Kategória: Versek,

  • Villon – Faludy György: A haláltánc-ballada


    Ott ült a Császár. Dús hajában
    hét csillag volt a diadém.
    Rabszolganépek térden állva
    imádták, barna köldökén
    a Göncöl forgott, válla balján
    lámpásnak állt a holdkorong:
    de a bohóc sírt trónja alján:
    „Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
    nincs szív, mit kardom át ne járna,
    enyém a föld!” … S hogy este lett,
    egy csontváz tántorgott eléje
    s elfújta, mint a porszemet.

    – Kényúrként éltünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Gót ablakában sírt az Orvos:
    „Uram, nektárod merre nő,
    amely ír minden kínra s melytől
    meggyógyul minden szenvedő?”
    S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
    táncolta végig a szobát,
    kezében mély ólomkehelyből
    kínálva színtelen borát:
    „Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
    s nincs seb, mit heggel nem takar,
    igyál testvér; e mély pohárból,
    csupán az első korty fanyar.”

    – Kontárok voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    A kútkávánál állt a Gyermek,
    szakadt gyolcsingecskében, s rőt
    topánban, s nézte lenn a vízben
    képét, mely játszani hívta őt:
    …”Ha jössz: a holdleánytól este
    a cukrot süvegszám kapod,
    s minden pirosló reggelente
    békákon ugrálunk bakot.”
    “Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas
    siklót dagasztott zöld hasán,
    míg a Halál vihogva vitte
    anyjához a vörös topánt.
    – Balgán játszottunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Repedt tükrénél ült a Céda:
    “Hajamnak árja még veres,
    miért, hogy már a régi léha
    seregből senki sem keres?
    Ölem még izzó csókra éhes,
    mellem rózsája még kemény…”
    S az ablakon röhögve lépett
    be az utolsó vőlegény:
    “Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
    ma: holt szerelmeid torán
    hadd üljön nászlakomát a lárva
    ágyékod hervadt bíborán!”
    – Buján fetrengtünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Éjjel borult a háztetőkre,
    s kuvikhang szólt a berken át,
    midőn a Bankár útnak indult,
    elásni véres aranyát.
    Az útkereszten vasdoronggal
    hét ördög várta s a Halál;
    s mikor kardot rántott, a csontváz
    fülébe súgta: “Mondd, szamár,
    szamár, mit véded még a pénzed?
    Meghalsz s a kincset elviszem,
    s a kincs helyett eláslak téged,
    akit nem ás ki senki sem.”
    – Kufárok voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Aranypárnáin ült a Dáma,
    s üvöltve sírt: “ne még, ne még”,
    de ő már átkarolta drága
    csípői karcsú, gót ívét,
    “engedj csak még egy lanyha csókot,
    még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
    engedj csak még egy buja bókot,
    még egy szerelmes éjszakát” –
    de ő, rút foltot festve mellén,
    mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
    fehér testét nyakába vette
    és vitte, vitte, vitte őt.
    – Tunyán henyéltünk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Tüzénél állt az Alkimista,
    s óráját nézte, mely lejárt.
    “Isten vagy ördög: egy napot még,
    amíg megoldom a talányt,
    a végső, nagy talányt, amerre
    görebjeimnek ezre vitt,
    csak egy napot még, mert megfejtem,
    megfejtem holnap alkonyig.”
    “Nem fejted” – szólt a hang – “nem fejted”
    s vállára tette jéghideg
    kezét, míg felrobbant a lombik:
    “Aludni mégy most, mint a többiek.”
    – A Titkot űztük mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
    s a reimsi szentegyház előtt
    húsvét vasárnapján derékon
    kapta a hájas Püspököt:
    “Néked szereztem ezt a nótát,
    gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
    légy pápa, vagy próféta, rózsás
    hajnalködökbe öltözött,
    légy szent püspök, vagy rút eretnek,
    ki ég a máglya kormain,
    misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
    a dómok csonka tornyain!”
    – Álszentek voltunk mindahányan,
    s az évek szálltak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

    A vén Paraszt már tudta s várta
    alkonytájt kinn az udvaron:
    “Görnyedt testünknek nincsen ára,
    s úgy halunk meg, mint a barom.
    Kaszás testvér! Sovány a földünk!
    könyörgöm, egyet tégy nekem:
    ha elviszel, szórd szét trágyának
    testemet kinn a réteken!”
    Ő rábólintott s vitte lassan,
    s úgy szórta, szórta, szórta szét,
    mint magvető keze a búzát,
    vagy pipacsot az őszi szél.
    – A földbe térünk mindahányan,
    s az évek szállnak, mint a percek,
    véred kiontott harmatával
    irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

  • Paul Morand: Budapest 545 hullámhossz!

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Forgathatom mahagóni-dobozomat
    a hertzi szemhatár valamennyi pontja felé,
    a napnyugati béke fölött
    iparkodom összeköttetésbe lépni az éjszakai költészettel
    (Hilversum 26, 3, 35)

    vagy Stockholmon át
    a skandináv istenekkel,
    kik Normandia igazi urai.
    Kis kertem mélyén,
    a Szajna alsó folyásánál
    0 h 42′-kor
    valami eltévedt hullámon
    egyszerre édes panaszt fogok:

    kiemelem a különös sipítások, tengerész-jelek zavarából,
    megtisztogatom a recsegő viharoktól
    s magamhoz vonom.
    Valami csárdás ez,
    mely a Hórák orsói s a holdtól zsibbadt tájak fölött
    libeg erre az elpihenő középeurópai éj gömbölyű hátán.

    A szőke Magyarország beszél tanúk nélkül
    a zöld Normandiának,
    szilaj paripák köszöntik a teheneket.
    Sárga, varkocsos parasztok,
    kik merev báránybőr-bekecset viselnek, szironyos tavaszi virágokkal,

    felém nyújtogatva tülök-kupáikat,
    fancsalognak almaboromra,
    közben pedig sóhajt az egyre halódó,
    egyre megújuló
    hegedűszó,
    s a cimbalomból ólomzivatar ömlik
    a piros tatárok verői alatt.

    Magyarországon már mindenütt betakarították a termést,
    csak én pironkodom, hogy szénám az éjszakába fülled,
    s még mindig nem szárad meg a sarjum…

    Forrás: Kosztolányi Dezső fordítása – Paul Morand

  • John Donne: Elégia a vetkőzésről

    (Faludy György fordítása)

    Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
    vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
    S mint harcos, ha ellenségre talál:
    lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.

    Öved délkörét oldozd meg hamar:
    minden tájnál szebb földövet takar.
    Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
    tapad; más nem lát bele, de nekem
    hadd suttogja a susogó selyem
    esése, hogy most lefekszel velem.

    Fűződre régtől féltékeny vagyok,
    de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
    Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
    kibukkanó nap nyári kert felett.

    Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
    talpadat nászi templomunk, az ágy.
    S le fejdíszed filigrán, csupa fény
    hálójával; hajad szebb diadém.

    Ily fehér ingben égi angyalok
    szállnak a földre; magaddal hozod
    azt, mit Mohamed Paradicsoma
    ígér nekünk, örök gyönyört, noha
    a kísértet is vászoningben jár,
    de főleg égnek nem a hajam áll.

    Engedd szabaddá szeretőd kezét,
    hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
    Amerikám! Frissen fölfedezett
    földem, melyet bejárok, fölfedek,
    aranybányám, országom, hol mohó
    kényúr vagyok, egyeduralkodó,
    s boldog pionír, miközben sötét
    kincseskamrádon ujjam a pecsét.

    A lélek úgy teljes, ha testtelen,
    s a test akkor egész, ha meztelen.
    Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
    mintha Atlanta kincseket hajít,
    s a bolond férfi szeme ott ragad
    gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
    ami képkeret, könyvön díszkötés,
    amatőr-öröm. De ennyi kevés.

    Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
    a szeretőnek a nő teste kell.
    A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
    az ördög sem. Engedd le ingedet.

    Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
    föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
    Mezítelenül is gondoskodom rólad,
    vagy nem elég egy férfi takarónak?

    Forrás: Faludy György fordítása

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

    Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?

  • Kálnoky László: Fojtogató emlék

    A megvetemedett ajtót kinyitják
    az ismeretlentől megborzongó kezek.
    A homokóra alján mozdulatlan
    parányi sivatag: a halott évek üledéke.
    De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
    egy tenger, mely fölfalta partjait.

    Azután egy fonográf hengere kezd forogni
    a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
    hang szól, de alig van szavához már közünk.
    Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
    nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
    nem mi vagyunk a fénykép a falon.
    Vagy ha igen, el kell felejteni!

    Ha menekülünk is, tovább viseljük
    a régi, csúfos hegeket,
    az eltörölhetetlen nyomokat.
    Ami történt, durván birtokba vesz
    bármelyik órában, tetszés szerint,
    s testestül-lelkestül övé vagyunk.
    Sejtetőn simogatva érint,
    mint a szultán mohó keze
    a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

    Forrás: Kálnoky László versei

  • Fekete István: Tél

    Cinkék járnak a szívem ablakára,
    a madárkákat már régen etetem,
    de most már néha gondolkodni kezdek,
    meddig tart vajon az életem?

    Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
    Szívem mikor fog elsötétülni?
    És vágyaim utolsó szép madara
    mikor fog búsan elröpülni?

    Forrás: Fekete István versei

  • Tandori Dezső: Doboz és tulipán

    Kis medve jött a házba
    Csokisdoboz-fedélen.
    Egy tulipán lett a barátja –
    Nem ritka barátság télen.

    Egy fényes, hűs ablakkal
    Hamar összeismerkedtek.
    Ott álltak éjjel-nappal,
    De főleg: egymás mellett.

    A tulipán tudta: a medvét
    Mért hívják Kis Doboznak…
    De még így sem hihették
    A kinyitást ekkora rossznak.

    Kinyitottuk… Ő is várta!
    De attól fogva folyton
    Feküdnie kellett: állva
    Potyogott belőle a bonbon.

    A tulipán nyugtalan lett
    A fekvő beteg láttán.
    Nem érzett többé kedvet
    Semmihez az ég-világán.

    Mi nyomban megigértük:
    „Álltok még egymás mellett!”
    S ők azt felelték: „Kérjük,
    Siessetek valamelyest.”

    A csokit sietve megettük,
    De a tulipán lehullott…
    Most már fekhetnek együtt
    – Vagy: most megint csak fekhetnek! –
    Kis Doboz s benne a Szirmok.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Török Sophie: Nem hihetted

    Nem hihetted hogy szeretlek
    és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
    Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
    mint füstjét a vonat, lengetem a futó
    napok mögött. Bársony pillantásod
    mint puha madárka, arcom előtt motoz.

    Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
    s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
    Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
    jársz velem. Mellettem jársz az utcán
    karod enyhe melege megérint
    sugárzás néma nyelvén beszélünk.

    Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
    Én idézlek – s te nem tudsz semmiről?
    vagy idézlek, mert te akarod?
    S magányos vágyaimat te éleszted
    a messzi éjszakából? Míg könnyen
    kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
    asszonyt köszöntesz közönnyel?
    vagy tudtad te is: e percben
    először érintetted szerelmesedet?

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra (Boci, boci…)

    Ady Endre stílusában

    Álltam a Pusztán, álltam állván
    kérődzve, bőgve, búsan, árván,
    mikor, hahó,
    rámtörtek csülkös kis zeuszok.

    Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
    mi kéne, hé, rátok tiporjak?
    Ahol a Tej,
    oda szaladnánk lakni mi is?

    Rátok dől e rozoga pajta,
    s én ősi, szent, keleti fajta,
    én féljek, én?
    Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

    Nem holmi senkik tarka fattya,
    a Mammon volt anyám ükatyja,
    hej, piszkosok,
    nekem aranyból van a fülem.

    És kacagtam, rengett a Puszta,
    fülét, farkát gyáván behúzta,
    s futott, hahó,
    futott a csülkös boci-sereg.

    Kosztolányi Dezső stílusában

    Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

    Röhögve durván és kuncogva halkan,
    gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
    hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
    mert nincs fülem se farkam,
    s úgy állok itt e harmateste dombon,
    mint régi hősök vérező porondon.
    De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
    s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
    dac nélkül én a képetekbe mondom,
    hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
    s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

    Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
    Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
    s búját mindenki elbocsájtja helyben,
    hol ép farokkal bőg a méla marha,
    s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

    Forrás: Lélektől lélekig

    (Duplázás nincs — első Varró Dániel a gyűjteményedben.)

  • Budai Ferenc – Az élet bohóca

    Előttem a manézs, a közönség,
    a tisztelt publikum, a nagyvilág.
    Mögöttem egy picinyke közösség:
    minden, mit szeretek; a család.

    Nevetni kell, ha fáj is,
    nevetni a könnyeken,
    kínon át is nevetni,
    nevetni csak könnyeden.

    Bohóc vagyok, nevetnem kell mindig,
    ha lelkem fáj is, ne lássa senki.
    Sírhat szívem: könny nem juthat színig,
    kinn csak mosoly van, lássa mindenki.

    Mosolyogj, kacagj mindig,
    kacagj csak a könnyeken,
    nevess, ha szív szakad meg,
    nevess mindig, könnyeden.

    Habos tortát dob rád a világ,
    hasra esel furcsa cipőidben:
    mosolyodon kívül semmit sem lát
    senki: csak mosoly ül könnyeiden.

    Forrás: Lélektől lélekig