Akár ha állatra nézne,
a szeretet oly hirtelen,
a gyöngéd gyöngeség,
amikor megjelen.
A simításra lassan
meginduló kéz,
szeretni olyan könnyű,
szeretni nehéz.
Tudja, hogy terhet vállal,
ólom-nehezet,
mi mindent bír a gyöngéd-
erős szeretet
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
A vészbanyák dala
Lánc lánc eszterlánc,
Vészbanyákat visz a tánc,
Erre hajlok, arra lengsz,
Ki-ki hármat, ez kilenc.
Üst, üst, gyűlj tele!
Férget, mérget üss bele!
Kő alatt, kit harminchárom
Éjjel izzaszt hideg álom
Legelőször buta béka,
Te kerülsz be a fazékba!
Szikra pattan, olthatatlan,
Ég a munka, forr a katlan.
Nádi kígyó az övem,
Sülj meg, főj meg odabenn!
Gőte szeme, egy marok,
Denevérszőr, gyíkfarok,
Siklófullánk, eb foga,
Villanyelvű vipera,
Bűvös erő, olthatatlan,
Bugyborogjon a pokolban.
Lócsont, sárkány pikkelye,
Éji konkoly gyökere,
Múmialé iszonya,
Cápa sózott uszonya,
Árki szajha zsinegelte
Újszülött kisujja körme,
Ide mind, a sűrű löttybe,
Tigris belel kell még bele,
S szörnyű lesz az ereje.
Páviánvér hűtse le,
S kész a pokol öröme.
Dobszót hoz a szél,
Jön már a vezér.
Balhüvelykem bizsereg,
Gonosz lélek közeleg.
Szép a rút és rút a szép,
Sicc, mocsokba, ködbe szét.
Ford: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Ameddig a szem csak ellát,
állat lakja a sok cellát.
Ingyen a koszt, s nincs házadó.
Nincs is közöttük lázadó!
Nem serkenti tettre szűk,
sűrű rácsú ketrecük.
Nézd, hogy tornáznak a majmok,
mint megannyi tornászbajnok!
Ott meg az a csimpánz, ni!
Milyen jól tud hintázni.
Egy másik társa meg a hintáját tolja,
stoplámpaként virít az ülőgumója
Meguntam a majommókát,
megnéztem a pufók fókát.
Szomszédja a jegesmedve,
fehér bundával van fedve.
És még a kis medvebocsok
szőrméjén sincs soha mocsok.
Távolabb a madarak
rikácsolva hadarnak.
Ehelyütt
látni a vén keselyűt!
S aki káromkodni hallja a rút papagájt,
a lelke üdvéért érezhet is vad aggályt!
Az énekesmadarak meg figyelik a kanárit
Ő az énektanár itt.
De a kardal nem tetszett,
otthagytam a ketrecet.
Lábam alatt a föld remeg:
oroszlánok üvöltenek.
Az ebédnek jövetelit
erélyesen követelik.
Nyers húst kapnak e vadak.
Vagy húsz kiló egy adag.
Éhesen vicsorít az állatok királya,
én meg bátran nyelvem öltöm ki rája.
Pedig biz’ reszketne minden egyes tagom,
hogyha találkoznánk, kint a sivatagon.
Mint valami állombeli vízió,
tátja rám a pofáját a víziló.
Úgy nyílik a szája szét,
nem is látni más részét!
A zsiráfot úgy foltozták össze, nem volt anyaga,
hogy kiteljék egyvégtéből valahogyan a nyaka.
Mindkettőnek, ez nem lehet vitás,
előny lenne csak a párosítás!
Még sok másik állatnál is megálltam,
s mindegyiket eledellel kínáltam.
Amíg végül, hálából, az elefánt
ormányából sáros vízzel telehányt
Szidtam is a magyar kormányt
tiltsa be az agyart, s ormányt!
Forrás: Szeretem a verseket
Meghalnék én, de élek
érted,
félek, hogy árva leszel,
féltlek:
mint gyönge gyermekét az
anyja
éjjel takaratlan nem
hagyja,
úgy takargatlak életemmel
féltelek égő félelemmel.
Én fáradt volnék, s megyek,
járok,
én türelmetlen lennék,
s várok,
én gyáva volnék, s mégsem
félek,
test voltam, s lettem érted
lélek.
Látom az utcát magam
nélkül,
ha mégis legyőzetem
végül,
elhullok bénító bajokban,
elégettettem nagy fagyokban.
Forrás: Szeretem a verseket
Vajon ott fenn várnak-e vizek?
Talán. Igen, ha hiszek,
amiben úgy hiszek.
És lesznek-e hajók? Óriás hajók,
Hófehérvitorlás-távolodók.
Part nem kell.
A partot lenn hagyom.
Sosem volt révben,
sosem volt oltalom.
Csak Óceán legyen.
Hatalmas-Végtelen.
Melyet Isten sírt. Egyedül.
Egyedül énnekem.
Forrás: Gondola Kulturális Magazin
acélsarkantyús az ég,
sok csillag ragyog,
szépek, mégis azt súgják meghalok,
mintha nem hallanám őket úgy teszek,
mögöttem széltől berregnek száraz falevelek.
tudom hozzám szólnak ők is,
a parti fűz, a hosszú combú kőris,
lehet a menni kellenéről beszélnek,
gyökér szakadtan ők már útra készek.
de én maradok magyarok,
még végig kell járnom e tájat,
míg a szemem bele nem fárad,
egy megrakott kályhát kéne’ találnom,
mellé kuporodni ha nagyon fázom.
kellene ágy meleg asszonyi öllel,
az igazért harcolni szájjal ököllel,
mert miénk a föld melyen lépünk,
elég volt, ne kopjon tovább térdünk.
kiabálj, üvölts ha nem értik,
fáj nagyon, egyszer tán megkérdik,
mond azt elhagyott minket az Isten,
a két kezünkön kívül semmink sincsen.
csak tengünk lengünk e darabnyi hazában,
és fogunk csikordul mint öreg kulcs a zárban,
ám ha menni kell menjünk emelt fővel,
az angyalok majd lefednek felhő lepedővel.
én azért megsiratom ezt a rohadt világot,
pedig gyönyörű szívemre sok mély sebet vágott,
Anyám varrta össze őket csendes szavakkal,
hogy az életről vitázzak a sanda csillagokkal
Forrás: Gondolat Kulturális Magazin
Amit önnek jósolok,
talán nem mind jó dolog,
de mindazt, mit nekem elmond ez a tenyér,
elmondok őszintén egy pengő ötvenér’.
Durva, nagy vonások szelik át a tenyerét:
ön nehéz munkával keresi kenyerét.
Modora goromba, felfogása nehéz,
sőt nagyobb bajt is mond énnekem el e kéz:
Ön gyengeelméjű! Ütődött! Ön hülye!
Tenyérből jósoltat, s kezén a kesztyűje!
Forrás: Szeretem a verseket
Nem én kések, a világ siet.
Bárhogy is mondom, nem értitek.
Nem én lassulok, ők a gyorsak.
Úgy indulnak vissza, hogy még itt sem voltak.
Instant életük tiszavirágnyi.
Pedig a kávét is főzve jó kínálni.
Szép csészéből, kortyolva hosszan.
Hátha még egy vendég betoppan.
Zacskóból port tuszkolni kapszulába?
Miféle idegbaj ült rá a világra?
Mikor gyorsultak így fel a kockák?
Ha nyolcig nem posztolsz, meg se osztják.
Özönnyi víznek kellett lefolyni…
Mire rájöttem, kár beszólni.
Hiába mondanám, lassítson a világ.
Csak nyomják a sódert, lökik a rizsát.
Pedig a dolgoknak idő kell adni.
Mint a káposztának, rotyogni hagyni…
Nem mindent lehet fogkeményen rágni.
Hiába trendi most Al dente kínálni.
De bárhogy is mondom, nem értitek.
Nem én kések, a világ siet.
Forrás: Szeretem a verseket (Feeling-magazin megosztás alapján)
Utazunk egy zsúfolt
villamosnak csúfolt
szekéren.
• De kérem!
ön lábamon ácsorog
s kalapjáról rácsorog
az eső a vállamra
s a sálamra!
Vegyen egy új sálat!
• Állat! –
Mondja a másik úr.
Durr!
Pofon volt a válasz.
• Na ettől szétmállasz! –
De nem mállott.
Talpra állott.
S az illetőt hasba rúgta:
• A pofonért itt a nyugta! –
Az meginog és megszédül
s leül, hol már a szomszéd ül.
Felbődül a szomszéd:
• Most meg engem nyom szét! –
Vad haraggal és erővel
fejbe vágja esernyővel.
Kezében a fél ernyője,
másik fele meg elnyőve.
Kiveri az asszony fogát,
ki egy kosár tojást fog át.
Az csak éppen egyet sikolt,
mint egy gyermek feltapsikolt.
Nem nézi a bűnös ki volt,
tojást kap ki a kosárbul
s a kopasz úr feje sárgul.
De csaló a tojásüzlet!
A kocsiban szörnyű bűz lett.
Vigaszt nyer az asszony, ráfér:
nem volt kár azért a zápért,
az igazság nyert befolyást:
egy zápfogért egy záptojást.
A kopasznál, – meghökkentő, –
se rongydarab, se zsebkendő.
S mer’ a haj nem vetett gátat,
elérte a lé a hátat.
És mint minden ilyen helyre,
legyek szálltak rá a fejre.
Már érezték némelyek,
hogy a gyomruk émelyeg.
De elsőnek, – a sors bosszul, –
épp a bősz úr lett most rosszul.
Megszédült. Na! Most lefekszel!
Ám egy végső, hős reflexszel
behúzta a féket.
A fejemmel léket
ütöttem az ablakon
s vakon,
mint katona, ha egy házba beront,
elfoglaltam ájultan a peront.
Órák múltán tértem észhez.
Mi közöm volt az egészhez?
Forrás: Szeretem a verseket
Romhányi József, magyar költő, humor, groteszk, abszurd, villamos, láncreakció, hétköznapi káosz
