Kategória: Versek,

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    Érkezni bölcsen a világba,
    Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
    Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Lackfi János:

    József, nézd, tök jól megvagyunk,
    azt hiszem, egymásnak teremtett
    bennünket az Isten, áldassék a neve.
    Mégis van itt egy kis bibi. Nem, a bibi
    nem a legjobb szó, inkább baba.
    Egy kisbaba, de ne gondolj rosszra…
    Huh, nem jó!
    Figyelj, József, tudod, hogy én tiszta
    és tisztességes lány vagyok,
    hogy férfival nem voltam, se veled,
    se mással. Azt is tudod,
    hogy nagyon szeretem az Istent,
    és Isten is nagyon szeret engem.
    Szóval ebből kerekedett egy különös ügy…
    Huh, nem jó!

    József, tudod te is, törvény szerint
    aki nem a férjétől fogan gyermeket,
    azt el lehet bocsátani vagy éppen
    agyon lehet kövezni, ha úgy adódik.
    Mármost még nem vagy a férjem persze,
    meg nem is mástól van a gyerek,
    vagy szóval mástól, de nem más
    férfitól, hogy is magyarázzam…
    Huh, nem jó!

    József, olyan rendkívüli lény járt itt,
    ha hiszed, ha nem, egy angyal,
    azt meg végképp nem fogod elhinni,
    amit mondott. Isten azt üzente,
    a világ összes asszonya közül
    engem választott ki arra,
    hogy megszüljem a fiát.
    Mit szólsz, hát nem érdekes?
    Huh, nem jó!

    József, úgy képzeld el, főztem neked
    ezt a jó kis levest, mert tudom,
    hogy szereted, és kedvedben akartam
    járni, finom birkahússal, jó fűszeresen,
    lehet, hogy jobb is lenne, ha ennél
    egy tányérral, nyugodtabban tudnánk
    utána beszélgetni…
    Huh, így sem jó!

    Tudod mit, Uram, én most elmegyek
    Erzsébethez, meglátogatom őt,
    addig oldd meg a dolgot, légyszi,
    küldj angyalt, égi hangot, kőtáblát, bármit,
    mert emberileg ezzel nem lehet mit kezdeni.

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)


  • Gergely Ágnes: Esti imádság

    Én olyan nagyon jó vagyok
    mint öreg nyulak, öreg királyok.
    Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
    este nem ütnek meg a huligánok.

    Ha eljössz hozzám, én leszek
    nagy út után a vizesárkod.
    Mert olyan nagyon jó vagyok
    akár a víz, hogyha kívánod.

    Hullám fölött, hullám alatt
    elalszom majd, semmit se látok.
    Betakarják a szememet
    tátogató fehér virágok.

    1965


  • Kiss Judit Ágnes: Zaj

    Kislánykoromban a gúny s a feszült
    igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
    A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
    most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
    A szerelemnek hívott tévelygések,
    a kín horga, min vágy volt a csali,
    és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
    vagy zaj van, az Istent nem hallani.
    Mi jöhet még? A lassú szétesés
    sejtről sejtre. A kíméletlen gének
    sodornak már a végső csönd felé,
    míg hallgatom a szívverésem. Félek.
    (Túl mindazon, de innen mindezen
    mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Babits Mihály, a klasszikus

    BABITS MIHÁLY, a klasszikus

    BABITS BIHÁLY
    Született Szegszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy „Szegszárdon Születtem, Szinésznőt Szerettem” című leendő versében az alliterációt elrontsák. Már hatéves korában egészen fejlett nyelvezete volt: az iskolában fél kézzel harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami „B”-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete. A fogarasi elemi és a verseci főgimnázium nyolc osztálya jártak beléje, azonkívül nála végzett a budapesti tudományegyetem filológiai fakultása. Majd a technikára került, ahol több szabadalmat nyert, újfajta alumínium ige-kötők-, szó-csavarok- és kettősfedelű mondatszerkezetekre, melyek Edisonnak „A modern verstechnika vívmányai és a villamos nagyanyacsavar” című munkájában is fölemlítvék. Nyersei nyőleg a Nyugatnál nyelentek nyeg: legutolsó kötete, a „Főtisztelendő úr, kérem, az esti takarmányszállítás minden valószínűség szerint megérkezik” című, hosszú feltűnést keltett.

    A KLASSZIKUS GYOMORGÖRCSÖK CIKLUSBÓL

    FUTURUM EXACTUM

    Plutó e torzót márványból szoborta
    Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó
    Ó korzók korza, őrző dunnaorzó
    Mint ferde torta és megint retorta.

    De Áfrikában fú az ántipasszát
    És négerek masszálnak pántlimasszát
    És ott az ég oly régi, égi méla.
    S tán pápuákok pengetnek poros fát
    S nem lesz Nyugat már, sem Fenyő, sem Osvát
    S még él Balázs, még él a méla Béla.


    ANTIK SZERELEM

    „S megint előlről…”
    A szeretőm fiús, görög leány,
    Lányos, török fiú, ki egykor élt,
    Ahol tajtékot Aagis öble hány.

    És Athenben született auzgewélt,
    De most közöttünk jár, bár ő egy antik,
    Kihez ma lelkem esdve igy beszélt:

    „Ó kancsók kincse, ó görög romantik,
    Orsók korsója, drágamívű borsó,
    Akit szeretnek Bélák és a Bandik.

    „Te tarfejü, tritóni, tarka torzó,
    Dús, dőre dátum és dalos dativusz,
    Post, penes, pone, praeter, ablativusz.

    „Ki bún borongva, barna, bús bajusszal,
    Beteg bolyongó, béna bink balán…
    És szólt a lány, gradus genitivusszal:

    „Mi, hát nekem bajuszom van talán?”
    S én szólék: Ó, kegyed mély mívű marha,
    Ezt mondtam csak a széphangzás mián.

    „De hogyha ezt nem érti, drága mirrha,
    Egymáshoz nincs közünk, se végre mátul,
    Kegyed nem készült, aztán hol az irka?

    „Az ember végre még sincs csupa fábul,
    Kegyed nem tudja, mi az asszonánc?
    Eriggyen, mert rugok beléje hátul. –
       (S megint előlről.)


    DANA IDÁK

    Lent a lenső lélekuton {Hádesz öblén, [hol a lélek élet – állott (élet – állott, mint az állat) s aspodélosz illatokkal] öblögetve, ablakokba} ablakokba öblögetve, öblögekbe ablakogva és makogva mekegve.
    És mekegve és makogva lent a mélybe, 2Ölent az éjbe, hol a kéjbe (éjbe, mélybe, kéjbe, éjbe)
    Ötven asszony, logarithmus ötven asszony és emelve és kivonva, négyzetekre köbgyökökre, ötven asszony, hetven asszony, százhuszonhét bűnös asszony, ötven órjás amphorába, asfodélosz ötven asszony = bűnös asszony, mennyi jött ki, mennyi jött ki.
    Százkilencven bűnös asszony, óriási amphorába, 2Öamphorába, rába, rába, rába, majd mekegve, (log) majd makogva, mindörökre, mindhiába, (mert hiába [mind hiába] töltögetve, öblögetve) öblögetve ablakokba, ablagokva, és makogva, öblögekbe2 és mekegve és makogva, 2Öfogjanak meg, fogjanak meg…
    (Megfogják.)

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Füst Milán, a zord

    Hosszú ideig a “Nyugat” körül lebegett, mígnem a szerkesztő feltalálta a Füst-nélküli Nyugatot, azóta csak gyéren jelentkezik. Az 1905-ik olimpiai versenyen egy 35.04 méteres verssorával ő nyerte meg a távköltés világbajnokságát. Első versei spulnira csavarva jelentek meg, kritikusai még nem végeztek a lebonyolítással, s így verssorainak még csak elejét ismerjük, hátulról visszafelé: állítólag így van értelmük. “Aggok a hideg vízben” című drámájának alapgondolatát a leküldött bányászoknak még eddig nem sikerült felhozni. Jelenleg egy hosszabb verssoron dolgozik, visszavonulva birtokaira, a sarokasztalhoz, közvetlen a Fizető Pincér hófedte csúcsai mögött!

    EPIGRAMM

    1. Jaj, Uram, engem bántanak.
    2. Nekem hideg nyállal kenik homlokom is.
    3. És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.
    4. Jaj, roppant hideg hagymákat eszek.
    5. És nekem kezeim ragadnak.
    6. Jaj, tele van a föld bélülről kukacokkal.
    7. És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké.
    8. Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.
    9. És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva.
    10. Jaj, keserű így az élet, azér’ mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony, s a súlyos angyal letorpad.
    11. S fáklyáját lefelé fordítja.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti – Ady-paródia Törpe-fejűek

    Nem dolgozni jöttem ide
    Nem dolgozni jöttem ide
    Törpe-fejű, mit akarsz tőlem?

    Nehéz munka az enyém
    Nehéz munka az enyém
    Mi vagyunk az Új Undokak.

    De jött hozzám egy törpe
    De jött hozzám egy törpe
    S kérdezte, mit akarok?

    „Ti vagytok az Új Undokak
    Ti vagytok az Új Undokak
    Menjetek dolgozni ti is.”

    Felgerjedt szittya vérem
    Felgerjedt szittya vérem
    S rászóltam Törpe-fejűre:

    Hát maga megbolondult,
    Hát maga megbolondult,
    Hogy mindent kétszer mond,
    kétszer mond?

    Forrás: MEK

  • Juhász Ferenc: Részegen

    Augusztusban, mikor születtem,
    a ködös nyári ég
    hullatta ezer csillagát.
    Fénylett a vidék.
    Mint zsákból a búzát, az ég
    öntötte ezer csillagát.
    Ahogy hullt, csengve, zúgva
    mind a földre szállt.
    A küszöb, az ablak, a kerítés
    mind csillaggal lett tele,
    az ágakra szállt a kéklő égi fák
    gyémánt levele.
    Éjfélig mosott anyám, s mikor
    a teknő mellől jajongni ágyba hullt,
    e ragyogásban szült meg engem,
    nagyobbik fiút.
    Így születtem, tudjátok-e?
    Nem fénytelen!
    S aludtam emlői barna csillagán
    a tejtől részegen.

    Forrás: MEK

  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Petrőczi Kata Szidónia: XXXIV. – Vers

    Keresztfán halál meg szerelmes Jésusom
    Hogy nékem is légyen keresztre vágjásom
    Tégedet követvén kereszt legyen sorsom
    ’S békességes tűrésbe megmaradásom

    O szerelmes Jésus szívemnek öröme
    Adgyad hogy csak hozzád lángaljon szerelme
    ’Szívemnek ’s ne legjen nehez semmi terhe
    Az keresztnek rajta hogy el ne visellje

    Örömöst éretted ’s terhétől ne félljen
    Melj által Ur Jesus szerelmedben élljen
    Kereszt nehéz voltátul o ne rettegjen
    Tsak egyedűl téged szeretvén tisztelljen.

    Forrás: Arcanum