Hársillatot hoz a szél,
miközben a fűz mesél.
Hallgatja a telihold:
Egyszer volt és hol nem volt…
A tóparti fűz alatt
kilested a titkomat,
álomszárnyon szállt az éj,
fellobbant a szenvedély…
Ezer csillag lebegett,
a tó és a hegy felett,
felhők közé bújt a hold,
óvó árnyék ránk hajolt.
Óhajok és sóhajok,
táncot járó csillagok,
víztükörbe hullt a hold –
egyszer volt és hol nem volt…
Forrás: Lélektől lélekig
(egy későbbi regényhez)
Oresztész tudta,
hogy Elektra eljön hozzá.
Nem tudta, mikor,
azt sem, miről ismeri majd fel,
Oresztész mégis tudta:
Elektra eljön hozzá.
Talán nem is annyira tudta, mint érezte.
Hol ébrednek benne ezek a jelzések,
mely ösztönök súgják oly állhatatosan
– nem sejtette,
de Oresztész érezte:
Elektra eljön hozzá.
Talán nem is annyira azt érezte,
hogy Elektra jön el hozzá
hiszen azt sem tudta,
hogy Elektra létezik;
inkább csak azt érezte,
hogy Valaki eljön hozzá.
Oresztész érezte,
hogy valaki eljön hozzá.
Talán nem is annyira azt érezte,
hogy épp hozzá jön el ez a valaki,
esetleg máshoz,
de hogy Valakihez eljön
– ez az érzése éles volt.
Oresztész érezte,
hogy valaki valakihez eljön.
Nem is biztos,
hogy épp Oresztész érezte ezt,
lehet, hogy más.
De hogy Valaki érezte, az bizonyos:
valaki érezte, hogy valaki valakihez eljön.
Mégis:
Amikor Elektra megérkezett,
Oresztész biztos volt benne: ő az,
akiről mindig is tudta,
hogy eljön hozzá.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember így negyven felé már belátja,
erénye talán nincs is, csupán hibája,
tudja, megcsalta szerelme, barátja,
s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.
Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
nem másítható meg a múlt, s a jövő még
úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
a gyerekkor még mindig miért kísérti?
Saját arcát fiáéban újra látja,
szereti őt, a magzatát, a barátja,
olykor mégis mintha ádáz ellensége
volna, az dühíti tán, hogy a helyére
lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?
A semmi sivatagában kis oázis
a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
szemében picike zárvány lesz belőled.
Az ember így negyven felé már megérti:
nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
– hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
mielőtt a recsegő tető rászakad.
Forrás: Lélektől lélekig
Légy csak úgy szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
szikrázón és változón,
borítson fényeddel forrón és vallatón…
Légy olyan mint a hullám,
mely felemel, ölel, majd mélybe ránt,
és meleg fészek, megbújva lombok hajlatán.
Légy nekem árnyak hely a pusztán,
hosszú út után, vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán…
Légy illatos kávé, egy fáradt reggel,
légy őrjítő vágy s az értelem…
Adj magadból többet, add egész önmagad,
kívánom önzőn:
Ne ölelj többé másokat!
Légy most már vak!
Hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is csak nekem legyen helyem!
Úgy nézz rám, hogy magadat lássad!
Légy árnyék, s én leszek hűen követő társad!
Légy apám, s szeretőm, légy férjem, s fiam,
enyém légy egészen, engedd,
hogy lehessek TE,
s önmagam…
Légy TE, mint én lennék,
s én leszek Te Magad!
Forrás: Lélektől lélekig
Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.
Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.
Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.
Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, – egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.
Bennem is tél, nyár változik,
lelkeség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.
S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.
Forrás: Lélektől lélekig
Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
A gond és bú felhőit űzd el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás, művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!
Forrás: Lélektől lélekig
Mosolyogj az égre, hogy a nap sugarában megláthassalak…
Nevess a szélbe, hogy amikor arcomhoz ér megérezhesselek…
…és gondolj rám, hogy érzéseink találkozhassanak….
Forrás: Lélektől lélekig
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlelődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – ugye – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
Forrás: Lélektől lélekig
Még eligazítom gyűrt párnák közé zsibbadt
testemet, s félretéve könyvet és papírt,
éjben virrasztó lámpámat eloltom.
S szobám, mint durván meglékelt hajó,
elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
mozdulat letörli a némán álldogáló
bútorokat.
De mint gyors varázslat:
az elmerült világ helyébe derengő
ablakot vetít láthatatlan falamra
a másik pillanat. Mint filmen nappalt
az éj – úgy váltja sebesen a világ
káprázó képeit – meglátom a sápadt,
gyöngyszínű eget, ablakkeretben
egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
barna fák árnyékát látom az égen
felmerülni és álomba süppedt háztetőket.
Egy cseppnyi csillagot is látok!
Ó, szép kis csillagom! köszönöm,
hogy nehéz magányomban megtaláltál!
hogy tiszta szemeddel szorongó
szemembe néztél, s hunyorgó égi
fényjelekkel biztató hírt küldesz hozzám
Istennek bezárt országa felől.
Forrás: Lélektől lélekig
Erdő vagyok – eltévedek magamban,
gyökér vagyok – nyakamra hurkolódom,
a kéklő, fulladásos alkonyatban
vagyok s leszek, de nem tudom, mi módon.
Hold-fűrész tép belém, porom szitálja
kiszáradt zápor, elfogyok zihálva,
ki árnyaim a föld könyvébe írtam,
a levelek szemét vörösre sírtam.
S nem könny szememnek ezre hull a tájra,
parázsló csont vagyok, s min ég: a máglya,
voltam s leszek, de nem tudom, mi módon,
a fulladásos, kéklő alkonyatban
gyökér vagyok – nyakamra hurkolódom,
erdő vagyok – eltévedtem magamban.
Forrás: Lélektől lélekig
