Kategória: Versek,

  • Móricz Zsigmond: Magyar fa

    A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
    a hódoló szemek fejszét meredeznek,
    a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

    Magyarságom életalmájáról,
    le akarják hámozni a magyart.
    Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
    szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
    minél mélyebbre juttok, annál almább:
    a legmélyén, a kis barna magban,
    az egész terebély almafa ott van s
    ágadzik, bogadzik, leveledzik s
    gyümölcsöz nektek.

    Nyugalmukban megzavart boldogok
    az Igazság tömérdeksége tövén
    galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
    Igazság mind: igen,
    de az Igazság hulló törmelékei,
    árnyékában tengődő igenek.

    A fa enyém, az egeket verő,
    melynek ágain madarak fészkelnek
    s gyümölcsén élnek. A fa enyém
    s ti mindenek, övéi és evői,
    én vagyok a Fa.

    És létem kiterítem, jöjjetek,
    gyönyörködjetek, vígadjatok,
    lakmározzatok rajtam!

    1. február

    Forrás: magyar-versek.hu

    * A „pereat” latinul annyit jelent: „vesszen!”, „pusztuljon!”, „haljon meg!”

  • Madách Imre: Szélhárfa

    Szélhárfa a költő keble, ha
    némán, magába zárva áll,
    sok szép daleszme szunnyadozva,
    mint a virág bimbója vár.

    S ha illatos szél lenge csókja
    hoz rája rózsalevelet,
    megcsendül ím a hárfa hangja
    és zeng édes lágy éneket.

    Ha jő az ősz fagyos szelével
    és sárga lombot hord legott,
    gyászos rokonság érzetében
    a hárfa húr is felzokog.

    De hogyha Istennek haragja
    viharzik a szent hon felett,
    mi hárfa volt, most vész harangja,
    és felsikolt és megreped.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Szerelem

    Elloptam egy arcot valahonnan.
    Honnan?… Honnan?…
    Én már azt nem tudom.
    Elindultam vele valamerre.
    Merre?… Merre?…
    Előre az úton.

    Elviszem a szívembe valameddig.
    Meddig?… Meddig?…
    Amíg kisüt a hold.
    S az égi fénybe megcsudálom:
    Álom!… Álom!…
    Mint minden, amim volt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Liebe Attila: Én még merek nevetni

    Én még merek nevetni.
    Célokat keresni,
    szeretni,
    hinni,
    s boldognak lenni.

    Még ha a célt el is dugják előlem,
    s kinevetnek keményen,
    bolondnak nézve,
    aki nem illik be a képbe,
    mert a tükör mást mutat,
    más utakat,
    más érvényesülést,
    más emberré lényegülést,
    akkor sem tudok mást tenni,
    csak nevetni:
    rajtuk nevetni.

    Mert én még tudok nevetni.
    Amikor megaláznak,
    amikor gyalázat
    kiséri lépteim,
    amikor kérdéseim
    porba hullnak,
    s a múltnak
    csak büntető az ereje,
    mert vele vagy nélküle
    nincs semmi értelme
    a másként gondolkodásnak,
    a világot megváltásnak,
    én még akkor is tudok nevetni.

    Merek nevetni
    az ostoba gőgön,
    azon, aki hőzöng,
    hogy ő a legjobb magyar,
    aki csak jót akar,
    aki mindent megtesz értünk,
    változtat azon, ahogy élünk,
    aki majd segít,
    s elindít
    egy szebb jövő felé,
    az ígéret földje felé.

    Én még merek nevetni.
    Az átkon,
    a sorvadó leveleken a fákon,
    a mindent elsöprő győzelmeken,
    melyek nyomán fű sem terem,
    csak kiégett puszta táj,
    ami fáj,
    ahogy seb sohasem fájhatott,
    ahogy a létünk értelme
    úgy lép életünk helyébe,
    mintha ő szabná meg amit akarunk,
    s amit rongyos hadunk
    majd kiharcol,
    azért is megsarcol
    az önmagát kinevező hatalom,
    s ha tudom vagy nem tudom,
    hogy jogosan teszi-e,
    a hatalom érdeke,
    hogy ne is tudjam,
    miért van úgy, ahogy van.

    Én még akkor is tudok nevetni,
    ha mások csak érdekből tudnak szeretni.
    Én szeretek ahogy érzem,
    s ahogy féltem,
    hogy ha egyszer szeretek,
    mások használják fel érzéseimet
    olyan szeretetre,
    olyan életre,
    s olyan magyarázatra,
    ami nem nyit kaput a világra,
    csak bezár önmagam keserves világába.

    Én még tudok nevetni.
    Önmagammal együtt lenni,
    megbeszélni,
    s eldönteni
    hogy nekem mi a jó,
    s hogy nektek mi a jó.
    S ahogy hull a hó,
    mint gyermeknek a játék,
    ami hideg, de mégis ajándék,
    úgy szeretnék egy jobb világot,
    ahol lehet, hogy fázok,
    de tudom, hogy szabad vagyok,
    s értelmet szülnek majd a mondatok.

    Én még merek nevetni.
    Őket kinevetni!

    Őket:
    a rajtunk nevetőket,
    a minket semmibe vevőket,
    akiknek egyetlen érdeke
    álmaink megfertőzése,
    nevetésünk elkendőzése,
    életünk korlátok közé szorítása,
    bánataink megmagyarázása.

    Én még merek nevetni.
    Itt lenni, itt élni,
    s nem elmenekülni
    ebből a fájdalmas országból,
    a korcsok teremtette világból,
    ahol nincs becsülete a becsületnek,
    nincs értéke az értéknek,
    ahol a születő gyermek is csak meghalni jön,
    s nem kíséri útját szép öröm,
    mert csak egy adat a sok közül,
    akinek senki sem örül.

    Én még tudok nevetni.
    Akkor is csak nevetni.
    Nevetni, nevetni és nevetni.
    Ezen az ostoba világon kacagni.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tisza Domokos: A tél királya

    Északi szél paripája
    A pusztákon nyargal végig;
    Végéjszaktól indulván el
    Meg sem is áll végső délig.

    Hólapályon visz az útja,
    Egyenes, de néha görbe,
    És mindegyik fordulásnál
    Fagyos havat szór a körme.

    Földig ér le hosszu farka,
    Dombbá söpri lent a havat,
    Fent repülő sörényébe
    Kánya, varju belé akad.

    Fut, és rajta ül nyergetlen
    Hátán a tél zord királya,
    Csapzott jégcsap a szakálla,
    Éjszaki fény koronája.

    Hangos sípot tart markában,
    S mikor hegybe, házba útja
    Megakad, – kél bősz haragra,
    S mérgit a nagy sípba fújja.

    Mire ádáz paripája
    Általszöki akadályát,
    És gyors lábbal fölkeresi
    A puszták vad szabadságát.

    Nagy-Karácson éjfélében
    Imádsággal fenn virrasztok,
    Inam reszket akaratlan,
    Minden fogam összevacog.

    Tán hideg lel? kérdik tőlem,
    Mert nem látják, mert nem hallják
    Ablak mellett elsuhanni
    Gyors lován a tél királyát.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Sárosi Gyula: Télen

    Szebb virágit átaladta
    Az utósó éjszakán
    Nyár az ősznek, ősz a télnek,
    És ezen rideg kevélynek
    Megfagyának ablakán.

    Kün fehér az útca tére,
    Ben kemence ünnepel:
    Kün diderg az ifjú vére,
    Ben a szánazók neszére
    Fel-fel ébred e kebel:

    Mert amott az én királyném,
    Messze leng az új fagyon; —
    Óh leány, kit úgy imádtam,
    Nyár volt egykor én irántam,
    S most szivedben tél vagyon!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Balassi Bálint: Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról

    1
    Idővel paloták, házak, erős várak,
    városok elromolnak,
    Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
    idővel mind elmúlnak,
    Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
    idővel mind elhullnak,

    2
    Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
    idővel mind elvésznek,
    Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
    nagy idővel lehetnek,
    Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
    idővel porrá lésznek.

    3
    Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
    idővel tenger apad,
    Az ég is béborul, fényes nap setétül,
    mindennek vége szakad,
    Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
    egy helyiben más támad.

    4
    Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
    jóra fordul gyűlölség,
    Istentűl mindenben adatott idővel
    változás s bizonyos vég,
    Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
    nincs vége, mert égten-ég.

    5
    Véghetetlen voltát, semmi változását
    szerelmemnek hogy látnám,
    Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
    könnyebbségemet várnám,
    Ezeket úgy írám, és az többi után
    Juliának ajánlám.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Jevgenyij Jevtusenko: Eltávoznak az anyák

    Áprily Lajos fordítása

    Eltávoznak az anyák rendre mind,
    eltávoznak tőlünk halkan,
    lábujjhegyen,
    mi pedig alszunk,
    jóllakottan, gondtalan,
    mikor nekik a szörnyű óra int.

    És az anyák nem hirtelenül mennek el –
    csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
    Különösen távoznak, s lassú lábbal,
    idő-lépcsőn járók apró lépteivel.

    Van úgy: idegünk értük megremeg,
    zajos születésnapot rendezünk,
    de ezekkel már későn érkezünk,
    ez őket
    s lelküket sem menti meg.

    S ők mennek mind egymásután
    és egyre távolabb.
    Nyúlnánk utánuk,
    ha felrezzenünk,
    de két kezünk csupán a levegőbe kap –
    üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!

    Elkéstünk, el.
    A szörnyű óra int.
    Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
    s nézzük: csendes és szigorú sorokban
    hogy távoznak az anyák rendre mind.

  • Reviczky Gyula: Sírok között

    Szeretek én bolyongani
    közöttetek, sírok halottjai!
    Rég porladó szívek fölött
    a pázsit kétszer oly tömött.
    S köröskörül, amerre nézek,
    halál helyett száz ifjú élet.
    Azt olvasom fűben, virágban,
    hogy a sírból feltámadás van.

    Rég porladó szívek fölött,
    ahol a pázsit kétszer oly tömött,
    szoktam tűnődni egyedül
    a túlvilági lét felül.
    S ha új sírdomb előtt megállok,
    melyet benőttek a virágok:
    úgy érzem, holtakkal beszélek,
    s mélázva egy rózsát letépek.

    A temető csendes magánya
    mindig kedvenc helyem marad.
    A lét zajából ki-kivágyva,
    oda irányzom utamat.
    Ha bú emészt, ott enyhülök;
    a léttel ott kibékülök.
    Ha sírról sírra lépdegélek,
    úgy tetszik, hogy marasztanak.
    A holtak mintha intenének:
    „Békén viseld fájdalmadat.
    Begyógyul mindnyájunk sebe,
    tiéd is, bánat embere!”

    Forrás: Magyar Kurír

  • ÓMAGYAR MÁRIA-SIRALOM

    (Leuveni kódex, kb. 1300 körül)

    Betűhű szöveg (eredeti)Kiejtés szerinti olvasat (Pais Dezső)Mai magyar fordítás / értelmezés
    Volek syrolm thudothlon
    syrolmol sepedyk,
    buol ozuk epedek.
    Volék sirolm tudotlon.
    Sirolmol sepedik,
    buol oszuk, epedek.
    Nem tudtam, mi a siralom.
    Most siralommal zokogok,
    bútól aszom, epedek.
    Walasth vylagumtul,
    sydou fyodumtul,
    ezes urumemtuul.
    Választ világumtúl,
    zsidou fiodumtúl,
    ézes ürümemtűl.
    Zsidók világosságomtól,
    megfosztanak én fiamtól,
    az én édes örömemtől.
    O en eses urodum,
    eggen yg fyodum,
    syrou aniath thekunched,
    buabeleul kyniuhhad.
    Ó én ézes urodum,
    eggyen-így fiodum,
    síró anyát teküncsed,
    buabeleül kinyuhhad!
    Ó, én édes Uram,
    egyetlenegy fiam,
    síró anyát tekintsed,
    bújából őt kivonjad!
    Scemem kunuel arad,
    en iunhum buol farad,
    the werud hullothya,
    en iunhum olelothya.
    Szemem künyüel árad,
    junhum buol fárad,
    Te vérüd hullottya,
    én junhum olélottya.
    Szemem könnytől árad,
    szívem bútól fárad,
    Te véred hullása,
    szívem alélása.
    Vylag uilaga,
    viragnac uiraga,
    keseruen kynzathul,
    uos scegegkel werethul.
    Világ világa,
    virágnak virága,
    keserüen kinzatul,
    vas szegekkel veretül!
    Világnak világa,
    virágnak virága,
    keservesen kínzanak,
    vas szegekkel átvernek!
    Vh nequem en fyon,
    ezes mezuul,
    Scegenul scepsegud,
    wirud hioll wyzeul.
    Uh nekem, én fiom,
    ézes mézüül,
    szégyenül szépségüd,
    vírüd hioll vizeül.
    Jaj nekem, én fiam!
    Édes vagy, mint a méz,
    de szépséged meggyalázzák,
    véred hull, mint a víz.
    Syrolmom fuhazatum,
    therthetyk kyul,
    en iumhumnok bel bua,
    qui sumha nym kyul hyul.
    Sirolmom, fuhászatum
    tertetik kiül,
    én junhumnok bel bua,
    ki sumha nim hiül.
    Siralmam, fohászkodásom
    belőlem kifakad,
    szívemnek belső búja,
    soha meg nem enyhül.
    Wegh halal engumet,
    eggedum illen,
    maraggun urodum,
    kyth wylag felleyn.
    Végy halál engümet,
    eggyedűm íllyen,
    maraggyun urodum,
    kit világ féllyen!
    Végy magadhoz engem, halál,
    egyetlenem éljen!
    Maradjon meg az én Uram,
    a világ tőle féljen!
    O ygoz symeonnok,
    bezzeg scouuo ere,
    en erzem ez buthuruth,
    kyt niha egyre.
    Ó, igoz Simeonnok,
    bezzeg szovo ére,
    én érzem ez bútürüt,
    kit níha egíre.
    Ó, az igaz Simeonnak
    bizony érvényes volt a szava,
    érzem e bú tőrét,
    amit egykor jövendölt.
    Tuled ualmun,
    de num ualallal,
    hul yg kynzassal,
    Fyom halallal.
    Tüüled válnum,
    de nüm valállal,
    hul igy kinzassál,
    fiom, halállal!
    Tetőled válnom kell,
    de nem ily szörnyű valósággal,
    mikor így kínoznak,
    én fiam, halálosan!
    Sydou myth thez turuentelen,
    fyom merth hol byuntelen,
    fugwa huztuzwa,
    wklelue kethwe ulud.
    Zsidou, mit téssz türvéntelen,
    Fiom mert hol biüntelen.
    Fugvá, husztuzvá,
    üklelvé, ketvé ülüd!
    Zsidó, mit téssz törvénytelenül?
    Fiam miért hal bűntelenül?
    Megfogván, rángatván,
    öklözvén, kötözvén megölöd!
    Keguggethuk fyomnok,
    ne leg kegulm mogomnok,
    owog halal kynaal,
    anyath ezes fyaal,
    egembelu ullyetuk.
    Kegyüggyetük fiomnok,
    ne légy kegyülm mogomnok!
    Ovogy halál kináal
    anyát ézes fiáal
    egyembelű üllyétük!
    Kegyelmezzetek fiamnak,
    nem kell kegyelem magamnak!
    Avagy halál kínjával
    anyát édes fiával
    vele együtt öljétek!

    💬 Megjegyzés:

    balról látszik a középkori írás, középen hallhatóvá válik a nyelv, jobbról pedig érthető a tartalom.
    A betűhű és a kiejtés szerinti szöveg Pais Dezső olvasata alapján készült; a mai magyar értelmezés Mészöly Gedeon és modern irodalmi átírások szintézise.