kétféle fordításban: –
Így fordítja Valerij:
„Utas, ha meglátod a tengert
s egyszer megcsúszol itt
gondold meg, mit dobsz el magadtól:
az idő változik.”
Így fordítja Macuda-szan:
„Vándor, most megláttad a tengert:
csúszós a sziklapart.
Szórd szét a sárga virág magvát,
majd esőben kihajt.”
Forrás: —
Akárcsak Mendelejev
a hiányzó elemre,
ezer holdtöltét vártam
erre szerelemre.
Mostmár addig sugárzunk,
bizony, szomszédos csillag,
míg a hit nélkül élők
mind bele nem vakulnak.
S a Szaturnus-lakóknak
elregéli az isten:
milyen volt szőkeséged
mikróbákon innen.
(III. felvonás, 7. jelenet – István imája)
István:
Lélek szól velem?
Ne hagyj kápráznom, Isten!
Felítál engem sújtoló kezedre?
Szólj békességet, küldj vigasztalást!
Te kezedben van élet és halál.
Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
pedig pogány volt.
Te tudod, Uram,
tiéd a tanács és az értelem!
Megháborodtak csontjaid, atyácska,
mintha feltúrták volna gyors kezek.
Talán ha tolvaj mívelkedik így,
s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
De az hörögve szaggat és tapos,
s beléfal emberébe, szürcsöli!
Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
Világ födelét fölnyitottad immár,
s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
szellő bókol, madár ujjongva szólal,
minden teremtett lélek, lelkes állat,
a millió fű mind, s külön-külön,
az érzéketlen kő is megragyog.
Édességét, jó ízeit a létnek
hatalmas karral terjeszted közöttünk.
Dicséret érte!
Embertől nyugodt vagy?
Törődsz velünk? – három halál ma is.
Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?
Be sok halált ítéltem a nevedben,
be sok halállal intettél pedig!
A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
s az én bűnöm, hogy nem értettelek.
Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
engem ekképpen miért nem segítesz?
Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
Rám nehezedtél, útaim elálltad!
Jóságomat is megtorlod, Uram!
Te, aki látást követelsz a vaktól,
s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
s imára fogja kezét a kezetlen,
Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.
Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
Málhádat tovább nem tudom cipelni.
Nincsenek immár csak halottaim!
Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
ki markoddal megmérsz minden vizeket,
s araszoddal az egeket beéred,
ki haragodnak egy leheletével
világot fújsz el, csillagot kioltasz,
s föld megindul, hegyek hanyatlanak
egy intésedre, Uram – égig érő
s hatalmaskodó népeket elejtesz,
míg virágoznak választottaid –
Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
segíteni ne vesztegelj nekünk,
s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
és földeinket elcsipegetik,
és sóvárognak falvaink iránt,
és kiírtanák szülötte-szavunkat,
hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
és minden módon ártani akarnak,
tanítsd meg őket, Uram, haragodra!
S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
s hitre hajtott népedet pásztorolják –
örök hálát hogy tőled várjanak –,
mert igen gőgösek immár,
mintha ők adták volna e földet is alánk!
Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
s kicsodák ők!
És tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vetessenek!
Ámen.
Ebihalból nem lesz más, csak béka,
még ha
bálnává válni volna is szándéka.
Tavaszt zengenek a madárkák.
Soha kedvesebb dalárdát!
Ám az egyik némán kushad.
Csak nem készül kritikusnak…
Az óriás bálna
maskarában ment el az álarcos bálba.
Ám nem kapott táncost az oktondi állat,
hiába öltözött szardíniának.
A lüke sügér egy kérdést feszeget:
miért pesszimisták az apró keszegek?
Végre választ adott rá a megkérdezett:
– Amíg be nem kaphat egy harcsát a keszeg,
borúlátó leszek.
Rég gyötrődve kutatjuk,
hogy a tojás volt-e előbb vagy a tyúk.
A tyúkot ez a gond sohasem bántotta,
csak az, mi lesz előbb: pörkölt vagy rántotta?
Csörtetve üldözte egy nagyvad a nyulat,
míg azt elnyelte egy hosszú kanyarulat,
a némán lapulva leskellő kobra
ott várt moccanatlan, mint önmaga szobra.
Így hát vedd alapul:
a nagy veszély csörtet, a még nagyobb lapul.
Törvényről és jogról vijjogott a héja,
és ettől égnek állt a jérce taréja.
Mert tudta, hogy ebből származnak a bajok.
Ez a törvény vérzik, és ez a jog sajog.
Szorgalmukról döngicsélnek.
Mézesmázos öndicséret.
A szívélyes gólya mit vett a fejébe?
Meghívta a nyájas varangypárt ebédre.
Sőt továbbment – még a kicsik is jöhetnek!
De azt már nem mondta meg, hogy csak köretnek…
Elfutott a verés elől
a gazda kutyája.
Előle a rémült macska
felkúszott a fára.
Ettől persze felrebbent a
faágról a veréb,
s az egésznek a muslica
itta meg a levét.
Zománclavórt sodort partra az áradat.
Bús románcot látott, ki később ráakadt.
Lágy domborulatán kamasznyi teknős ült,
és ragyogott szegény. Azt hitte, megnősült.
Az orrszarvú vastag
pótszarvat növesztett,
s úgy vélte, tőle már a bölény
is reszket.
Megduplázta erre szarvait
a bölény,
hogy ne nyomassza az
ellenséges fölény.
Most várná a poént,
ki ébren fülel.
Reméljük, nem sül el…
Forrás: MEK
Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbekiáltó,
mert élek bűnök közt, eltemetve,
de nézz le gyarló gyermekedre!
Csak a jóra és szépre vágyok,
és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
hogy rám talált, akinek rabja lettem.
Ne ítélj hát szigorún felettem!
Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
Csak a tőled kapott kívánás,
a boldogságra vágyó női lélek,
csak a szép, szerelmes remények.
Csupán az, hogy lelkem feléledt,
és testem szívemmel együtt övé lett…
Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
szent tűzben égő, tiszta hevületben.
Soha nem nézek jobbra-balra,
nem vágyom csalóka diadalra,
sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.
Csak adni, és nem kapni vágyok,
de lásd, megbocsátásért kiáltok.
Uram, Te adtál női lelket,
ami szomjazza a szerelmet,
s vele testet, örömre készet,
amíg el nem veszi az enyészet.
Akaratot is, hogy ellenálljak
száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
de képességet is, hogy szeressek,
s miatta – látod – bűnbe essek…
Uram, segíts, hogy amíg élek
ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
de őt, engedd boldoggá tennem!
Aztán helyette is ítélj felettem.
Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak
(Előadja: Sinkovits Imre)
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes számban kő a kő, többes számban kövek. Nőnek nők a többese, helytelen a növek. Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek, Aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek. Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek? Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek? Csók – ha adják – százával jó, ez benne a jó. Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó? Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas, Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas. Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden, Amig mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen. Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet. Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet. Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet. Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő. Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő. Több szélhámost lefüleltek, Erre sokan felfüleltek, Kik a népet felültették, Mindnyájukat leültették. Foglár fogán foglyuk van. Nosza tömni fogjuk. Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk. Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk. Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője? Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője. Százados a bakák iránt szeretetet tettetett, Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett. Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség. Nemekbol, vagy igenekbol született a nemiség? Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet, Országának nevében a követ követ követ. Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen, Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen. Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi, Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi. Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát: Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját? Ingyen strandra lányok mentek, Előítélettől mentek, Estefelé arra mentek, Én már fuldoklókat mentek. Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget. Megtanultam, két fél alkot és garantál egészséget. Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem, Anyósomat megértem… én a pénzem megértem. Hiba mentes mentő vagyok, Szőke Tisza partján mentem, Díszmagyarom vízbe esett, Díszes mentém menten mentem. Szövőgyárban kelmét szőnek. Fent is lent, meg lent is lent. Kikent-kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent. Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent. Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött, Hagyma lapult kosarában, meg egy tasak körözött. Fölvágós a középhátvéd, három csatárt fölvágott. Hát belőle vajon mi lesz: fasírt-é vagy fölvágott? Díjbirkózó győzött tussal, Nevét írják vörös tussal, Lezuhanyzott meleg tussal, Prímás várja forró tussal. Határidőt szabott Áron, Árat venne szabott áron. Átvág Áron hat határon, Kitartásod meghat Áron. Felment – fölment, tejfel – tejföl, … Ne is folytasd barátom! Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton. Földmérő küzd öllel, árral; Árhivatal szökő árral, Ármentő a szökőárral, Suszter inas bökőárral. Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen, Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen. A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas, Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas. Daru száll a darujára s lesz a darus darvas. Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg. Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg? Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok? Hasonlókép helyes lesz a kanon meg a kanonok? Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer. “Kedves ege segedre!” köszönt a svéd mixer. Arab diák magolja: “tevéd, tévéd, téved, Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek. Pisti így szól: “Kimosta anyukám a kádat!” Viszonzásul kimossa anyukád a kámat? Óvodások ragoznak: “Enyém, enyéd, enyé”, Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié. A magyar nyelv, remélem meggyőztelek barátom, Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.
Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
Mert mondják így is, mondják úgy is.
Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
Aztán más időben, mást tanítottak.
De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.
Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
De ebben azért nincs igazuk,
mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!
Az első napon mondád: Legyen világosság!
És lőn világosság.
És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
És lőn ember.
És az a mi nagy szerencsénk,
hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.
Megalkottad az embert, egy nap alatt.
Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
csak az embert.
De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?
Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
itt visszaélnek a Te neveddel,
itt Istent játszik néhány szélhámos –
a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
Uram, én félek.
Mi lesz velünk?
Mi lesz velem és mi lesz Veled?
Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
Ha nincs beosztott, nincs főnök;
ha nincs tanítvány, nincs mester;
ha nincs ember, nincs Isten.
Uram, én félek.
Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
és én harmadnapra fölépítem azt.”
Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
könnyből és napsugárból,
hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
Uram, én félek.
Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
A dolgok megmaradnak, de…
nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.
Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
csak az édesanyám kezét.
Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
csak az unokáimat szeretném.
És olyan sok ez, Uram?
Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
míg van, ki felett…
Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
Ámen.
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akar a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándék szándékot
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
és ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek.
(Október 6-án)
Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
veré az eltiportakat;
Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
s gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílt a szánk,
s undorral lett szívünk tele:
Eltűnt hát az Újépület!
És ím, hatalmas szép teret
alkottak a romok helyén,
S egymásután kerül oda
Palota mellé palota,
s szenny helyébe fény.
És – óh öröm! – az ifjú tér,
Hol annyi könny foly s annyi vér,
Szabadság-tér leve,
S – óh diadal! – ahány az út,
Mely mint sugár a térre fut,
mindannyin egy mártír neve.
S a téren, azt rebesgetik,
Majd egy szobor emelkedik,
fenségben és dicsőn:
Szabadság-hirdető szobor,
Nagy és csodás, mint az a kor,
melynek jelképe lőn.
S azt mondják, hogy mártírjaink
Fel lesznek rája írva mind
márvány- vagy érclapon,
És évről-évre ifjú, agg
Elébe zarándoklanak
egy szent emléknapon.
Járok-kelek az utakon
S a hősök nevét suttogom,
és áldom hamvaik porát,
S boldog vagyok köröskörül,
Hogy ama ház köveibűl
szeme már mit se lát.
De csakhamar lelkem borul
S elémbe egy kérdés tolul:
„Tán jobb volt ezelőtt…
Tán kár, hogy aki erre jár,
Nem látja többé a sivár
nagy emlékeztetőt…”
S lassan leszáll az éj csönd,
És hallom, hogy a légbe’ fönt
halk sóhajtás repül.
Tán vértanúink lengnek itt,
Talán aggódó lelkeik
beszélnek a jövő felűl.
A felhőben, mely ott suhan,
Talán Batthyány árnya van,
s lenéz, magyar, reád,
S mutatván azt a rém-helyet,
Azt súgja halkan: „Ne feledd
Október hatodikát!
S mikor megéred a napot,
Min annyi jó hős elbukott,
S min összeestem én:
Gondold át azt a szörnyű gyászt –
És tégy egy csöndes fogadást
a Szabadság-terén!”
1900 körül
Hiányod léte megfeszül agyamban,
fejemre hull a néma vád,
ha nem vagy itt velem, csak gondolatban,
kínlódva tépi önmagát.
Meghalni bujtogat magányod létem,
elárulván a holnapot,
behorpad lassan nagyszerű reményem,
feledve, amit eldobott.
Arcomba száll a tegnapi merészség,
felidézi a csókodat.
Nélküled már csak annyit ér szépség,
akár az elárvult gondolat.
Nélküled már csak annyit ér a holnap,
hogy kimondani sem tudom.
Iszonyú súlya lett veled a jónak —
szeretlek most is.
Irgalom.
