Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
– Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni?
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Forrás: Arcanum
Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Köd vagyok. Körbeveszlek.
Elkísérlek. Merre jársz?
Látlak téged. És megértem.
Megértelek. Másra vársz.
Eső vagyok. Lázas-hideg.
Cseppnyi könny az ablakon.
Fáznál tőlem. És megértem.
Megértem, de fáj nagyon…
Érzés vagyok. Szavakon át,
Újra elmondom magam.
Csak suttogok. Én megértem.
Csak ne add fel magad!
Napfény vagyok. Bár ragyognék,
Csillagról rád, éjen át.
Harsány fényű napsütésnél
Hallanád az ő szavát.
Éjfél vagyok. Ébren talállak.
Olvasom kusza gondolatod.
És nem óvsz meg az éjszakától
Megtört és fáradt vagyok.
Csak csend vagyok. Minden hallgatással
Egyre többet mondhatok…
Mágnes vagy. Minden másnál
Jobban vonzol, tél-titok.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
a szó a csönd ruhája csak.
A szó a dísz, a csábító, kacér selyem,
s a csönd a vér, a hús, a csont,
a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Ha néha szóba rejtezik,
csak mintha nő incselkedik, tréfál velünk,
s hogy vetkezhessen, öltözik,
mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül:
s a csönd is éppen ezt teszi.
A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom,
az öntudatlan élet ő:
a Semmi teste, néma változás, anyag.
S a szó a csönd ruhája csak,
s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Forrás: Lélektől lélekig
Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.
Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele
Forrás: Lélektől lélekig
ha boldog vagy
játék az élet
játék a fájdalom
játszva bolyongunk
élet-utakon
ami fontos
csupán az öröm
ha boldog vagy
megköszönöm
Forrás: Lélektől lélekig
A legnagyobb átok
Bárkinek,
A valóságot
Látni meg.
Forrás: Lélektől lélekig
Néha könnyen adom magam.
Néha nehezen.
Néha már magamat sem értem.
Néha… sohasem.
Forrás: Lélektől lélekig
Miért fenyegetsz a Mindenséggel?
Félek a Földön is.
Miért ijesztgetsz az atomfelhőkkel?
Meghalok nélkülük is.
Miért zokogtatsz a csillagok között?
A Földön is szenvedek.
Könnyű az isteni gondokat emelgetni,
ha az emberit leteszed.
Forrás: Lélektől lélekig
