Esik eső,
Szakad, szakad,
Szeretnélek,
De nem szabad.
Te is tudod,
Tudom én is,
Nézzük egymást
Mégis, mégis.
Törvény, szokás,
Szabott szabály,
Ajtó, asztal,
Ház a határ.
Te is tudod,
Tudom én is,
Várjuk egymást
Mégis, mégis.
Beborul, és
Kinyíl az ég,
Minden éjjel
Megyek eléd.
Te is tudod,
Tudom én is,
Messze vagyunk
Mégis, mégis.
Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? – Kínok imája! –
Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
s irgalmas szívvel figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
felhőkig járt az álmodásunk –
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a te neved!
Végigvertél a borzalommal,
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a te országod!
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen te hoztad Ázsiából,
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
Voltunk a véres védőbástyád,
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre,
s legyen gondod a barmainkra!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön,
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket!
Minket megvertél, magyar Isten,
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép
felejtse el apái vétkét
– sok számolatlan számadásunk –
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek.
Torkunk rekedt a rimánkodástól,
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája,
és ne vigy minket a kísértésbe!
A tenyereden, Isten-apánk,
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása,
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni, tüzekbe nézni,
tilinkószónál mesét mesélni,
és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.
A határban
Nagy játéktér a tág határ,
de nincs játszó gyerek.
– Mégis van: a szél a búzákon,
lám, végighempereg.
Margaréta
Ni, milyen szép a margaréta!
mint egy apróka nap:
közepe sárga, szirmai
vakító sugarak.
Március
Mint piszkos vízbe mártott,
s most lecsurgatni tartott
ujjak, olyanok még a
vadgesztenye-levélkék.
Kép szürkületkor
Az ég olyan, mint rossz festő tájképén
a tenger: olyan mereven-habos.
És a város sok csúcsával, tornyával,
mint egy szálkásan eltört faderék.
Újhold
Olyan a hold most, mint egy óriás
levágott körme,
s a csillagok, mint csodájára csődült,
temérdek törpe.
Ágyam
Együtt aludtam benne az apámmal.
S ahogy megnőtt a karom és a lábam,
egyre kijjebb szorítottam belőle.
Most ő a sírban, s én – magam az ágyban.
(Balogh József fordítása)
Ha emlékem már nem őrzöd,
Bújjon beléd ötven ördög.
Ha szerelmem kútba veted,
Halál hozza haza tested.
S ha már többé nem szeretnél,
Pap gajdoljon gaz fejednél.
Mikor szemed más nőt éltet,
Apád mondjon misét érted.
Forró csókom ha elhagyod,
mosson anyád, hideg halott.
Lombként hulljon huncut hajad,
zsebben hordjad fénylő fogad,
S verjen zápor, hídfőre juss,
szégyentelen kába koldus.
Vár holdfényben ölem, ringó
s nem ereszt egy redves ringyó.
Pokol tüzén talpad égjen,
szerettelek nyárban télben.
Ha úgy hozza el az este
S gitár csúszik a kezedbe,
Csalfa szemed hályog húzza,
Sárgulj mint a törökbúza.
Mikor köhögsz, véred okádd,
tépett tüdőd kérje kutyád.
Ha más nővel bújnál ágyba,
Vásáron vagy buja bálba’,
Szíved szúrja ki a kebled,
S utad haza meg ne leljed.
Hulljon porba kezed, lábad,
Szerelemhez ne lelj ágyat,
Kaszás jöjjön érted tüstént,
Drága pénzen szerezz tömjént.
Emberséged sutba vágod,
Égen-földön ne láss álmot;
Élőt fedjen a sírhantod,
Csak én tudjam gyógyitalod.
De mind várlak drága beste,
Teliholddal jönnél este,
Ölelnélek eszem vesztve,
Halljam hogy nyerít a lovad,
Furulyádból mily dal fakad
S két kezemtől ingem szakad,
Csókolgatod számat, mellem,
Eloltod a tűzvészt bennem;
Akkor én percet se várok
S elszáll tőled nehéz átok.
Elfut messze mint a patak,
Hol pihennek, dicső hadak,
Sivatagba, föld mélyébe,
ösvényt örlő szélverésbe…
De ha betoppannál mostan…
Ahogy látlak, étlen-szomjan:
Délcegen és új gúnyában
A szebeni éjszakában.
Szemedtől lángol a tapló…
Hozna már el ez a kagyló!
Olykor
az eső cseppjeiben
át tudod csempészni
a Hold Éjszakáját
a
Szerelem Sátrába
ahol
a töménytelen
Szomorúságtól és Szerelemtől
továbbra
is hiszed
hogy
a Tűz a Vízből születik
míg
az Évszakok
gyökeret vertek a
végtelen
pillantásában
amit
gyakran
megérinthetünk
csak
nem
tudjuk
Mikor…
Azt hittem Te vagy
de
melléfogtam
és kígyómérget ittam
az idő serlegéből
azt gondolván hogy aszú
és tegnapig
méreg volt a borom
Csillagokba takarózom a
tenger partján
könnyem sirály szárnyára pereg
hogy megtelik sírással az ég
és lelkemben
eső szitál
Isten veled suttogom neked
ezen az éjszakán
borból töltsetek bort a
poharamba
rúgjak be tőle
még
innék
de
valaki
homokórát helyez elém
Szerelem és Homok
s egy kéz
hamut
tölt a
poharamba.
Rekviem
Talán Gino vagy Rigoletto
mesélte el, hogy nem olyan régen
megvadultak a huligánok
Róma egyik kerületében.
És szaporodván, mint a nyulak:
– bűnük közerkölcsi volt főleg –
leteperték – ha arra jártak –
brutálisan a szende nőket.
A közvélemény felsikoltott:
oda a becsület, a lányság;
és módfelett tanácstalan volt
a római főkapitányság.
Kihirdették: e vad környéket
a turista – míg jó a dolga –
elkerülje, mert szüzességét
a Hivatal nem szavatolja.
Hírlett még, hogy eme intelmet
külföldi lapok is közölték;
és ettől kezdve rémült férfi-
sikolyoktól zengett a környék:
luxuskocsin s busz-karavánnal
jöttek a sóvár öreglányok –
és kilenc szörnyű éj után mind
kipusztultak a huligánok.
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz’ percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levelet hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
Hullámzó érzemény között
jövén az Úrnak templomából:
lelkemben még sok visszhangzik
a halott igének szavából.
Úgy tetszik, mintha hallanám:
mikép zendül a pásztor-ének,
szív és ajk hű összhangzatában
az istenember nagy nevének.
A megváltó ma született…!
Betölt az évek teljessége…
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!
De szívem rögtön elszorul
miatta sajgó fájdalomnak,
midőn tovább zendül az ének:
legyen szabadság a raboknak!
Az árva népre gondolok…
S jövén az Úrnak templomából:
lelkembe kínnal ez nyomul be
a halott igének szavából.
Forrás: magyar-versek.hu
Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
választottját úgy hívák, hogy Janka;
nem volt ugyan valami szép lányka,
de birtoka volt igen sok bankó.
Mondta Jankó, hogy a szíve mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
melyben Janka nagysám szakadatlan
tüzesíthet vasalókat mindég.
A mint mondja, hogy a keble lángol:
egyszer csak kigyullad a kabátja,
érzi szagát, a füstjét is látja:
kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.
Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
a szerelmi vallomás hevében,
amíg egyszer lángra lobbant szépen,
s Jankó úrfi majd ott égett tőle.
Forrás: magyar-versek.hu
J
