válasz.
• Na ettől szétmállasz! –
De nem mállott.
Talpra állott.
S az illetőt hasba rúgta:
• A pofonért itt a nyugta! –
Az meginog és megszédül
s leül, hol már a szomszéd ül.
Felbődül a szomszéd:
• Most meg engem nyom szét! –
Vad haraggal és erővel
fejbe vágja esernyővel.
Kezében a fél ernyője,
másik fele meg elnyőve.
Kiveri az asszony fogát,
ki egy kosár tojást fog át.
Az csak éppen egyet sikolt,
mint egy gyermek feltapsikolt.
Nem nézi a bűnös ki volt,
tojást kap ki a kosárbul
s a kopasz úr feje sárgul.
De csaló a tojásüzlet!
A kocsiban szörnyű bűz lett.
Vigaszt nyer az asszony, ráfér:
nem volt kár azért a zápért,
az igazság nyert befolyást:
egy zápfogért egy záptojást.
A kopasznál, – meghökkentő, –
se rongydarab, se zsebkendő.
S mer’ a haj nem vetett gátat,
elérte a lé a hátat.
És mint minden ilyen helyre,
legyek szálltak rá a fejre.
Már érezték némelyek,
hogy a gyomruk émelyeg.
De elsőnek, – a sors bosszul, –
épp a bősz úr lett most rosszul.
Megszédült. Na! Most lefekszel!
Ám egy végső, hős reflexszel
behúzta a féket.
A fejemmel léket
ütöttem az ablakon
s vakon,
mint katona, ha egy házba beront,
elfoglaltam ájultan a peront.
Órák múltán tértem észhez.
Mi közöm volt az egészhez?
Forrás: Szeretem a verseket
Romhányi József, magyar költő, humor, groteszk, abszurd, villamos, láncreakció, hétköznapi káosz
Sohase várd, hogy megértsenek! Nem az a cél, hogy értsenek!
A cél az út, amelyen jársz. A saját utad.
Ennek mentén mindig találsz barátra, falat ételre,
szerelemre, ismerős ismeretlenre.
Ami mögötted marad, vagy virágba borul, vagy elhervad,
és porrá válik.
Amelyik virágba borul a Te utadat jelzi, s annál szebb ez
az út minél több virág szegélyezi.
A virág nem csak látvány: illat és üzenet.
Ha vele van tele a tarisznyád, sohasem leszel éhes,
szomjas. Életben tart a szeretet.
Forrás: Lélektől lélekig
Öleld át két kezeddel a vihar
kék villámait,
és tüzek lángolnak fel a tenyeredben.
Mert mit sem ér
az a költemény, amelyiknél
nem lehet felmelegedni.
Forrás: Lélektől lélekig
A minap imádkoztál hozzám, ember
panaszkodtál, nehéznek érezted
a földi keresztet
erőt kértél, útmutatást,
bűneid bocsánatát
egyszóval:
elmesélted lelked minden bánatát.
Úgy érezted, nagyon egyedül vagy
az élet
arcodon keserű ránc-nyomot hagy
sötét árkokat láttál a szemed alatt,
amikor reggel a tükör előtt álltál
s útközben bágyadtan nézted
a szürke falat,
mely mellett utad minden nap elvezet
úgy érezted, egyedül vagy,
pedig kavargott körülötted a tömeg.
Kiabáltak, lökdösődtek,
mindegyik tört vélt célja felé,
mint ahogyan te is
és közben nagyon egyedül érezted magad,
a célt pedig értelmetlennek
azt a célt,
amely tegnap még életed része volt.
Imádból úgy tűnt,
nem bízol igazán bennem,
nem bízol igazán abban,
hogy ez az iszonyú
fojtogató
állapot
megszűnik egyszer.
Ennek ellenére megértelek
s tudom, mit érzel,
hisz én is voltam magányos,
amikor
tanítottam az embereket
és nem értettek,
amikor
tanítványokat választottam
és csalatkoztam bennük,
amikor
királyt akartak belőlem csinálni
és hamis szóval dicsőítettek,
amikor
elárultak
leköptek
megtagadtak
s amikor
úgy éreztem, mint most te:
hogy még az én Atyám is elhagyott.
A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál
közömbös arcok,
üres szemek néztek rád
s te is automatikusan felvetted
a közömbösség álarcát,
hogy elvegyülj a tömegben
és ne lássák mások,
hogy mennyire egyedül érzed magad.
Nagyon vigyáztál,
hogy ne csillogjon a szomszéd
lépcsőházban lakó
panel-társad
szemében elégedett-fásult
ál-örömsugár:
“Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
az is, ott, hasonló cipőben jár!”
Néztél a semmibe, mert azt hitted,
így kirekesztheted,
tudatalattidba gyömöszölheted,
hogy társtalan bolyongsz.
A buszon
kétszer oldalba löktek
letaposták a jobb lábad kisujját
és majdnem elsodorták a táskádat,
mire ahhoz a megállóhoz értél,
ahol minden nap le szoktál szállni.
Munkahelyed egy mellékutcában van.
Oda befordulva ritkult a tömeg
már nem kiabáltak
nem lökdösődtek
céljukat elérték
a névtelen,
párhuzamos
szemtengellyel
közlekedő
arcok.
Nyugodtan haladhattál
végig az utcán
s közben rádöbbentél,
hogy ennél az ürességnél
még az arctalan tömeg is jobb!
Kútban érezted magad
a házak rád akartak omlani
a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak –
hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,
de csak mentél tovább:
a kötelesség-reflex mozgatta
lábaid vittek előre.
Amikor már úgy érezted,
nem tudsz lépni sem,
amikor úgy érezted,
ott esel össze,
nagyot dobott a szíved
adrenalin áramlott szét testedben,
mert valaki megfogta a kezed.
Erő költözött fáradt agyadba,
hogy már gondolkodni is tudtál
s ez az erő eddig ismeretlen
biokémiai kapcsolatokat is
teremtett az idegsejtjeidben.
Ettől megnyílt a szemed befelé,
megnyílt a füled olyan hangokra,
amelyeket csak azok hallanak,
akiket ez az erő megérint.
Először nem tudtad,
mi van veled.
Megálltál a járda közepén,
mert a soha nem tapasztalt,
elemi erővel feltörő
boldogság
megdermesztette lépteidet.
Megálltál és hallgattad
az egyre tisztábban kivehető hangot,
amelyet nem te mondtál magadnak,
s nem is a melletted néha-néha
elsiető
megkésett arcok
szóltak hozzád.
A hang máshonnan jött
másvalaki szólt
egy benned lakozó,
eddig szunnyadó
gyönyörű világról.
Én szóltam hozzád,
a teremtőd,
mert láttam, hogy lelked tiszta,
de valódi célok híján
kétkedő és tétova.
Tapasztald meg, ember,
hogy nem vagy egyedül
csak fordulj felém
nyisd ki a kaput
bocsáss be házadba
és meglátod, egész más lesz
benned s körülötted a világ!
Kapudon régóta kopogtatok,
de úgy látszik,
valahol út közben elenyészett
a kopogás hangja
vagy olyan nagy volt
a magány dübörgése,
hogy kezem szeretet-koppanásai
nem jutottak el a füledig.
De most, hogy küszöbödet átléptem,
ugye már nem is vagy olyan
magányos
ugye oszladozik a homály
az ember-maszkok arcokká változnak
ugye látod, hogy ők is
segítségre szorulnak
szeretetre vágynak,
miközben a semmibenéző szemeik
határozott irányt véve
téged keresnek?
Látom, lelked megtelik
kegyelmem táplálékával
s ettől
percről percre más leszel
szinte fizikailag átalakulsz.
Milyen boldog vagyok,
hogy boldognak látlak,
ember-gyermekem!
Te már ráléptél
Jákob létrájának legelső fokára.
Igaz, hosszú még az út,
de ne tétovázz!
most már tudod:
én veled vagyok,
vezetlek
s ha kérsz, még több erőt is adok,
hogy a létra fokait legyőzve
eljuss hozzám.
Most pedig megyek
várnak rám sokan,
kik szintén úgy érzik,
nem tudnak élni
támasz nélkül,
magányosan.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretek várni rád.
Az „akkor” és a „most” rögtön
egyensúlyba billen,
ha csendben elfordítod majd
fényesre kopott sárgaréz-kilincsem, –
belépsz az ajtón,
többet már nem vagyok lélekegyedül,
s mint kamra mélyén véletlenül
ott hagyott mandulabefőtt :
a tegnapok hiányjeleket-villogó íze
számban ikrás mézzé csendesül.
Szemedben ottfelejtett utcák
és hátrahagyott nappalok,
könyvek fölött álmatlanul
átvirrasztott éjszakák
emelnek
dísztelenül fenséges,
sárgafalú, ódon templomot.
Elég csak annyi,
hogy magam mellett tudlak,
így nem kell helyet szorítanom
a torkomban megbújó,
feltörni vágyó síró-panasznak;
ha itt vagy, – minden helyére kerül
és nyugvópontra,
a röpke pillanatot sem kell
elengednem
egy halk búcsúszóval.
Van időnk egymás felé kitárni
a kettősszárnyú, szent oltárkaput,
és míg nálam felejted magadat,
boldogan bízom okos tekintetedre
minden kimondott szavamat, –
beszédünk és hangunk
suttogóan halk lesz
és olyan lágy,
melyből egyszerre megérted
az érett, csöndes férfikor szavát;
borostás magányodra puhán hull a fény,-
mit magadból nekem szánsz,
csak annyi, – de az mind legyen az enyém.
Forrás: Lélektől lélekig
