https://verskucko.com

Kategória: Versek

  • Szép Ernő: Játék

    Mikor a lámpámat eloltom,
    A zuhogó nehéz sötétben
    Elalvás előtt nap-nap, folyton
    Halált játszom magamba szépen.

    Kinyújtom testemet az ágyon
    Ünnepélyesen, katonásan,
    Szemem szigorúan lezárom…
    Szép játék ez kéremalásan.

    Fejem keményen hátravágom,
    Kezem mellem fölött keresztbe –
    Itt volt, leszúrt az én halálom,
    Ó szörnyűszép, egyetlen este.

    Ki benn szívem dobját ütötte,
    A dobverőt letette mostan
    S fáradt sóhajjal omlik össze,
    Hisz annyit ugrattam, kínoztam.

    A holtak mily szépen feküsznek,
    Meghódolt hercegnőknél szebben,
    Mint a hó, mint az alvó szűzek:
    Százszor tisztábban, hidegebben.

    Állam magaslik gőggel, fönnen,
    Nyugodt mellem szép drága márvány,
    Nincs forró vérem s langyos könnyem
    Csodálatos forrása zárván.

    És minden elveszett most innen,
    Mint az elfújt gyertyák világa,
    Az ég és a szerelem… minden,
    Reggel bánata, esték vágya.

    Apám szakállas, halvány arca,
    Szép utam Páris városába,
    Kusza életem láza, harca,
    Emlék, szándék, most mind hiába.

    Sétálni még egy nő utcáján,
    Mosni küszöbét könnyeimmel…
    Gyermekkorom, kis fejér bárány
    Messzi hajnalból idecsilingel.

    Két gyertya hogyha most kigyúlna,
    Két gyertya fejtől, jobbra-balra,
    Fényük az arcomhoz simulna
    És én így maradhatnék, halva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gellért Oszkár: Keresztjeink

    Ha rámnéz a halál,
    Félek: szemem belévakul.
    Neked az öt seb párolgó vére
    Holnapra elfakul.
    Téged melenget, mi engem éget.
    Bámulom nyitott, tátott szemekkel
    A földi mindenséget.

    Ha rádnéz a halál:
    Lehunyod halkan a szemed.
    Engem az öt seb párolgó vére
    Követ és eltemet.
    Piros hulláma utánam nyargal…
    Téged csak hűsit, mitől én fázom
    Csukott, vonagló ajkkal.

    Táncolva lépegetsz.
    Taposva, lomhán haladok.
    Szörnyű kereszt-súly nyomja a vállam,
    Jaj, összeroskadok…
    Neked mosolyod, mi nekem ráncom.
    Te elbirod az isten keresztjét
    Egy kis arany nyakláncon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Sárban veszett hó

    Fehér hópelyhek, pici melódiák,
    Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak,
    Jöjjetek, szálljatok, segítsetek
    A sárnak.

    Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ.
    Óh, szép a Semmi, de jobb a valóság.
    Jobb a sár, mint a köd s mint köd-kertben
    A rózsák.

    Sáros, édes Föld (milyen régi e dal),
    Te vagy álmok s hópelyhek menedéke:
    Élsz és sarad kacag a Semmire,
    Az Égre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Berda József: Meditáció

    Mintha itt állnék magam előtt
    s nem tudom miért? mégis
    magam elé állok: nézd itt
    senki sem tudja ki vagyok én. – –
    Ó elsiketitő egyedülség!
    jó volna tán megöregedni már…

    Enni, inni s aludni, furcsa, hogy
    e csúnya játékot mindennap
    előlről kezdjed s beleöregedjél. –
    Mit várod, ki segit rajtad?
    Ugy van jól, ne szeressen senki…
    Csak emberek között rohansz, lélek
    a lelkek között és senki sem veszi
    észre – elromlott jóság –,
    hogy te is élsz, sirsz, nevetsz és
    meghalsz oly egyszerűen, mint sok
    egyszerű állat, kit Isten veled együtt
    visszaszólit magához az égi mezőkre…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gellért Oszkár: Ígérd meg, kedves

    Ígérd meg, kedves, ha meghalok,
    Nem halsz utánam.
    Megvárod majd a szép öregség
    Alkonyi hervadt báját idelenn,
    S nekem időt hagysz fönn a virradatra,
    Hogy fölkészüljek rügyező magányban
    Az új találkozó elé.

    Engedd nekem e kék magányt! csak addig,
    Míg visszafiatalodom.
    Engedd nekem, engedd a vágyat,
    A vágyat, kedves, mely onnan is feléd száll
    És egyre angyalibbá finomul.

    S aznap, ha majd tipegve jössz felém
    Csillagról csillagra lépve:
    Hadd fussak elébed
    Tárt karral, és hadd kapjalak ölbe
    Fiaddá ifjulva, kedvesem, anyám.

    S ujjam hegyével illetve
    Hadd vegyem át magamra
    Homlokod redőit s hajad havát:
    Hogy most már te ifjulj vissza helyettem!
    S apád legyek, kedves, s te az én kicsi kislányom.

    S így játszadozzunk ott fönn ketten
    Salakos földi életünknek
    Tiszta emlékeivel örökké.

    Forrás: MEK

  • Hajnal Anna: A magam törvénye szerint…

    Jaj hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani mennyire boldog vagyok,
    éjjel volt, hirtelen elállt az eső, kacagtak a friss illatok,
    kettesben mentünk a fák közt az úton percekre boldogok.

    Aludni sem hagyott örömem éjjel, nevetve gondoltam rád,
    megszünt a rettegés, gyanu és vágyódás, megszünt a rabszolgaság,
    szeretlek, mégis a magamé vagyok, most szabadon gondolok rád.

    Bizhatok magamban, biztosan ringanak napjaim felém megint,
    haragod nem halál s üdvözülhetek a magam törvénye szerint!
    Hajnalok, nappalok vágytalan derüje s csillagok nyugalma int.

    Mert tudom ha engednék, nem lenne csókodból sohasem, sohasem elég,
    örvénylő keringés, kábulás, zuhanás, nem bánnám hogyha az ég
    naprendszerei bomolva keringnek és itt a szörnyű vég.

    S a nyujtózó fák közt megéreztem hirtelen: szabad-szabad vagyok,
    énekeltek a csendben a cseppek s a bolondul friss illatok –
    sohsem szerettelek annyira még mint most, hogy szabad vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Különülni mindig vétek

    Isten teste fogva tart,
    erdők, völgyek nem engednek,
    s ezer inda karja van,
    rámfonva a végtelennek –
    hív a lélek? – nem lehet!
    Külön nincsen test és lélek
    – Isten féltékeny magára –
    különülni mindig vétek.

    Mindig-mindig győz a test,
    s örökéltű Isten teste,
    kialhat a gondolat,
    mint a fáradt fények este,
    ám a kar, amely ölel,
    Isten karja, kedves karja,
    rövid álmunk, örök álmunk
    befogadja, betakarja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Ott leszek…

    Ott leszek, ha az orgona nyílik,
    bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
    tavaszi fényekkel hajnal játszik,
    szerelem villan szemed tűzében.

    Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
    sólyom-röptű selymes suhogásban,
    ott szerettük egymást az elején,
    édes-gyönyör, futó sóhajában…

    Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
    szemedből fakadó ragyogásban,
    élek, hol a fenyves ringat lágyan,
    fák közt futó napfény sugarában.

    Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
    egy bársonyos, holdsugaras éjen,
    ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
    idő kovácsolta, egy testben lélekben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Hátrabukfenc

    Sorsunkat cipeljük. A tények sem állíthatnak meg.
    És megtorpanásaink után tovább indulunk újra.
    Gyűrt, eldobott papír emlékek sodródnak szét dobálva,
    torkunkba fullad a szó, elrejtőzik a csend.
    A film is elszakad néha, s mint bőrön a heg,
    durva, egyenetlen hiba vetül szemünkbe.
    De ledöngöljük az éveket, mint utat a henger,
    mint győztes, öntudatos, vad ember,
    mint akinek nincs veszteni valója,
    s jókedvvel lépünk a semmi fölé feszülő padlóra.

    Vagy vijjogva felszállunk a zúgó szélbe,
    hogy a szemünkbe csapó, tollat tépő vihar
    dobjon fel egészen az Ég ölébe!
    Had nyesse, tépázza hulló toll jelmezünk…
    S ha az Isten, mint gyermekét karjába vesz,
    hogy tiszták legyünk, csupaszra vetkezünk.

    Átkelek a ringó éveken. Arcod arcomban,
    már külön nem létezel, csak együtt velem.
    A kötelék erős, szilárd és oldhatatlan.
    Szeretlek. Ma már nem szégyellem.
    Egyedül engedsz hosszú, nehéz utakra,
    a hajnali fénytörésben mindig látlak,
    velem vagy, a kereszt terhét megosztva
    fuldokló mosolyomba zárlak.

    Boldog boldogtalanság! Mert tékozló a nappal,
    és fagytól deres az éj. Koronánk darabokra tört,
    életre kelteni Barabás nem enged, s a pusztulás
    szülte álomvilág utat ad a rideg reménytelenségnek.
    Szobánkban meztelen a test, és fél egyedül a lélek.

    Jobb, ha hallgatok… hosszan, sokáig és mélyen.
    A hajnalt derengő ablakból bágyadtan nézek széjjel.
    Csillagokat farag angyallá zuhanórepülésben a fény.
    Valami kéklik odakinn… rám nevet az Idő.
    Ruhák vihognak egymásba akadva a széken.
    Lassan rádöbbenek, én vagyok a világtalan vakvezető.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág

    A gondolj-rám-virág,
    az volna szép, az volna szép,
    a gondolj-rám-virág,
    az barna-kék, az barna-kék
    (csak volna barna, volna kék,
    a gondolj-rám csak volna szép,
    mert nincs ilyen).

    A nefelejcs azt mondja: nem,
    a gondolj-rám: igen, igen,
    azt mondja, hogy: igen.

    Forrás: Lélektől lélekig