veszítve lettem névtelen
sorsot cserélve védtelen
hittem hogy hordok magzatot
hittem hogy te én vagyok
helyetted meghalhatok
sorsod halántékon ért
lettem életre ítélt
ettől és eddig írt és élt
ülünk ítélet utáni csendben
halál utáni szerelemben
egymás mellett a fallal szemben
Forrás: Lélektől lélekig
Gázok és gőzök
köztük főzök.
Körülöttem füstös üstök:
készül a früstök!
Izmaim már merevek,
úgy kavarok-keverek.
És sűrű cseppet izzadok,
hogy hízzatok!
Lassan rotyog az üstben a kása.
Fenyegető tűzhányónak mása.
Most még belekóstolok,
– Nem jó a túl sós dolog.
S azt sem tűrik szótlan,
ha az étel sótlan.
Boldog tudat: főzni így jó reggelit,
mely majd annyi üres gyomrot megtelít.
Már kész! Jó, hogy bevégeztem,
mert magam is megéheztem.
Nagy jellemem lássátok:
nem eszem a kásátok!
A konyhába bemegyek,
kis kenyérkét leszelek.
S remélem, hogy nem látszik a falon át:
vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!
Forrás: Szeretem a verseket
Ha lennél
magamtól féltenélek
Félve
félve ölelnélek
Rád takarnám a bánatom
Szeretnélek
nagyon
nagyon
Ha lennél
felhoznám magam
mint tó a tükrét
boldogan
hogy lásd mi szép
a mélység adta
tiszta kép
Ha lennél
elfelejteném hogy voltam
s hogy minden csókban
megcsalódtam
Te lennél
hitem kezdete
Hitetlenségem vége
Te
Ha lennél
én is lennék talán
Ablak nyílna
éj-szobám falán
Szemed lenne az ablakom
Szeretnélek
nagyon
nagyon
Forrás: Lélektől lélekig
Csordogáló csend.
Csak cseppecskék csillannak
csillagtalanul.
Forrás: Lélektől lélekig
mint groteszk vízköpő
omladozó falak fölött
sarokba szorítva
kínok között
száraz ajkakba harapva
dacolok zord idővel
míg vér serken
szomjam oltani
rendet vágok
minduntalan
kusza emlékek során
omladozó téglák
torán
múltba réved tekintetem
míg holdfény
surran botladozó
szarufán
mint sötét torkú
buzgárból
szétszivárog akaratom
sebeimet titkon
bús mohával
takargatom
múló évek fészke
hinti rám kőporát
őrzöm titkok
csillagjárta honát
s ha majd a homokszemek
végleg elperegtek
mélybe zuhanva
legyek büszke jele
eme helynek
halk memento
hol könnycseppek
csordogálnak
emlékszem rád
emlékezz rám
Forrás: Lélektől lélekig
Nem biztos, hogy kék
Nem biztos, hogy madár.
Nem biztos, hogy boldogság.
De felröppen az égben, s folytatja útját a levegőben,
és a legnagyobb hiányérzet legapróbb kielégülése
is képes megteremteni ezt a
-csupán pillanatokban mérhető-szárnyalásra késztető állapotot.
A tibeti mesék között bukkanhatunk hasonlóra.
“az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni”
A boldogság madara énekel, hangjaival teremteni tud.
Eljutni hozzá, meghallani dalát-ehhez minden kínok kínját járva vezet az út.
A megpróbáltatásoktól való félelem, a megalkuvás gyávasága,
az emberi akarat s az ezt tápláló hit
feladása maga a halál,
mert süketté lesz az ember.
Nem hallhatja meg a madár énekét.
Mert a madarat nem kívül kell keresni,
repülni nem lehet az égben,
dalt hallani,
megérezni
a boldogság ritmusát nem lehet
-csak legbelül igazán.
Forrás: Lélektől lélekig
Akár ha állatra nézne,
a szeretet oly hirtelen,
a gyöngéd gyöngeség,
amikor megjelen.
A simításra lassan
meginduló kéz,
szeretni olyan könnyű,
szeretni nehéz.
Tudja, hogy terhet vállal,
ólom-nehezet,
mi mindent bír a gyöngéd-
erős szeretet
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
A vészbanyák dala
Lánc lánc eszterlánc,
Vészbanyákat visz a tánc,
Erre hajlok, arra lengsz,
Ki-ki hármat, ez kilenc.
Üst, üst, gyűlj tele!
Férget, mérget üss bele!
Kő alatt, kit harminchárom
Éjjel izzaszt hideg álom
Legelőször buta béka,
Te kerülsz be a fazékba!
Szikra pattan, olthatatlan,
Ég a munka, forr a katlan.
Nádi kígyó az övem,
Sülj meg, főj meg odabenn!
Gőte szeme, egy marok,
Denevérszőr, gyíkfarok,
Siklófullánk, eb foga,
Villanyelvű vipera,
Bűvös erő, olthatatlan,
Bugyborogjon a pokolban.
Lócsont, sárkány pikkelye,
Éji konkoly gyökere,
Múmialé iszonya,
Cápa sózott uszonya,
Árki szajha zsinegelte
Újszülött kisujja körme,
Ide mind, a sűrű löttybe,
Tigris belel kell még bele,
S szörnyű lesz az ereje.
Páviánvér hűtse le,
S kész a pokol öröme.
Dobszót hoz a szél,
Jön már a vezér.
Balhüvelykem bizsereg,
Gonosz lélek közeleg.
Szép a rút és rút a szép,
Sicc, mocsokba, ködbe szét.
Ford: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Ameddig a szem csak ellát,
állat lakja a sok cellát.
Ingyen a koszt, s nincs házadó.
Nincs is közöttük lázadó!
Nem serkenti tettre szűk,
sűrű rácsú ketrecük.
Nézd, hogy tornáznak a majmok,
mint megannyi tornászbajnok!
Ott meg az a csimpánz, ni!
Milyen jól tud hintázni.
Egy másik társa meg a hintáját tolja,
stoplámpaként virít az ülőgumója
Meguntam a majommókát,
megnéztem a pufók fókát.
Szomszédja a jegesmedve,
fehér bundával van fedve.
És még a kis medvebocsok
szőrméjén sincs soha mocsok.
Távolabb a madarak
rikácsolva hadarnak.
Ehelyütt
látni a vén keselyűt!
S aki káromkodni hallja a rút papagájt,
a lelke üdvéért érezhet is vad aggályt!
Az énekesmadarak meg figyelik a kanárit
Ő az énektanár itt.
De a kardal nem tetszett,
otthagytam a ketrecet.
Lábam alatt a föld remeg:
oroszlánok üvöltenek.
Az ebédnek jövetelit
erélyesen követelik.
Nyers húst kapnak e vadak.
Vagy húsz kiló egy adag.
Éhesen vicsorít az állatok királya,
én meg bátran nyelvem öltöm ki rája.
Pedig biz’ reszketne minden egyes tagom,
hogyha találkoznánk, kint a sivatagon.
Mint valami állombeli vízió,
tátja rám a pofáját a víziló.
Úgy nyílik a szája szét,
nem is látni más részét!
A zsiráfot úgy foltozták össze, nem volt anyaga,
hogy kiteljék egyvégtéből valahogyan a nyaka.
Mindkettőnek, ez nem lehet vitás,
előny lenne csak a párosítás!
Még sok másik állatnál is megálltam,
s mindegyiket eledellel kínáltam.
Amíg végül, hálából, az elefánt
ormányából sáros vízzel telehányt
Szidtam is a magyar kormányt
tiltsa be az agyart, s ormányt!
Forrás: Szeretem a verseket
