Aki szeret,
annak
varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen
meglehet,
hogy felvarrja más.
Aki szeret,
annak
hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen
meglehet,
hogy meghallgatja más.
Aki szeret,
azzal
sose légy morc, goromba,
mert könnyen
meglehet,
hogy rámosolyog más.
Aki szeret,
szeresd!
s öleld meg naponta!
mert könnyen
meglehet,
hogy megöleli más.
És akkor
– hidd el! –
nem ő a hibás.
!
Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.
Forrás: Szeretem a verseket
Rohanunk, mintha életünk késnénk le,
ha öt perccel később érünk oda,
szélünk egymás mellett úgy megyünk el…
egymás szemébe nem nézünk soha,
futunk. Karácsony lesz, két nap, s egy éjszaka,
már csak ennyi maradt az égi szép-csoda.
Nincsenek már azok a régi ünnepek,
mikor díszbe öltöztek lelkek és szívek,
s áldott némasággal várták az éjszakát,
szent hittel hitték Betlehem csillagát,
és imádkoztak együtt, szeretetben,
Miatyánk, Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
Nincs már az a régi boldog áhítat,
mit a karácsony nyugalma áthat,
csak futunk, csak futunk,
s az életünk utol mégsem érjük,
futva, rohanva el sosem érjük…
mert pihenni kéne, mint régen, régi ünnepen,
egymáshoz szólva, szépen, csendesen.
Forrás: Szeretem a verseket
r
Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.
Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: karácsonyfa már.
Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.
A gyertyában
leginkább
az a szép,
hogy lángját nem lehet
lejjebb-csavarni.
Feljebb sem.
Ahogy tud, ég.
S tudjuk, ebbe
bele fog halni.
A lámpa más.
A lámpa
máshogy ég:
lángja lélekként tud
felmagasodni.
Vagy pislákol koldúsmód.
Ez emberi tét.
Isten lecsavarja,
aki talmi.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Ma délután, egész délután
szerelmes verset írtam volna,
de holdvilág-hasú törökbasát rajzolgató lányom,
mint zsarnok hatalom, elvette a tollam,
s papírom is, mint börtönőr a fogoly tárgyait,
így hát kényszerülök
a líra aranyos csúcsairól
leszállni a köznapi völgybe,
s kamaszként lángoló arccal,
ádámcsutkám mögött elfúló torokkal
vallani,
már az elődök száján is elkopott
szóval.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Épp oly hamu és
por vagyok, mint a világ:
ide tartozom.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.
Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.
Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.
Ford. Faludy György
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Gnómok fajtájából való vagyok én,
A gnómok furcsa, különös lények:
Nincs közte fiatal, nincs közte vén
S ameddig akarnak, addig élnek –
Addig élnek.
Gnómok fajából való vagyok én.
Nem is születnek; jönnek valahonnan;
Nagy távolokból, miket éj takar,
És köd előttük és köd a nyomukban,
Ahány gnóm, az mind más és mást akar
S tud és akar.
Gnómok fajából való vagyok én.
Ez gyúr, az farag, sípol, hegedül,
De édes atyafi mind valamennyi;
Mikor gyalog jár, akkor is repül,
Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni,
Gnómnak lenni,
Gnómok fajából való vagyok én.
Valami férfi-női keverék,
Meg nem magyarázza soha senki,
Örökké lángban, soha el nem ég,
S a levegőjét is maga teremti –
Maga teremti.
Gnómok fajából való vagyok én.
A gnómok őrzik a szent tüzeket
És ápolják a mennyei lángot,
Mely nélkül a világok üresek,
S össze is omlanak a világok –
A világok.
Gnómok fajából való vagyok én.
Maholnap én innen már elmegyek,
Sebaj! Majd jönnek utánam mások;
Más gnómok, más titkok, igézetek,
Egekbe csapkodó, szent látomások –
Látomások.
Gnómok fajából való vagyok én.
Ti azt mondjátok, halkítva a szót,
S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
Mesebeszéd! – Mint tengeren hajók,
Én csak elmentem, én csak elmegyek:
Köd előttem, köd utánam,
Köd az örökkévalóságban…
Forrás: Kedvesch versek
