Amikor elmégy,
gondolj a nyárra,
utak homlokán
lázrózsa-fákra.
Arcunk éjjelére
egy legendás nyárban,
elszánt ölelésre
egy kipróbált ágyban.
Tudod, hogy félek.
Fáznak a fák is.
Tudom, hogy gyűlölsz.
Te vagy a Másik.
Hiszed, nem hiszed,
így élek régen:
neved suttogom
térdeplős éjben.
Forrás: Szeretem a verseket
Napsugaras legyen ez az új esztendő
Homlokunkra soha ne boruljon felhő
Asztalunkon kenyér két kezünk munkája
Verejtékünk hullott minden darabjára.
Isten után nekünk más pártfogónk nincsen
Kenyérosztó kezed áldja meg az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
az értelmét veszítő égi szózat.
Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
felelni most milyen kérdésre kéne,
és volt-e itt kérdés egyáltalán?
Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék
felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
s a zajtalan idő, ahogy befon
a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
magányok égetése. Léghiány.
És hallgatás fehér keretben – táj.
Forrás: Lélektől lélekig
Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral
A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) – –
hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. – –
Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,
mikor egy angyal száll a kert felett? – –
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
(Álmából felriad leányom, Csönge.)
Forrás: Lélektől lélekig
Csanádi Imre emlékére
I.
Esztendő eredő hónapja, havat szaporító.
Ingyen hízik a jég. Lesz-e fa tűzre elég?
II.
Megzordúl az idő, hasadoznak a fák is a fagyban,
ám a közel kikelet küldi a langy szeleket.
III.
Cinke cipog, a vetést beragyogja az ég, örömében
fellege sírvafakad, szétveri mind a havat.
IV.
Pitypang szirma aranylik, a kecskegidák tusakodnak,
szőrük akár a selyem. Sarjad a petrezselyem.
V.
Kotlóstyúk kutyorog, körülötte vígan bogarásznak
pinduri tarka csibék. Szállnak a nyárfapihék.
VI.
Únja tanár, útálja diáknép már a tanítást.
Pattog a pentameter – pirkad a földieper.
VII.
Izzad, vízhez igyekszik a nép: ez az év delelője.
Lángol, perzsel a Nap – hocc ide, szalmakalap!
VIII.
Fönn egy vércse szitál. Túlérett kajszibarackon
zurmog a sárga darázs. Bokol a bábakalács.
IX.
Csöpp gyerekek hátán nagy, odú-mély iskolatáska –
nem bír futni a ló: jaj, sok a tudnivaló!
X.
Roskad a szilvafaág, édes must illata csábít,
érik a körte, dió, száll seregély millió.
XI.
Köddel a tél közelít, vékony jághártya a tócsán.
Almafa lombja remeg, zizzen, a földre pereg.
XII.
Göncöl négy csillagkerekét friss fagy csikorítja,
rúdján messzi utat három lámpa mutat.
Forrás: Lélektől lélekig
Indulnom kell tovább, ez a dolgok rendje,
ahogy minden elmúlik, mögém, az enyészetbe.
Talán sírni kéne, de nem fog már menni.
Eltűnt a varázslat, nekem megint nem maradt semmi.
Összekócol a szél, az éjszaka emlékekkel kínoz,
tovább kell mennem, tovább, az élet bármit is hoz.
Sebhelyeim, vesztett csaták emlékei, összetört szívem,
megroskadva, kínokban égve egyre csak tovább viszem.
Miért van a jó,
ha elmúlik újra?
Miért fogadtak be,
ha megint rá kell lépnem az útra?
Csend vacog szívemben, ez a dolgok rendje,
Majd lassan elmúlik, velem, az enyészetbe.
Talán csak azért fáj, mert elfeledtem
pár pillanat melegben, hogy ennyi jutott nekem.
Megtépáz, átjár a sors, az égre tekintek,
a csillagok felhők fölött, szégyenben rejtőznek.
Sebhelyeim, dicső csaták emlékei, gyémánt szívem…
a kegyetlen évek nem tudtak megölni, azt hiszem.
Szellővel szaladok,
legyőzöm a halált.
Ott leszek mindig,
s dúdolom az ezüst holdnak a magány dalát.
Forrás: Lélektől lélekig
Senkiért vagyok és mégis valakiért.
Annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
Ha megcsodálnál, ahogy a csillagot…
Az messze van! Messze!
De én most itt vagyok!
Fonj be a csendeddel, mint őszi délután
lehulló levelek a földet kicsit bután.
Legyél rajtam szín, legyél harmatfogó
legéltetőbb kincsem, a legszentebb takaró!
Bújjúnk a melegbe, míg megdermed a világ!
Meneküljünk mélyre! Így vigyázzak rád!
És tavasszal, ha megint roppannak az egek,
akkor engedj csak el!
Akkor majd elmegyek.
Mert senkiért vagyok itt és mégis valakiért.
És annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
Forrás: Lélektől lélekig
Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat…
Medárd, Medárd, habókos,
hol a selyemlepke most?
Hol a futó gyíkocskák,
kik a kertem csíkozták?
És a fácánkakas hol
prüszköl, krákol, gyalogol?
Esik, esik, csak esik
kisestétől reggelig,
mintha csőrepedés volna
fönt az űrben, s reánk folyna:
vagy mintha egy szálló tenger
vándorolna fölöttünk el,
s hullatná a fölösleget,
eláztatva földet, eget.
Forrás: Szeretem a verseket
Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.
Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.
Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt – mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.
Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék – széles tarló
Vékony szállal már bevonva.
De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.
Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.
Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.
Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.
De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.
Forrás: Szeretem a verseket
Ki a végtelen semmibe
Zuhan egy pont az űrbe le
Körül a néma némaság
Végtelen könnyű tisztaság
A nap forog szép fényesen
Fenséges csendes végtelen.
Nincs tér anyag és nincs idő
Egy perc vagy óra sosem jő
Sok bolygó csendesen suhan
Minden kihalt és hangtalan…
Egy pont suhan az űrbe le
Örökre ki a semmibe…
Nincs célja útja semmi sem,
Csak zuhan, zuhan sebesen.
E kis sötét anyag mi volt
Mely most zuhan mint csöpke folt?
A föld volt egykor a neve
E pontnak ott a semmibe
Mely most sötéten hangtalan
Örökké egyre csak zuhan
Örökké egyre csak zuhan…
Egy bolygó volt a sártömeg
És laktak rajt az emberek
Kik egymáshoz örökre csak
Idegeneknek maradtak
Az éltük volt egy sárga fém
Mely mint egy láthatatlan lény
Csak pusztított könyörtelen
Az összes földi életen
És mindezek az emberek
Azt hitték, hogy ők Istenek,
Azt hitték, hogy ők Istenek…
Vakok voltak és ostobák
Nem látták mily csepp a világ
És mindaz mit építenek
Mily semmiség a semminek…
Egymást falták fel semmiért
A könny az élet semmit ért
Folyt… Folyt… a vér a földtekén
És néha éjnek idején
Míg sírt a földnek szelleme
Egy vércsepp hullt a semmibe
A földről hullt a semmibe…
Tombolt a mámor égig ért
A föld pedig itta a vért
S az ostoba vak emberek
Azt hitték már mindent lehet
Megmozdíták a földtekét
A föld elveszté egyenét
És kizuhant a semmibe
Mindig némán örökre le…
Most zuhan és nem áll meg soha
Finita la Comédia
Finita la Comédia…
1923. május 20., Budapest
Forrás: rejtovilaga@protonmail.com
