https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Boda Magdolna:(célegyenes)

    Eljutattam odáig,
    hogy számolgatom
    a kalóriát,
    az éveket,
    hogy méregetem,
    ami rám rakódik,
    az anyagmegmaradás törvénye
    szerint honnan hiányzik,
    s amim fogy, hol lesz majd fölösleg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Jegenyék

    Figyelted-e
    szélben a fákat?
    A két jegenyét
    nézd csak a kert
    közepén, ama két
    nyúlánk jegenyét.

    Zümmög a távol
    torka, süvölt
    az ősz szele,
    borzong a föld
    s a két sudár fa
    bólogat és leng.

    Jobbra az egyik,
    jobbra a másik,
    balra az egyik,
    balra a másik;
    egyforma ütemre
    ringanak ők.

    A légben, a szélben,
    fent, odafent
    egyszerre tagadnak
    s intnek igent
    és – jaj, sose tudnak
    összeborulni…

    Ez tipikusan kuckó-kompatibilis: csendes, képes, finoman szomorú, nem harsány, nem aktuálpolitika, hanem tiszta líra. Jólesik olvasni – és nem csak egyszer.

    Ha jönnek a „simábbak”, jöhetnek bátran. 🌿

  • Bodnár Éva: Biztatás

    Mindig csak várni, hogy a dolgok eléd jönnek,
    nem lehet.
    Folyton azt lesni, mikor kapsz újabb
    esélyeket,
    Buta döntés: ne tedd!

    Inkább lázadj fel, kelj ki önmagadból őrülten,
    hogyha kell,
    Ne mondhassák azt rólad, gyáva kolonca vagy
    a sorsnak…
    Vigyázz, mit miért teszel!

    Vedd kezedbe a sorsod, hisz nem vagy
    ostoba.
    Ne hagyd, hogy elkábítson a vesztesek
    mosolya.
    Emberként élj, emberként harcolj!
    Úgy, ahogy megálmodtad egykor.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Akit szeretsz…

    Akit szeretsz sebezhetetlen?
    akit szeretsz az halhatatlan?
    akit magadnak választottál
    azt megpróbálod szakadatlan.

    Annak oroszlán szívet adjál,
    hogy rettentésedet megállja.
    kedvenced elcsuklott fejére
    súlyos kezedet tedd vigyázva!
    Mégse görbüljön haja szála.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Tótágas

    A bohóc sírógörcsöt kapott.
    Könnye tompán kopogott a deszkán,
    a deszka feketére volt festve,
    festve volt, álarcban volt,
    kényszerű részvét-álarc mögé rejtette
    gyalultfa-közönyét,
    dehogy akart ő fekete lenni,
    pácolt, meleg fényű,
    berakásos, tükrös diófa-szekrény
    lett volna legszívesebben,
    de egyszerű asztal is inkább lett volna,
    viaszosvászonnal borított konyhaasztal,
    mint fekete, fekete deszka,
    melynek vaslakk-részvétét
    nem hatották meg a bohóc könnyei,
    a sírógörcsbe menekült bohócéi,
    aki most nem volt álarcban,
    lemosta magáról a púdert, a rúzst,
    lemosta a hahotát,
    a vigyort, a röhejt,
    lemosta, és most sírt, zokogott,
    vörössé pöffedő szemhéja mögött
    látta az artistát, látta a kötélen,
    amint ott lépked délceg-magabiztosan,
    s látta, látta a porond porában,
    szájából iramló vér-kígyóval,
    látta, amint tört testét kiviszik,
    s ő, a bohóc, már ott volt,
    hogy elvonja a nagyérdemű figyelmét,
    vigyorgott, hahotázott,
    hasra esett ezerszer,
    aztán rosszul lett az öltözőben,
    percekig öklendezett a mosdó fölött –
    – mindezt látta most
    vörössé pöffedő szemhéja mögött,
    mindezt látta a bohóc,
    a sírógörcsbe menekült,
    aki mögött gyászhuszárok álltak,
    fekete álarcba merevült gyászhuszárok,
    dehogy akartak ők feketék lenni,
    parádés huszárok, nyalka testőrök
    lettek volna legszívesebben,
    vagy ha nem, hát inkább kardforgatók,
    káromkodó lovasok,
    mintsem feketébe kényszerült gyászhuszárok,
    akikből most feltartóztathatatlanul,
    ellenállhatatlanul kibuggyant a nevetés,
    nem tudni, miért,
    talán mert felismerték a bohócot
    és eszükbe jutott a sok hasraesés,
    talán ezért bukott fel belőlük a hahota,
    remegett a válluk, elakadt a lélegzetük,
    még a könnyük is megeredt.
    A gyászhuszárok röhögőgörcsöt kaptak.

    Egy pillanat múlva,
    a maguk-feledés csúcsán
    már semmi sem különböztette meg őket,
    a röhögőgörcsös gyászhuszárokat
    a sírógörcsös bohóctól,
    egy kívülálló
    talán észre sem vette volna,
    hogy ön-fejükön taposnak mindahányan.

    Pár pillanatig tartott csak,
    aztán lecsitultak,
    halk hüppögésbe fúlt az indulat,
    s lassan megindult a menet
    a komor koporsó mögött.

    A bohóc a távolba nézett.
    Tudta,
    a vándorcirkusz lampionos sátra alatt
    friss fűrészporral
    most szórják fel a porondot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas Boglárka: Érzem a vesztem

    Egy  oda nem illő, kimondott szóban
    Érzem a vesztem.
    Egy  apró, semmitmondó pillantásban
    Érzem a vesztem.
    Egy  céltalan, meg nem álló mozdulatban
    Érzem a vesztem.
    Egy  lágy, hideg csókban
    Érzem a vesztem.
    Egy  hangos, üres dobbanásban
    Érzem a vesztem.
    Egy  szóban, melyben annyi kétség
    Egy  pillanatban, mi oly rideg
    Egy  mozdulatban, miben annyi erő
    Egy  csókban, mi oly kevés
    Egy  dobbanásban, mi szívedé, már

    Érzem nincs visszaút.
    S én mégis büszkén hordom keresztem
    De érzem, érzem a vesztem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Érintés

    Lepergek néha az időről,
    Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
    És elidőzöm kissé a semmiben,
    Hogy ne féljek, és hogy te se félj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mikszáth Kálmán: Otthon

    Itthon vagyok újra, újra itthon,
    Ismerősek jönnek velem szembe,
    Kedves arczok, elfeledt vonások;
    Gyermekkorom jut megint eszembe,
    És vele a fényes álmok, tervek…
    Istenem, de boldog is a gyermek!

    Egykedvűen mint a pipás ember,
    Ott gugol a kémény házunk felett;
    Már messziről meglátszik a füst, mit
    Óriási szájából ereget…
    Vidám, csendes az egész ház tája,
    A búcsúzó nap mosolyg le rája.

    A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
    Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
    Engem látva, haragosan mordul,
    Felszökik, majd egyet ásít s végre
    Farkcsóválva hizeleg körültem,
    Míg én állok némán, elmerülten.

    Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)

  • Luminița Mihai Cioabă: A cigánylány átka (Kányádi Sándor fordítása)

    Hogyha elfelejtesz engem
    Tanyát benned ördög verjen
    Ha én neked már nem kellek
    Azt kívánom hogy gebedj meg
    Ha a szívedből kivetnél
    Pópa álljon a fejednél
    Ha a szemed vetnéd másra
    Üljön tort az apád háza
    Ha a szívemet eldobnád
    Hóttodba csókoljon anyád
    Kárhozz örök kopaszságra
    Ne maradjon fog a szádba
    Légy hídvégen guggoló
    Kunyeráló kolduló
    De ha holmi kurvaféle
    Jönne ki hozzád estére
    Poklok pokla égessen meg
    Ha neked már nem én kellek
    Este mikor vennéd kézbe
    Gitárodat a tűz égje
    Szemedre boruljon hályog
    Kapj fekete sárgaságot
    Verjen kórság a tüdődből
    Görnyedezve vért köhögj föl
    Hogyha mással fekszel össze
    Ránduljon a tested görcsbe
    Szökjön ki a szíved is
    Ne tudd az út merre visz
    Száradjon le kezed lábad
    Ne horgadjon föl a vágyad
    Még a halál is űzzön el
    Két lej-érő tömjénfüsttel
    Emberből légy nem-ember
    Élve temessenek el
    Csak én hozhassam meg álmod
    S én űzhessem el az átkot
    De ha hozzám jössz ki este
    S ölelhetlek eszem-vesztve
    Míg ló nyerít s valahol
    Mély hangú furulya szól
    Tépd le rólam hímezett
    Királynői ingemet
    És csókolj hogy csókod fájjon
    Lohaszd le a forróságom
    És én akkor majd meglátod
    Elűzöm rólad az átkot
    Messze futó vizek hátán
    Gyorsan szálló szelek szárnyán
    Kergetem majd messzire
    El a világ végire

    Forrás: ujkafe.website

    Luminița Mihai Cioabă: Cigányátok (Balogh József fordítása)

    Ha emlékem már nem őrzöd,
    Bújjon beléd ötven ördög.
    Ha szerelmem kútba veted,
    Halál hozza haza tested.
    S ha már többé nem szeretnél,
    Pap gajdoljon gaz fejednél.
    Mikor szemed más nőt éltet,
    Apád mondjon misét érted.
    Forró csókom ha elhagyod,
    mosson anyád, hideg halott.
    Lombként hulljon huncut hajad,
    zsebben hordjad fénylő fogad,
    S verjen zápor, hídfőre juss,
    szégyentelen kába koldus.
    Vár holdfényben ölem, ringó
    s nem ereszt egy redves ringyó
    Pokol tüzén talpad égjen,
    szerettelek nyárban télben.
    Ha úgy hozza el az este
    S gitár csúszik a kezedbe,
    Csalfa szemed hályog húzza,
    Sárgulj mint a törökbúza.
    Mikor köhögsz, véred okádd,
    tépett tüdőd kérje kutyád
    Ha más nővel bújnál ágyba,
    Vásáron vagy buja bálba’,
    Szíved szúrja ki a kebled,
    S utad haza meg ne leljed.
    Hulljon porba kezed, lábad,
    Szerelemhez ne lelj ágyat,
    Kaszás jöjjön érted tüstént,
    Drága pénzen szerezz tömjént.
    Emberséged sutba vágod,
    Égen-földön ne láss álmot;
    Élőt fedjen a sírhantod,
    Csak én tudjam gyógyitalod.
    De mind várlak drága beste,
    Teliholddal jönnél este,
    Ölelnélek eszem vesztve,
    Halljam hogy nyerít a lovad,
    Furulyádból mily dal fakad
    S két kezemtől ingem szakad,
    Csókolgatod számat, mellem,
    Eloltod a tűzvészt bennem;
    Akkor én percet se várok
    S elszáll tőled nehéz átok.
    Elfut messze mint a patak,
    Hol pihennek, dicső hadak,
    Sivatagba, föld mélyébe,
    ösvényt örlő szélverésbe…
    De ha betoppannál mostan…
    Ahogy látlak, étlen-szomjan:
    Délcegen és új gúnyában
    A szebeni éjszakában.
    Szemedtől lángol a tapló…
    Hozna már el ez a kagyló!

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső – Induló a költőkhöz

    Ez itt az élet, hámor és kohó –
    világ költői, ide jöjjetek,
    testvéri szemmel, örökös merészek,
    nézzétek itt az ősi lényeget.
    Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén,
    ott ugrik a véletlen, mint a nyúl,
    és kavarognak a színek veszetten,
    mint álmainkba, határtalanul.
    Rémítve jönnek szörnyű figurák,
    a feketék, a dörgő pirosak.
    Ez itt az élet karneváli tánca,
    borzongató és édes iszonyat,
    költőszívünk sok kendőzött alakja,
    a képzeletünk lángoló salakja
    olvadva, sisteregve, feketén.
    Ó élet, élet, roppant költemény,
    most láthatunk mezítlenül, ragyogva – –

    Mi kéj.
    Mi őrjítő, mi szédítő – –
    Mi mély.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Kosztolányi Dezső összes versei