homlokod borult egére
napfényt csókolok
friss szélként fújom el
a felhősereget
harmat leszek tündöklő
nyári reggelen
s fűszálon táncolva
incselgek veled
meztelen talpadat
megcirógatom
fáradt arcodon
mosollyá leszek
mint bohókás lepke
kezedre szállok
s mire eszmélnél
messzire röppenek
kapj el ha tudsz
zárj tenyeredbe
ujjaid közül nézem
majd a felkelő napot
s ha eljön az éjjel
csillagod leszek
szívedbe mindörökre
szerelmet álmodok
Forrás: Lélektől lélekig
a lélek vékony pókfonál
a testet lassan átszövi
az őrizetlen sarkokat
aztán az ajtót-ablakot
míg lassan minden szürke lesz
tapadós fényes és puha
míg nem lesz olyan mozdulat,
mitől a háló nem remeg
akármit kérdez már a test
úgyis a lélek válaszol
öröklét csöndes zsarnoka
a test körötte csak fogoly.
Forrás: Lélektől lélekig
Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
napsugárból aranyhúrt sodortam,
megvártam az éjfelet is ébren
s liliomok, rózsák közt, az éjben,
Hold alatt, a tamariszk-bokorban
hárfámat a szívemre szorítva
énekeltem, énekeltem,
szállt az énekszó a kert felett,
holdfénnyel és bánattal borítva
énekeltem, énekeltem
és világra énekeltelek.
Holdfény-fátylad akadozva leng,
úgy jöttél, mint lármára a csend,
mint csendből a dal, remegve zengő,
mint az égő sebre a hűs kendő,
mint a fázó testre meleg kendő.
Úgy jöttél át csenden és homályon,
mint halk éji permeteg a csírás
rétekre, mint a mosoly, a sírás,
a lélekzet, az öröm, az álom.
Holdfény-fátylad csókolom az éjben
s te ujjadat vonogatod enyhén
kétfelől, bús arcom pergamenjén,
mintha halkan, jóillatot hajtva
két szellőcske találkozna rajta
és szívemben örvényt verne mélyen,
liliomok, rózsák közt, az éjben.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.
Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,
hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép
az öröktünde régiség.
Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,
bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassu csillagok
(száz egybezárt-nyilt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.
Hajnalig néztem az eget
és lassankint elrémitett,
hogy e szárnyas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:
társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.
Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet
hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, –
szivemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.
Forrás: Lélektől lélekig
a fal
kívülről ellenállás
belülről védelem
Forrás: Lélektől lélekig
Lehet, hogy taszítanak dolgok…
Sok minden, mit más fontosnak tart,
engem hidegen hagy.
Nem hat meg a felszíni csillogás,
nem érdekel a külcsín – az csak máz.
Attól a hideg is kiráz.
Nem vagyok népszerű? Na és!
Nem építek légvárakat,
nem gyűjtök csillogó aranyakat.
„A tudás hatalom” – olvastam valahol.
A szerénység: erény.
Kincseimet ezekben mérem én.
Vannak barátaim, kik jók és igazak.
Velük vagyok még gazdagabb.
Hogy mi a fontos? Az, hogy élek,
és van még, amin kacaghatok.
S ha elfogynak a vidám percek…?
Akkor meghalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
én úgy hívom, hogy: bánat.
Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
A lélek lila lángja.
Derengő, csendes, lenge, szűz.
A vágyak ispilángja.
Hogy mi a bánat? Egy hajó
a remény holt vizében.
A vert hab hangja elhaló,
mint sóhaj süket éjen.
Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok: renyheség,
én úgy hívom, hogy: bánat.
Forrás: Lélektől lélekig
Két kezem ölel, mosogat, s mutat
hülyéknek fügét, gyereknek árnyék-nyulat,
fejemre tízágú koronát, fájdalmasat.
Forrás: Lélektől lélekig
1953–1964
Madárnak kellett volna lennem.
és elröppennem
De kő vagyok, ólommal erezett.
Ólomszárnyon lebegek.
*
A mézem is – darázsgyüjtötte méz.
*
Hiába intem magam bölcsességgel,
hogy legyen elég a pillanat terhe,
mikor egész multam s egész jövőm
hegyes szögekkel a szívembe verve.
*
Bátrabban élj! Félelmeidet győzd le!
Ilyen hős légy, ha nem lehetsz más!
Mert alig van biztosabb erőforrás,
mint a legyőzött félelem.
*
Meghajszolt állat, elbotlik a test,
az értelem kibúvókat keres,
de míg lendülne hajdan büszke szárnya,
belátja már, úgyis minden hiába.
*
A pokol tornácára vettetett,
helyük nem találó lelkek közé.
Bűn nélkül mondtak rá ítéletet.
Nem pörölt. Hagyta, hogy megkötözzék.
*
Vaskorban éltem. Éles pengék
hasogatták födetlen mellemet.
Bocsássatok meg, kik megöltetek –
ha bocsánatos bűn a bűntelenség!
*
A soha-meg-nem-alkuvás
dühét-gyönyörét
karszti bokrok
tőletek tanultam.
*
Elszántan, mivel minden perc utolsó,
papírlapnak feszül a homlokom –
így építem föl sorsomat soronként.
*
Az örökifjú, meztelen égbolt
borul az ember vágyai fölé.
*
Szívemet már megigazítsd,
félelmeimet elcsitítsd.
Partodon, melyet béke csöndje mos,
lehessek végre otthonos.
Forrás: Lélektől lélekig
Most néha-néha álmodozni szoktam,
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.
Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz,
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény,
vagy meglát Téged, amint csendben jössz,
és mondjuk sír is éjnek idején.
Vagy hogyha éppen utópiát vágyom,
megcsókolom lágyan a kezed,
vagy néha-néha megcsókollak szájon –
bolond, bús kis álmocskák ezek.
És ránk borul az éjjel édesen,
és látom, hogy nekünk mindent lehet,
az ilyenek nem álmok, kis szívem,
ez már egy bódult, lázas őrület.
Forrás: Lélektől lélekig
