Kedves virág! Nyíló tavasszal
Törékeny élted megfogan.
Sarjadsz, virúlsz, amíg nyarad tart,
Pompátlanul, de boldogan.
S ha jő az ősz: elhalsz szelíden,
Mint gyermek-ajkon a mosoly.
Szép hervadásod végsóhajja
Illat gyanánt a légbe foly.
Ó kis virág! Taníts meg engem,
Hozzád hasonló mint legyek?
Hogy míg nyaram tart: könnyű kedvvel
Derűt, borút egyként vegyek…
S ha itt az ősz, és mindenemtől,
Amit szerettem, válni kell:
Hogy akkor, mint te, oly nyugodtan,
Oly szent-szelíden múljak el!
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
És kivirítottak a violák.
A madarak vígábban énekeltek
És gondtalanul járt a szende őz,
A gólyák télre ismét útra keltek
És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe
S örökre elhervadt a gyűlölet.
Nem mehetek ma Trisztán nem lehet
Most lázasodott be a kisfiam
Fiunk hisz szinte biztosan tied
Ne sírna úgy rohannék boldogan
Holnap se jó az Marke napja rég
Ilyenkor fürdik kölnit szór magára
Ha e napon se hálnék véle még
Igazolást találna gyanujára
Holnaputánra a burgund követ
Jelentkezett be megsúgták királya
Küld nékem egy csodás rubinkövet
Ügyelnem kell a diplomáciára
Három nap múlva akkor lesz a bál
Eljönnek mind a kornwalli urak
Sok puccos dáma s undorodva bár
Fogadnom kell a hódolatukat
Nem mehetek foglalt minden napom
De hidd el nékem is sajog sebed
Futok hozzád amint lesz alkalom
És akkor akkor meghalok veled
(1993)
Forrás: DIA — PIM
Kétezer esztendeje várok reád, Uram.
Hajamat ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne.
Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán!
Oly kínok zendülnek meg bennem, hangom kiveri
a holtakat a földből, az elrejtett ezüstpénz
sírjából, mint csillagköd, szétfröccsen az Űrbe.
Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg!
Mert megreped a Föld szíve, ha én megkondulok.
De nem hallgatsz reám, elfordult éntőlem a Te
orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab;
és vésete kibetűzhetetlen – akár a telihold
a hajnal párájában, csak homálylik…
Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer
esztendőm virradatain öt sebed pírja átszivárog.
Forrás: DIA — PIM
Útra kelni, messzi menni…
Idegenbe’ megpihenni…
Hol találja őt a tél, a nyár?
A fű is felvídúl talán, amerre jár…
S az út mentén köszöntik őt a fák
Füttyent a szél, biccent az ág
S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
S a dúrva végtelenben ver tanyát…
Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
Nincs több találkozás s a messzeségben
Ki tudja, merre lesz a sírja majd?
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Ó mért nem küldöd sugárodat,
Ó mért nem küldöd sugárodat,
Isten, mennyei kardodat.
Ó mért nem küldöttél látnokot,
Húnyt szemmel ki vezetni szokott,
Rettenetes lángoszlopot.
Mit mutassunk? nyitott sebeket,
Sáros, szeges, nyűves sziveket,
– Megalázottat ki szeret.
Emeld fel mégegyszer a főnket,
Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
Könyörögeni hogy tudjunk előtted.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
(Farkas Árpád fordítása)
Jó volna öregen születni,
érkezni bölcsen a világba,
hogy sorsunk szálait kibontsuk,
hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kívánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
1965
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Látod, lassan elhervad
odakinn minden virág,
úttalan kóborlókkal
telik meg a világ…
Látod már sosem terem
több tiltott gyümölcs a fán,
csak a képek maradtak
emlékeink falán…
Látod nincs több ölelés,
a vágy hiába éget,
elvesztettük a jövőt,
a végső menedéket…
Hiába reménykedtünk,
hogy ne félj, minden rendben,
már egyedül kuporgok
a csóktalan csendben…
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Ha dübörögve hirtelen bezárul
mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
mi fáj nekem e keserű világbul,
mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
bús lelkemet, mely halottra fázott,
minek az íze, emléke, zamatja,
mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
s még mindig ég a régi, beteg seb!
A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
aranyos gyertyafényben zongorázták,
és benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
hol hunyó nap van és ködök vára,
s lelkében örök vágyak messzesége!
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
valaki, aki árván erre tévedt,
s akinek útja végtelenbe mélyül…
Forrás: FB – Szeretem a verseket
j
