Kategória: Versek

  • Márai Sándor: Júniusi reggel

    S így lassan mégis elmaradtam
    És gombjaim is leszakadnak.
    Poros és kócos rendbe raktam
    Emlékét a régi szavaknak.

    Lehet, hogy egy hibát csináltam,
    Üzentek, s éppen lusta voltam.
    Autóztam tán, vagy udvaroltam,
    Cikket írtam, vagy nem tudom mit.

    Vagy nem mentem a telefonhoz
    S lehet, hogy Isten hívott éppen.
    Talán kártyáztam egy szobában
    És valami másról beszéltem.

    Hol romlott el? Uram! Mi történt?
    Hol a hiba? Ki tehet róla?
    Hisz itt belül minden meleg még
    S nem leszek már Savonaróla.

    Rekedt nyögés ez csak, nem ének,
    Görnyedten és egyedül állok,
    És mint a gyerek, kiabálok,
    Ha fölébred s fél a sötétben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Tudom, hogy vagy

    Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
    Állok az esőszagú kertközépen
    És kinyújtom két áldott, dús karom
    Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

    Nem kereslek, és mámort nem remélek
    Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
    A lombos kertnek minden szála rebben
    És elmerül tengernyi tárt szívemben
    Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

    Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
    Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
    Szerelmem fáján virágként megülnek
    Dalos virágok dús szerelmem fáján
    Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
    Nincs fény többé az égi mezők táján,
    Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
    Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

    Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
    Karom sem más, csak bontott ölelésed,
    A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
    Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
    Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

    És utolsónak bevonulok én is –
    Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
    Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
    Nem kell lennem többé: te vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilas József Tamás: Nem érdekel

    Nem érdekel, hogy hány csepp a tenger,
    vagy hány bolygó a világegyetem
    azt akarom tudni, mire gondolsz, mikor
    a fülembe súgod: szeretlek, kedvesem.
    és ha az alagút végén a fény a
    kivégzőosztag torkolattüze,
    vajon átölelsz-e?
    forró csókkal suttogva, hogy
    több ez a másodperc velem,
    mint lenne tíz élet nélkülem…

    nem érdekel, hogy kié voltál mielőtt szívedhez értem
    azt akarom tudni, megállsz-e előttem,
    teljességeddel, hogy szerethesselek.
    és meleg télikabátként hagyod-e,
    hogy átöleljen a szerelmem.

    nem érdekel, hogy hányszor estél el,
    azt akarom tudni, felállsz-e,
    hogy újra csókot lehelj fáradt lelkemre.
    hogy álmos hajnalon a víz tükrébe belenézve
    valóban önmagad látod-e.

    nem érdekel, hogy hány szívet törtél,
    vagy a Tiéd hányszor tört össze.
    azt akarom tudni, vajon
    karjaidban lejárt-e a törések ideje.

    nem érdekel, hogy milyen sötét fellegek takarják
    el az eget, vagy a világ holnapra elsüllyed-e,
    azt akarom tudni, minden hátralévő percben,
    hogy milyen nektárt rejt még ajkad íze.

    nem érdekel, hogy mi az, amit már megkaptál,
    azt akarom tudni, hogy még mire vágysz,
    és felismered-e, ha szembe jön Veled a boldogság.

    nem érdekel, hogy mi az, ami fájt,
    azt akarom tudni, fájna-e, ha nem az enyém volnál.

    nem érdekel, hogy hol van az, ahol még nem voltál,
    azt akarom tudni, meddig jössz el velem,
    hogy megtaláljuk azt, amit egyedül nem találnánk.
    hogy Neked én, nekem Te, kettőnknek egymás a világ
    és az utolsó három szavad:
    „szükségem van rád!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Veszélyes mese

    Csörtetve üldözte egy nagyvad a nyulat,
    míg azt elnyelte egy hosszú kanyarulat,
    a némán lapulva leskellő kobra
    ott várt moccanatlan, mint önmaga szobra.
    Így hát vedd alapul:
    A nagy veszély csörtet, a még nagyobb lapul.

    Forrás: Romhányi József versei

  • Tóth Bálint: Ketten egyedül

    Ketten, egyedül,
      mint két ujjam,
      mint a mutató s a középső,
    mikor széttárom V alakban.
    Ketten, egyedül, mint az ujjam,
      mindenki nélkül,
      mindig együtt,
      egymást vezetve és követve,
    mint egy kétágú szólam.
    Ketten, ketten, akár az ujjam,
      olyan, olyan egyedül-együtt
    szeretve, játszva, ölelve
    Éjjel-nappal, reggel-este
      összefonódva, mindenütt együtt
    Pörlekedve és feleselve
      de mindig, mindig egy irányba
    s tán nem is tudva, nem is sejtve,
      az okát, célját meg sem értve,
      valami belső ihletésre,
      tán génjeink parancsszavára
    szállunk-szállunk egy ismeretlen
    egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
    mint vadludak fel-felkiáltva,
    mert minden tájon, földön otthonunk van,
    röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
    csillagfényes égen, ékes V alakban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Falus Julia: Mit hagytam ott…?

    Vajon megtudom-e valaha
    mit hagytam ott benned?
    talán a tekintetem lett részed –
    egy pamlagon kiterítve heverve,
    vagy az a rövid, éppencsak séta,
    embereket kikerülő,
    álombeli, képzeletbeli préda…

    bújtatni való emlék ez is, az is,
    s merre a kifelé visz, kezed ma arra int,
    kiparancsolt minden, mi rólam szólt,
    igen, megyek, megyek már!
    csak keresem a hátsó ajtót.

    Azt hiszem majd egyszer megtudom,
    mit hagytam ott benned,
    most még nem súg senki –
    lecsukódnak, pillognak a szemek,
    de lesz majd egy hang, ami az igazat
    mondja ki, – kivárom
    könnyeső permetez
    volt néhány nap, – tényleg?
    vagy hogy léteztél
    az csak egy……?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Elégia

    Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
    még ma sem értem én;
    hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
    hogy föld alatt a hazád és a házad,
    ugyan hogy érteném.
    Tizennyolc évet égtél, te parányi,
    te vézna testbe ágyalt szeretet:
    hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
    és ellebbent könnyű lehelleted?
    Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
    szelíd szíved szapora lüktetését,
    s ha száradó torokkal elkiáltom
    egyetlenegy birtokod a világon,
    ártatlan nevedet,
    hogy soha-soha nem jön felelet?
    Mindig velem jártál, nem nélkülem,
    most elbújtál a mélybe.
    Odaadtad futásod, a vizet,
    a nyári szélben ingó neszeket,
    a zizzenést, a zöld fellegeket,
    szólj, mit kaptál cserébe?

    Félsz odalenn? Tán azért vitted el
    a mosolygásomat,
    s most ketten vagytok lenn az ideges
    bokor alatt?
    Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
    hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
    s itt botlom régi útjaink kövén?
    Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
    sietsz-e majd felém,
    ha nyugtalan sorsom betelt,
    vezetsz-e lenge fény?
    Beszélj, ott van a régi ház,
    az arany venyigék,
    ahol te vagy? Oda süllyedt
    a fiatal vidék?
    Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
    úgy járjam utamat,
    hogy a füled még rám figyel
    a nedves föld alatt?
    Beszélj! Hallod a hangomat,
    csak nem szabad felelned?
    És én? Hallom még hangodat,
    felel majd fürge nyelved?
    Mindenkit hozzád mérek én,
    hogy úgy szeret-e, mint te;
    gurul a hónap és az év,
    szegény emlékeimbe
    kapaszkodom, hogy el ne essem.

    Emlékezz rám, hogy megtalálj,
    ha rám mosolyog a halál,
    s levél legyez felettem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Magda: Az út felén túl…

    Ha elkerülted már a negyven évet,
    a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
    A dolgaidban tartod még a rendet,
    de egyre inkább áhítod a csendet.

    Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
    és nem mész fejjel valamennyi falnak.
    Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
    és hinni tudsz: a mások igazában.

    Már reméled, hogy nem hiába éltél:
    mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
    nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
    Ha nem is lettél irányjelző zászló,

    A magad helyén álltál rendületlen:
    szélben, viharban, ködben, szürkületben,
    mint kapubálvány őrizted a házat,
    és voltál tűrés, és lettél alázat.

    A tieidnek maradtál a béke:
    a nyitott ajtó biztos menedéke.
    Ha elkerülted majd a negyven évet,
    már nem hiszed, hogy adósod az élet,

    Csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
    mert kevés volt a salakmentes jóság:
    a mindent adó, semmit visszaváró,
    a minden próbát derekasan álló,

    mely sosem számol, szüntelen csak árad,
    örök fölény és örökös alázat.

    Ha elkerülted már a negyven évet,
    s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
    és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
    már te lehetsz a sorsod fejedelme!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Katona Bálint: Mennyi álmunk volt

    Mennyi élet, mennyi sors,
    jutott a földön,
    mennyi kósza gondolat,
    amíg versemet költöm.

    Volt boldog gyermekkor,
    volt szárnyaló remény,
    voltak lángoló szerelmek
    ifjú korunk egén.

    Mennyit vágytunk utunkon
    a szépre, a jóra,
    mennyi álmunk volt, ami
    soha nem vált valóra.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Lesznai Anna: Találkozás

    Alig mondott szavak nyomában
    Mosolyba olvad puha szánk,
    Áhitatos lágy a beszédünk.
    Kemény holnap nem les reánk.

    Kéz kéz mellett virágot tépünk,
    Egy ütembe símul a léptünk.
    Induláskor szép csendben várunk,
    Rövid az út, mit együtt járunk.

    Nem bánt fájóbb gyönyör reménye,
    Múló súrlódást megbocsátunk.
    Békít a csók, mely sohsem érik,
    S búcsúmagvú találkozásunk.

    Forrás: Lélektől lélekig