Körös-körül rút ingovány.
Itt sohasem úszik sovány
csolnak,
mit habok locsolnak.
Evezhetnél bármily daccal,
nem bírnál e sűrű zaccal.
Ha lép a láb,
cuppan a láp.
Elsüllyedsz bokáig,
aztán meg tokáig,
s ott sínylődsz sokáig,
míg a gáz
és a láz
a tested rázza,
s leigázza.
A víz szinte kásás.
Benne zöldell nád, sás,
a sok kígyó, béka,
és madár hajléka…
Káka tövén, – tolla töltő –
Ül magában s költ a költő.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor véresre törve térdemet
Négykézlábon kell tanulnom újra járni
Akkor élem át igazán kiegyenesedett létemet
Ha megtanultam végre megköszönve fájni.
Ha úgy fáj hogy Ő többé már nincs,
Hogy a könny is bentszorul,
S csak rázkodó öklendezés
minden lélegzetvétel,
S csak nedves párnád éli át velem kínomat
Akkor tudom igazán milyen érték átölelni
Kivel megoszthatom mindennapjaimat.
Mikor a tegnapról maradt emlékeken merengve
Fogadkozni a holnapra érzem a vágyat
Akkor kell csendben rádöbbennem arra,
Mit felejtettem el megköszönni a mának.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyetlen szavad
tüzénél
melengetem
árva szívem:
S bódultan,
mélázva
hallgatom
egyszavas
Szó-szimfóniád!
megtelek vele,
mint mélyen zengő
hegedűhanggal a
koncertterem, s e
szó a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Te fölkelő-nap-arcú!
Hajadba hálni jár az éj.
Te tavirózsa-kedvű!
Szép vagy. Beúszom érted.
Csurog a fény majd rólam!
Körülcsoboglak: nyílj ki.
Virradó Szerelmem!
Fejemet lehajtom:
koronázz meg engem!
Forrás: Szeretem a verseket
Markomban szorongatom
kincsemet,
– törékeny cserépedényben
őrizem a holnapot;
a szorítástól szinte
kiserken a vér…
Ha majd ujjaim között
véres tenyerem üres marad,
s nem figyel rám csak az Isten;
Mondd, leszel-e akkor a kincsem?
Ha minden szertefoszlik
körülöttem,
ha már egészen elfordul
tőlem a világ;
Mondd, leszel-e, ki mellettem áll?
Ha majd kertem virágai mind lehullnak,
barátaim kigúnyolnak,
nem ért meg senki és utam közepén
térdig ér a sár;
Mondd, leszel-e, ki hazavár…?
Forrás: Szeretem a verseket
A húrok s a hangszerek
nem mindenkinek zengenek.
Néha jobb, hogy csendesek,
mert a belső zenét nem egy kéz játsza el.
Az legyél, akinek látszol,
és annak látszódj, aki vagy.
Az legyél, akinek látszol,
s aki vagy.
Mint foltok egy farmeren,
oly porból áll az életem,
mint foltok egy kopott farmeren.
De egy színes rongy nekem nem sokat mond.
Az legyél, akinek látszol,
és annak látszódj, aki vagy.
Az legyél, akinek látszol,
s aki vagy.
Szépség az arcokon
elkábít, nem tagadhatom,
de várj, van egy mondatom:
ó, a belső zenét nem egy kéz játsza el.
Az legyél, akinek látszol,
és annak látszódj, aki vagy.
Az legyél, akinek látszol,
s aki vagy.
Forrás: Szeretem a verseket
Hitetlenségem büntetése vagy.
Nem számítottam rá, hogy közelemben
lehet még jeget olvasztani ember,
pinceablakon beragyogni nap.
Nem tudtam rólad, nem is vártalak.
Nevettem volna, ha mesélnek rólad.
Nem volt már súlya bennem semmi szónak.
És szétgurult rizsszemek: mind a nap.
De most: erdők lépnek velem, ha lépek.
A tenger fáradtan mellém zuhan.
A fájdalmak felragyognak s kiégnek:
hangyabolyvilág nyüzsög boldogan
a mellkasomban, és kapkod az élet:
sorsomnak, veled, újra dolga van.
Forrás: Szeretem a verseket
Ajtó nyílik, belép egy hölgy,
terebélyes, akár a tölgy.
Öleb ölén. Ökölnyi.
Girhes, meg fog dögölni.
Ilyen vevő de nagy érték!
Háromszoros itt a mérték.
A segédnek szeme éles:
hét-nyolc méter dupla széles!
A hölgy szól, a hangnem G-dúr:
„Ruhaanyag kell, segéd úr.”
Hajlong, bókol rá a segéd,
és a hangja csupa negéd:
– Van itt nagyon finom gyolcs, oh!
Nagyon szép és nagyon olcsó.
De a hölgy csak kérdi:
„Mondja, nincs jobb mosogatórongya?
Tekintete repdes innen,
s megakad egy krepdesinen.
A segéd már fent a létrán!
Tíz vagy húsz vég vásznat széthány.
S a hölgy szól: „A lenvászon
tetszik. – Jó! Csak lemászom.”
És a segéd máris lent!
Kiráncigálja a lent.
Izzad, mint ökör a nyárson.
– Nem len kell lenn, fenn a bársony!
Fenét bársony! Ez a tüll
tetszik nekem veszettül!
Jön a segéd, le a tüllel
egész oszlop anyag dől el.
Lent egy halom szövet, vászon:
most van mibe’ kotorásszon.
De a hölgy csak egyre kacag:
– Ami lehullt, csupa kacat!
Nem veszek meg ily rosszat én.
Zsorzsett kell vagy inkább szatén,
moaré vagy finom muszlin
fekszik jól a kemény muszklin.
És a segéd, vézna, ványadt,
lecipeli valahányat.
Szövethalmon úgy áll, mondom,
mint kakas a szemétdombon.
Ruhája rongy, benne főtt test.
Úgy ad le egy házi szőttest.
S a hölgy végre megpihent itt:
– Ebből vágjon le húsz centit,
az elég lesz az ölebnek!
Szempillái föllebbennek,
gyomra forog, feje szédül,
aztán minden elsötétül
s hanyatt vágódik a segéd.
Jól megütötte a … hátát.
Kezéből az olló kihull:
öleb vakkant – s csendben kimúl.
Forrás: Szeretem a verseket
