Ajtó nyílik, belép egy hölgy,
terebélyes, akár a tölgy.
Öleb ölén. Ökölnyi.
Girhes, meg fog dögölni.
Ilyen vevő de nagy érték!
Háromszoros itt a mérték.
A segédnek szeme éles:
hét-nyolc méter dupla széles!
A hölgy szól, a hangnem G-dúr:
„Ruhaanyag kell, segéd úr.”
Hajlong, bókol rá a segéd,
és a hangja csupa negéd:
– Van itt nagyon finom gyolcs, oh!
Nagyon szép és nagyon olcsó.
De a hölgy csak kérdi:
„Mondja, nincs jobb mosogatórongya?
Tekintete repdes innen,
s megakad egy krepdesinen.
A segéd már fent a létrán!
Tíz vagy húsz vég vásznat széthány.
S a hölgy szól: „A lenvászon
tetszik. – Jó! Csak lemászom.”
És a segéd máris lent!
Kiráncigálja a lent.
Izzad, mint ökör a nyárson.
– Nem len kell lenn, fenn a bársony!
Fenét bársony! Ez a tüll
tetszik nekem veszettül!
Jön a segéd, le a tüllel
egész oszlop anyag dől el.
Lent egy halom szövet, vászon:
most van mibe’ kotorásszon.
De a hölgy csak egyre kacag:
– Ami lehullt, csupa kacat!
Nem veszek meg ily rosszat én.
Zsorzsett kell vagy inkább szatén,
moaré vagy finom muszlin
fekszik jól a kemény muszklin.
És a segéd, vézna, ványadt,
lecipeli valahányat.
Szövethalmon úgy áll, mondom,
mint kakas a szemétdombon.
Ruhája rongy, benne főtt test.
Úgy ad le egy házi szőttest.
S a hölgy végre megpihent itt:
– Ebből vágjon le húsz centit,
az elég lesz az ölebnek!
Szempillái föllebbennek,
gyomra forog, feje szédül,
aztán minden elsötétül
s hanyatt vágódik a segéd.
Jól megütötte a … hátát.
Kezéből az olló kihull:
öleb vakkant – s csendben kimúl.
Forrás: Szeretem a verseket
