https://verskucko.com

Kategória: Versek

  • Falus Julia: Mit hagytam ott…?

    Vajon megtudom-e valaha
    mit hagytam ott benned?
    talán a tekintetem lett részed –
    egy pamlagon kiterítve heverve,
    vagy az a rövid, éppencsak séta,
    embereket kikerülő,
    álombeli, képzeletbeli préda…

    bújtatni való emlék ez is, az is,
    s merre a kifelé visz, kezed ma arra int,
    kiparancsolt minden, mi rólam szólt,
    igen, megyek, megyek már!
    csak keresem a hátsó ajtót.

    Azt hiszem majd egyszer megtudom,
    mit hagytam ott benned,
    most még nem súg senki –
    lecsukódnak, pillognak a szemek,
    de lesz majd egy hang, ami az igazat
    mondja ki, – kivárom
    könnyeső permetez
    volt néhány nap, – tényleg?
    vagy hogy léteztél
    az csak egy……?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Elégia

    Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
    még ma sem értem én;
    hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
    hogy föld alatt a hazád és a házad,
    ugyan hogy érteném.
    Tizennyolc évet égtél, te parányi,
    te vézna testbe ágyalt szeretet:
    hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
    és ellebbent könnyű lehelleted?
    Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
    szelíd szíved szapora lüktetését,
    s ha száradó torokkal elkiáltom
    egyetlenegy birtokod a világon,
    ártatlan nevedet,
    hogy soha-soha nem jön felelet?
    Mindig velem jártál, nem nélkülem,
    most elbújtál a mélybe.
    Odaadtad futásod, a vizet,
    a nyári szélben ingó neszeket,
    a zizzenést, a zöld fellegeket,
    szólj, mit kaptál cserébe?

    Félsz odalenn? Tán azért vitted el
    a mosolygásomat,
    s most ketten vagytok lenn az ideges
    bokor alatt?
    Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
    hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
    s itt botlom régi útjaink kövén?
    Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
    sietsz-e majd felém,
    ha nyugtalan sorsom betelt,
    vezetsz-e lenge fény?
    Beszélj, ott van a régi ház,
    az arany venyigék,
    ahol te vagy? Oda süllyedt
    a fiatal vidék?
    Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
    úgy járjam utamat,
    hogy a füled még rám figyel
    a nedves föld alatt?
    Beszélj! Hallod a hangomat,
    csak nem szabad felelned?
    És én? Hallom még hangodat,
    felel majd fürge nyelved?
    Mindenkit hozzád mérek én,
    hogy úgy szeret-e, mint te;
    gurul a hónap és az év,
    szegény emlékeimbe
    kapaszkodom, hogy el ne essem.

    Emlékezz rám, hogy megtalálj,
    ha rám mosolyog a halál,
    s levél legyez felettem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Magda: Az út felén túl…

    Ha elkerülted már a negyven évet,
    a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
    A dolgaidban tartod még a rendet,
    de egyre inkább áhítod a csendet.

    Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
    és nem mész fejjel valamennyi falnak.
    Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
    és hinni tudsz: a mások igazában.

    Már reméled, hogy nem hiába éltél:
    mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
    nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
    Ha nem is lettél irányjelző zászló,

    A magad helyén álltál rendületlen:
    szélben, viharban, ködben, szürkületben,
    mint kapubálvány őrizted a házat,
    és voltál tűrés, és lettél alázat.

    A tieidnek maradtál a béke:
    a nyitott ajtó biztos menedéke.
    Ha elkerülted majd a negyven évet,
    már nem hiszed, hogy adósod az élet,

    Csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
    mert kevés volt a salakmentes jóság:
    a mindent adó, semmit visszaváró,
    a minden próbát derekasan álló,

    mely sosem számol, szüntelen csak árad,
    örök fölény és örökös alázat.

    Ha elkerülted már a negyven évet,
    s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
    és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
    már te lehetsz a sorsod fejedelme!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Katona Bálint: Mennyi álmunk volt

    Mennyi élet, mennyi sors,
    jutott a földön,
    mennyi kósza gondolat,
    amíg versemet költöm.

    Volt boldog gyermekkor,
    volt szárnyaló remény,
    voltak lángoló szerelmek
    ifjú korunk egén.

    Mennyit vágytunk utunkon
    a szépre, a jóra,
    mennyi álmunk volt, ami
    soha nem vált valóra.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Lesznai Anna: Találkozás

    Alig mondott szavak nyomában
    Mosolyba olvad puha szánk,
    Áhitatos lágy a beszédünk.
    Kemény holnap nem les reánk.

    Kéz kéz mellett virágot tépünk,
    Egy ütembe símul a léptünk.
    Induláskor szép csendben várunk,
    Rövid az út, mit együtt járunk.

    Nem bánt fájóbb gyönyör reménye,
    Múló súrlódást megbocsátunk.
    Békít a csók, mely sohsem érik,
    S búcsúmagvú találkozásunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Győző Gyula: Hétágú lét

    Az vagy, akinek hiszed magad,
    Vagy az, kinek mások tartanak?

    Hétnek hétféle.
    S hét nyelven beszélsz-e?

    Hét éned, hét alakod van tán,
    Vagy hét pecsét van kiléted titkán?

    Van-e hét életed,
    Vagy egy léted hétágú csupán?

    A sorsod most melyik ágon jár,
    Még hány csalódás, újrakezdés vár?

    Hány lesz a hétfejű sárkány,
    S a hétpróbás gazember, ki utadba áll?

    Hány bőrt nyúz le rólad egy élet,
    Talán épp hetet?

    És lesz-e hétszínű szivárvány,
    Mely megbocsájtja létedet?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Köszönt egy ember

    Köszönt egy ember: „Egészséggel járjon.”
    „Adjon Isten”… feleltem halkan én.
    Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon,
    S szürke varjak egy száraz jegenyén.

    Mint valami fogadás, esküvés,
    A ködben úgy koppant tompán a szó,
    Aztán két összedobbant szívverés
    Elvált, mint óceánon két hajó.

    Először látott — utoljára tán,
    Először, tán utolszor láttam én,
    A varjak e szürke nap hajnalán
    Jajgattak a ködben, a jegenyén.

    A szemünk összevillant hirtelen,
    A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
    Pedig nem történt semmi, semmi sem,
    Csak jólesett, hogy magyarul beszéltünk.

    1. január 12.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi Ágnes: Égiposta – Apámnak

    Mióta visszaköltöztem a házba,
    mindenütt látlak, ülve, állva,
    együtt terítjük meg az asztalt,
    mely annyi estét felmagasztalt,
    kedvenc tányérod ott van a helyén,
    és ott a többi, jól megszokott edény,
    a tál, amiből a leveskét adod,
    mert így becézted, mint családtagot,
    látlak, ahogy a barna karosszékben
    cigarettára gyújtasz éppen,
    kéjjel fújod a kedves mérget,
    oldva kissé a feszültséget,
    mely cikázó idegeid csapdában tartja,
    de jólesik, nem hagyod abba,
    a nevetésed még ott a falban,
    s már visszamosolygok rád magamban,
    cinkosod voltam és vagyok,
    kicselezzük az anyagot,
    ja, elfoglaltam a padot,
    ahol verselned adatott,
    a fűzfa alatt, kint a kertben,
    ott írok, most, hogy írni mertem,
    s bár él a fa, kopaszodott,
    megőrizte az apa-szagot,
    és együtt hallgatunk zenét,
    halott társaid üzenetét,
    az örök Wohltemperiertest,
    nem élőben, de tudtuk, így lesz,
    tehát a CD-be gravírozott klaviert,
    ahogy kerülve minden manírt,
    a pravoszláv Szvjatoszláv Richter
    játssza nagy, igaz protestáns hittel,
    s hallgatjuk, mi a csüggedéstől óvhat,
    amin már túl vagy, a Passiókat,
    és nem emel fel semmi se
    úgy, mint a h-moll mise,
    csak mondom, ez szólt a temetéseden,
    érted szólt, bár nem hallottad te sem,
    de arra intettél, hogy legyek józan,
    s most a megszokott, hanyag pózban
    csücsörítesz, jól van ez, jól van.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Raffai Sarolta: Könyörgés

    Egy tenyérből másikba. Billeg
    le-fel a fél világ velem.
    Hát méregess – óvjál te jobban,
    mint magam megőrizhetem.

    Tenyeredből a tenyeredbe –
    alig érinthet bármi más.
    Ha senki, te tarthatnál vissza
    egységbe zártan, így vigyázz,

    így félj, ítélj, emberré rendezz:
    széthulltam volna védtelen.
    Maradj meg, óvj annál is jobban,
    mint magam megőrizhetem.

    Forrás: internetes versgyűjtemények

  • Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

    Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
    bokrok tövén kék kutat ás a köd.
    Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
    tűnődve rágja ajka, a küszöb.

    Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
    szérűskert alján lopva lépeget.
    Kéklő ablakból szöghajú legény les
    surrogva szálló seregélyeket.

    Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
    veresen izzik a kemence-mély.
    Kutatva jár a szél, sehol se lelve
    valakit, akit elnyelt rég az éj.

    Valaki elment. Cserjés sűrűjében
    nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
    Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
    s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

    A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
    deres út hímzi a síkos mezőt.
    Zizegve sír a vékony árpaszalma
    el-elbólintó tehénkék előtt.

    Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények