Nem azt kérdezem tőled, szeretsz-e?
Azt kérdezem: gyűlölöd-e a kerítéseket?
Itt most bekerítik az erdőket,
madarakat, kisgyerekeket,
még a folyókat is cövekekkel és
névtáblákkal pecsételik meg.
A levegőre kiírják:
„Magánterület, idegeneknek bemenni tilos.”
A margaréták nagy szirmát lelakatolják,
és akinek nincs kerítése,
eldugja arcát a buszon egymáshoz dőlő vállak mögé.
Azt kérdezem tőled, ha szeretsz,
gyűlölöd-e a kerítéseket?
Forrás: Lélektől lélekig
Más dolog tudni
És megint más vélni,
Más dolog létezni
És megint más élni.
Más dolog itt lenni
És megint más maradni,
Más dolog menni
És megint más haladni.
Más dolog cipelni
És megint más vinni,
Más dolog érteni
És megint más hinni.
Más dolog saccolni
És megint más kimérni,
Más dolog vágyni rá
És megint más elérni.
Más dolog nézni
És megint más látni,
Más dolog elhagyni
És megint más válni.
Más dolog mulatni
És megint más nevetni,
Más dolog elásni
És megint más temetni.
Ugyanaz szeretni!
Ugyanaz szeretni!
Forrás: Lélektől lélekig
A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.
Forrás: Lélektől lélekig
Betűkből építelek föl
vonalakból
színből
izzó szavakból
rebbenő könnyűségből
áttetsző-meleg-lüktető
világdarabnak
szép reggelnek
mosolyos délutánnak
életem el nem szakadó részének.
Fájdalmasan és izgatottan
mint egy Rodin-szobor
bomlasz ki a ködből
egy világváros mélységeiből
zilált véletleneken át.
Az el nem szállt nyilak tömörségével zuhogok
feléd.
A boldogság fehér selyméből
adhat-e rád köntöst
karjaim feszülő íve.
A hideg magány zuzmaráz
és a sötétülő idő
mint egy híg hüllő gázol át rajtam.
Életünkből
boltozhatunk-e palotát
amelyben
szűrt fényű szemeid gyönyörű csendje világít?
Forrás: Lélektől lélekig
És most elkezdek meghalni –
mondta a magzat
és megszületett.
Forrás: Lélektől lélekig
Balla D. Károly, Kezdet, erdélyi magyar, paradoxon, születés, rövid vers
Tán egy beszédes kutya kéne:
jó útitárs és jó barát,
kivel este, tücsökzenére
taposhatnám az út porát.
Talán egy bot… Hiszen beérném
akármilyen görbével is:
görcsös lenne, furkó a végén
– ám kezes jószág, nem hamis!
Talán pipát, dohányt szereznék…
Meggyfapipa és szűzdohány!
Kék füstsárkány-hadat ereszt szét,
játszótársam lesz valahány!
Talán… Egyszer útrakelek majd,
még mielőtt a csönd besző.
Megtalálom. Mosolyog, sóhajt.
S felel szívem, a repdeső.
Forrás: Lélektől lélekig
– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.
– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.
– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.
– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.
– Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem,
amikor a galambok a vállamra szálltak.
Forrás: Lélektől lélekig
Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.
Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.
Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!
Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.
Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?
Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?
Ha visszafordulna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.
De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?
Forrás: Lélektől lélekig antológia
