Óvó kezeim tenéked
ékes köpönyeget varrnak.
Violával végig hímzem,
violában gyöngy a harmat.
Mátkád kikeletkor lettem,
szállt ránk szirom-özön, illat.
Paripáid gyors patái
ezüst hangon értem sírtak.
Ici-pici kút a Hold is,
szirom-özön vékony vígasz,
csak a karod kell már nékem,
vele éjjel átszorítasz,
vele éjjel átszorítasz.
Fordította: Nagy László
Forrás: Lélektől lélekig
De hallom néha. Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.
Most széles éj.
Csenevész fügefák alatt
egy csengős kecskenyáj halad,
most a fügék is konganak
öblükben csengenek a magvak,
csak még az óriási ég
fekete-bronz döngése hallgat –
Ércből rezeg a csönd –
Aztán füge se kondul,
a nyáj a láthatár alá
a némább némaságba fordul,
nem peng. Nincs semmi. Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Távoli fények
Lobogó lánggal égnek.
Távoli égen
Lefut egy csillag
– hulló csillag –
Úgy mint régen…
Te sose félts, tudd meg:
Minekünk ezer életünk van,
Itt ezer szív egyszerre dobban,
S az öklök kérges erdeje
Markolja fegyverét:
Lesújt vele,
Hát sose félts!… és sose sírj…
Hidd el, hogy ezer életünk van,
S ha vérünk egyszer tán kibuggyan,
Dús fű terem belőle és virág.
És nő bozót és a bozótban fegyver,
S megvédünk minden talpalatnyi földet
Puskával, késsel, ha kell puszta testtel.
Hát sose sírj… és sose félj…
Forrás: Lélektől lélekig
JANUÁR
A tél növekszik
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.
Forrás: Szeretem a verseket
Petőfi Sándor,
már olyan régen akartam beszélni rólad,
te már nem hallod,
költészetednek mondom ezt a vallomást.
Ilyen nagy lelket mint a tied,
“Egész” világmindenség is szeret.
Mi, költők páratlannak születtünk,
az igazság sebzett gyerekei vagyunk,
nem hazudhatunk szépeket.
Mi a Halál Szeretői vagyunk,
és nem félünk senkitől.
Petőfi Sándor,
szeretlek!
Forrás: Lélektől lélekig
A tűzszívű bércek egymásra rivallnak,
s dörgésüket délkör délkörre veti;
álmából tenger a tengert költi viharral
s Tél trónja körül rázkódnak jég-hegyei,
ha megharsannak a Tájfun kürtjei.
Egy magányos felhőn villám tűze cikázott
s fényére körbe kigyúl ezernyi sziget,
földrengés tapossa romba a várost,
tántorgó, vacogó ezrek; s a siket
mélyből a hang visszaremeg.
De villámnál vakítóbb, ha te nézel,
s a földrengésnél is lépted rohanóbb;
te megnémítod a tengert, s ha szemmel igézel,
megvakul a vulkán; s a te fényed előtt
pislákol a nap, mint lápi ködök.
Habok közül és hegyoromról, hogy belereszket
a párás lég, felszökken a nap s kiragyog;
léleknek a lélek, nemzetnek a nemzet,
város falunak viszi virradatod
és szolga, tirannus, mint éjszaka árnya,
úgy vész el a reggel új sugarába.
Somlyó György fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
Kék pillangók szálltak fölöttem,
Hogy a réten keresztül jöttem
S incselkedve, tánczolva félig:
Elkísértek az erdőszélig.
S hogy utam az árnyékba tévedt;
Riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
A rengeteg halk mormolását.
A míg arany napfényben jártam,
Gázoltam színes vadvirágban,
S felém a rózsák integettek:
A kék pillangók hogy szerettek!
De csalt a sötét erdő mélye,
A vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének-
S a sohsem ismert szenvedések.
Magányos erdő útját járom
S nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.
Hangomat a szűz magány hallja,
Rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
A kék pillangók hova lettek?
Forrás: Szeretem a verseket
Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet,
ámde a tudatosság világosabb, keményebb,
amaz felszabadít, ez pedig kötelez,
hát együtt mind a kettőt, a lélek nem felez.
És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van,
ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban,
esők füstfellegében narancs köpenyek égnek.
Kinek viszem a fáklyát? Magamnak? A sötétnek?
De nem vagyok próféta, sem igéket suhintó,
hisz magamat se tudtam megváltani a kíntól,
nem prédikálok üdvöt, nincsen szíjostorom sem,
a győzelmet, s a bukást megérteni igyekszem.
Nincs ősöm, aki büszke, sem gyökerem mely ágas,
hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az,
s bármilyen is magányom, az emberség a létem,
a hárommilliárdnak pár mondatát megértem.
Forrás: Szeretem a verseket
Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.
Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!
De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,
ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd – büszkén menj tovább!
Forrás: Lélektől lélekig
Mért nincs szavam, hogy elbeszélni tudjam
hányféle sárgában, vörösben, aranyban
kel föl a nap,
milyen a nyári alkonyat,
és hogy a felhők belángolt széle
most milyen,
és milyen az a cirpegő béke,
mely az elalvó réteken pihen?
S mért kell sötétlő háttért festenem
Neked: mi nem lehetsz?
Mért kell a bűn, hogy érteném: szeretsz?
Fényed mért így ragyog?
Mért nem tudom leírni sohasem:
milyen vagy, Isten, akié vagyok?
Forrás: Lélektől lélekig
