Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Forrás: Lélektől lélekig
Szavak szárnya gondolataimba beakad
visszaránt minden régvolt pillanat
leül a félelem – elfordul a csoda mérgesen
szólnál hozzám
de nem szabad
szólnék hozzád
de nem bírok
szólnál –
de szavad lépte hangtalan
fájdalom szorít s vinnyogás
akiben világ lángja volt simogatás
félek?
olyan mélyről jön a csend
hozzád rohan – s eltemet
egyedül sír a félelem –
benned jár a végtelen
szédülnek a képsorok
odamennék
de nem tudok
sírnék az alvó éjeken
torkom szorítja életem
engedj
virágot szedni sírokon
hóként belep a fájdalom
liliom fehérsége nő a dombokon
emlékeim szívemben leporolom
ne menj el
nem mehetsz
itt sír könnyeden a vad képzelet
letörli a földet
hóförgeteg
kitemet a szeretet
gyere vissza – adj újra életet
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretném leírni az egyszerű megindultságot
örömet bánatot
de nem ahogy mások
nyúlnak a nap vagy az eső sugaraiért
leírni a fényt
ami bennem születik
bár tudom nem hasonló
egyetlen csillaghoz sem
nem olyan világos
nem olyan tiszta
de tétova fény
leírni a bátorságot
nem húzva poros oroszlánt magam mögött
leírni a nyugtalanságot is
nem rázogatva pohárban vizet
más szóval
minden hasonlatot odaadnék
egyetlen kifejezésért
ami kifejtve bordaként a mellből
egyetlen szóért
ami elfér
bőröm határai közt
de látom lehetetlen
s ahhoz hogy azt mondjam – szeretek
rohanok mint a háborodott
madár-rajokat nyalábolva
és gyengédségem
ami nem a vízből való
víztől kér arcot
dühöm
a tűztől idegen
s kölcsön kér a tűztől
beszédes nyelvet
így keveredik
bennem
amit megőszült urak
szétválasztottak mindenkorra
szólván
ez az alany
ez az állítmány
elalszunk
egyik kezünk fejünk alatt
a másik égitestek halmazában
talpunk pedig elhagy minket
ízlelgeti a földet
a kicsi gyökereket
melyeket reggel
kínok közt kiszaggatunk
Fordította: Nagy László
Forrás: Lélektől lélekig
A szél se jár. A Nap se ég.
Halott sivatagvidék.
Sebző kövek. Fekete ég.
Elég a kín. El az öröm.
Ellobbannak a csillagok.
Csönd, halál minden délkörön.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
És állítsd el a rádiót.
Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
És benne minden földi jót.
Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
Melyben a gondolat villámai teremnek,
A zengő percek ihletét,
Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
Zenét suhog a szent setét.
A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
Hűség, barátság, szerelem.
Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
Hangtalan örvényeiben!
És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
A hallhatatlan hallható.
Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
Amikor a magát megtáró Végtelenből
A föld szívére száll a szó.
Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
Az Istent, aki elvonul.
Milyen hiába leste sebes szél viharában,
A földrengésben is, a tűzben is hiában:
Suttogó szellőn járt az Úr.
Gépkattogása közt a rohanó jelennek
Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
Egy pillanatnyi pihenést.
Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
Csak az él, aki benned él.
Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
S füstjén az Angyal megjelen.
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
A csend-foganta Kegyelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
– Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni?
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Forrás: Arcanum
Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Köd vagyok. Körbeveszlek.
Elkísérlek. Merre jársz?
Látlak téged. És megértem.
Megértelek. Másra vársz.
Eső vagyok. Lázas-hideg.
Cseppnyi könny az ablakon.
Fáznál tőlem. És megértem.
Megértem, de fáj nagyon…
Érzés vagyok. Szavakon át,
Újra elmondom magam.
Csak suttogok. Én megértem.
Csak ne add fel magad!
Napfény vagyok. Bár ragyognék,
Csillagról rád, éjen át.
Harsány fényű napsütésnél
Hallanád az ő szavát.
Éjfél vagyok. Ébren talállak.
Olvasom kusza gondolatod.
És nem óvsz meg az éjszakától
Megtört és fáradt vagyok.
Csak csend vagyok. Minden hallgatással
Egyre többet mondhatok…
Mágnes vagy. Minden másnál
Jobban vonzol, tél-titok.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
a szó a csönd ruhája csak.
A szó a dísz, a csábító, kacér selyem,
s a csönd a vér, a hús, a csont,
a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Ha néha szóba rejtezik,
csak mintha nő incselkedik, tréfál velünk,
s hogy vetkezhessen, öltözik,
mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül:
s a csönd is éppen ezt teszi.
A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom,
az öntudatlan élet ő:
a Semmi teste, néma változás, anyag.
S a szó a csönd ruhája csak,
s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Forrás: Lélektől lélekig
