Kategória: Versek,

  • Parti Nagy Lajos – Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek

    Hát hazajöttél, hát haza, hát,
    kivilágíthatnánk a kupolát,
    de tegnap, tegnap leeresztett,
    beállt egyszerű mennyezetnek,
    nagyon fáradt vagyok ma,
    verset szöszöltem fogvacogva,
    kabátom sem, pokrócom sem plakát,
    ki semmi sem dobol, csak a vers, csak a vers,
    ha rájövünk, ha ráfigyelnek, ha nagyon, ráfigyelt,
    hát
    csapatát,
    mind strandra ment, én csak tudom,
    elbabráltam fürdősapkáikon,
    míg málé ottavák és méla tercinák
    csak rágcsálták a főtt kukoricát,
    láthattad őket, tőlem mentek el,
    azt fütyörészték, hogy rímelni kell,
    bár úgy csörtettek, mint a csorda,
    mindent össze enjambement-ozva,
    nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság,
    hátha az asztalom, papírom
    (ki háthassz, hideg jött,
    de világ?)
    alágyújtasz a tegnapi teának,
    a plafon szépen visszapúposodik kupolának,
    és a csúcsában kerek égre lelsz,
    ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Erdélyi József – Csendes eső

    Hull az eső nagycsendesen,
    nem jár az úti senkinek;
    én járok csak, én is gyalog, –
    de én senkifia vagyok!

    Nem vagyok világ.
    S mi vagyok én a világban?
    Gyarló állat, elmúlandó,
    föld porából elporlandó.

    Minden vagyok, amit látok,
    mégsem bírom a világot.
    Haj, ha vele egy lehetnék!
    Ha mégegyszer megszületnék…

    Jobb is lenne kőnek inkább,
    hogy belőlem kifaragnák
    bús fiát az igazságnak,
    bitóján a hazugságnak!…

    Hull az eső nagycsendesen,
    nem jár az úti senkinek;
    én járok csak, én is gyalog –
    de én senki sem vagyok!…

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József – Cigány passió (részlet)

    Cigány asszony monológja
    (Az 1. felvonás 1. jelenetéből)

    Társszerző: Nagy Gusztáv

    Onnan indultam
    én is:
    a vadvirág-lángokban rejtőző
    árvák földjéről,
    hol szomorú tüzekre olvassák
    bánataikat az anyák
    mellükön éhes csecsemőkkel,
    suttogva Mária nevét,
    vándorolva
    márványfagy telekkel
    nyöszörgő keréknyomnyi hazákban,
    csillagfény-ázzománcos hajolva
    éjjel sátrakban
    rejtőzve,
    kuporogva várva
    a Megváltót.

    Mi lesz
    velünk, Uram,
    a jövendők mit hoznak?

    Angyalaid
    csendőr-éveket
    hoznak?

    S mi lesz
    teveled, Uram,
    neked az évek mit hoznak?

    Kereszteket
    ácsolnak,
    Uram?

    S mi lesz
    a kis
    népekkel,

    koponyaheggyé,
    Auschwitzi hamuvá
    válnak, Uram?

    S az emberiséggel
    mi lesz,
    Uram?

    Milliárdoknak
    a jövendő ezredek
    mit hoznak?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József – Halott hajós

    Révész voltam,
    boldog voltam.
    Halott
    lelkek
    közt
    hajóztam.
    Hordtam át
    halottak,
    most
    már
    vihetem
    magamat.
    Vinném,
    vinném:
    már
    nem
    lehet,
    elúsztattam
    lelkemet.
    Halott lelkű
    hajós vagyok:
    halott hajók, halott hajós.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József – Fáj

    Férfiként: halálraítélt.
    Megfogni neszeit az éjszakának.
    Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
    Arcom csontján a rés,
    hiányod miatt tátong.
    Szememet feléd fordítom,
    lepergett húsgombóc kikelt
    szirmokat nyomnak,
    mert legtudomabb,
    legtöbb már tudom,
    hogy múltamba belevesztél.
    Befagy a szám,
    megpüffedt ajkaim között
    holdarcod ívét hordom,
    magamba beépítetek.
    Sírgödör szélébe kapaszkodó
    fű hajad selyem fáj.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József – Bocsásd meg vakmerő bűnét…

    Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
    mert már hajad színére sem,
    ujjaid bütykére sem,
    intő szódra sem,
    és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
    De tudom:
    mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
    hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
    Tudom:
    mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
    szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
    rólad. Tudom:
    mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
    azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
    csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám!

    Emlékszel? Suhancságom idején összezsugorodtál,
    hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
    ölembe vittelek.
    Eltotyogott mellettünk a házsor,
    eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
    Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
    A cukorrépalevés főzelékből
    zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
    és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
    Zöld színe volt az összezsúfolt testek
    verejtékétől kesernyés levegőnek is
    tenyérablakunk mögött.

    Emlékszem fájdalmaidra!
    Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
    szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek – hiába.
    Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
    csontsovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
    a kibuggyanó vért, a Te piros véredet
    s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
    vállamon hordom fájdalmadat:
    már csak én ismerem hatalmadat,
    már csak bennem élsz.

    Hozzád én fordulok,
    fulladásig én rohanok hozzád,
    térnélküli világodba,
    képekre törött emlékedhez.
    Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
    koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét, anyám.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József – Ars poetica helyett

    Koponyát szorító vaspánt,
    sötétség glóriája,
    letéplek fejemről!
    S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
    lenyúzom,
    a vályoggödör sarkába dobom.
    Szemem csak új sugarakban fürdik.
    Csontom visszaver minden
    színtelen színt.
    Tenyeremen a Nap parazsa ég.
    Árnyainkra visító átkot mondok,
    és kést fenek
    megmaradt nyomorunkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Készülődés

    Türelmetlen hóviharok topognak
    a meteorológiai inté-
    zet kapujában,
    maholnap megint csokrot köthetek
    varjúszárnyakból, miként minden évben,
    mert mily kopár lenne a téli ég,
    mily egyhangú a havas háztető
    e csokrok nélkül.
    Ennyivel én is hozzájárulok
    az évszak szépségeihez, a többi:
    a holdsütötte zúzmara gyémántja,
    a hómezőkön lépkedő kék árnyak,
    a fenyvesek zöld gleccsere a ködben,
    de még a jégcsap és a jégvirág is
    más költők művei.
    (Akár ide is írhatnám, melyik
    alkotás melyik költőtársamé,
    ki mestere a jégcsapfaragásnak,
    s ki az, ki tudja, mennyi fényt kíván
    az esti ág, hogy remekmű legyen?)
    Az én munkám néhány percnyi csupán,
    csak földobom madaraim az égre,
    aztán pihenhetnek
    jövő novemberig,
    nem úgy, mint szorgos társaim, akiknek
    ahány reggel és ahány délután,
    megannyi föladat –
    ezért talán illetlen is, ha szólok,
    ha végül is én figyelmeztetek:
    Közel a perc, barátaim,
    készüljünk föl a télre!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Mikor Ilobán este lett

    Szemembe úgy ragadt
    az ilobai nap,
    se délelőtt, se délután,
    mindig csak alkonyat,
    a falu szélén a Szamos,
    a házak közt a gyáva kis patak,
    a vízen ülő alkonyat
    hátán egy vízipók szalad.
    Csobogó alkonyat.
    Póklábú alkonyat.

    A törpe indóház előtt
    süvít a gyorsvonat,
    az ablakokon kihajol
    a bámész alkonyat,
    nézi a forgó réteket,
    körhinta-tornyokat,
    a szitakötő szárnyakon
    elzúgó dombokat.
    Pihen a sürgönydrótokon
    a fecskealkonyat.
    Mindig az alkonyat.
    Mindig az alkonyat.

    Aludni térnek a kacsák,
    de árnyuk ott marad
    az eperfa alatt.
    Az epervérben tocsogó,
    a kacsacsőrű alkonyat.
    Az eperfa a ház előtt,
    a fa előtt a pad,
    a házban anyám született,
    repednek a falak,
    rothad a zsindely, hull a mész,
    zuhog a vakolat.
    A padra ül, pipára gyújt
    a mészhomlokú alkonyat.
    A vakolatruhájú alkonyat.

    Nagyapa oly sovány,
    mégis, egyedül övé csak a pad,
    körülötte kövön, füvön
    az alkonyi csapat:
    a vendégek, a mindennapiak,
    zsíros hajú román paraszt,
    bíró és pakulár,
    s a kilenc kőtörő, hiszen
    a kőbányában munka vége már.
    Sárgult, avas szalonnát esznek ők,
    de sárga, hamisítatlan bőgés
    sárga szél égeti
    az avas arcokat.
    Csapkod a partra hajított
    hering-usonyú alkonyat.

    És jött egyszer a pópa is,
    de le nem ült, szalonnát sem evett,
    csak állt a kőtörők fölött,
    szakállát markolva beszélgetett,
    de hiába markolta is
    szakállát tíz ujjal is,
    az első szél fölkapta s elröpült,
    a kékes fellegek
    közt még sokáig fel-s-alá merült,
    míg el nem szállt meg,
    míg szoknyája hegycsúcsokig be nem
    takarta Ilobát.

    És akkor este lett.
    És akkor Iloba felett
    pópaszoknyájú öreg este lett.
    (Az a pópaszoknyájú este
    négy napig betakarta Ilobát,
    az a holdba röpült süveg
    négy napig varjúhangon kiabált,
    negyednapon négy deszka közé zárták
    és Nagybányára vitték nagyapát.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Zelk Zoltán – Szakadék

    Két perc tátongó szakadéka közt
    zuhanva is fölnyújtom még kezem.
    Vagyok. Jelentkezem.

    Forrás: Magyarul Bábelben