Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Forrás: Lélektől lélekig
Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.
Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.
Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.
Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.
Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.
Forrás: Szeretem a verseket
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
(Bajorerdő, 1947)
Forrás: Lélektől lélekig
A titok néha mélyen megbújik
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem lesz több hamis vallomás.
Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.
Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.
Feltárul – ahogy az első csókra –
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
E fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.
Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam
neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én…
Forrás: Lélektől lélekig
Azt mondod, hogy én jó vagyok,
És könnyű nekem, mondja hozzá sóhajod.
Hogy én vagyok a szerencsés kivétel,
A fekete hollók közt a fehér,
Hogy jól jártak a csillagok fölöttem,
Amikor megszülettem,
És ezért nekem érthetetlen
A keserűség, a bukás, a kétely,
A rossz, a bűn, az ádáz, a kegyetlen
Szenvedély.
Tudod, mit hoztam?
A részességet minden rosszban:
A hét főbűn és hétszer-hét egyéb
Mellékbűnöcskék mind bennem tanyáznak
Az első óra óta otthonosan,
Hogy megízleltem kegyetlen kegyét
A boldogtalan ésszel-akarásnak.
Tudod, mit hoztam
Az ismeretlen örökségeként?
Idegszálakból épült kényes ént,
Nem is egyet, nem is kettőt, de százat.
Egy részük szundikál és baljós arccal ásít,
De hánykolódik és morog a másik,
Mint a kitörni készülő rabok.
És jönnek sirokkós napok,
Hogy ordít valamennyi s a börtönrácsra lázad
És fenyegeti csóvával a házat.
És én egy vagyok minddel.
Ha lelkembe tekintel,
Magadra köztük hamar rátalálsz,
És a többi kavargó én között,
Amelyeken szemed fölütközött.
Amik neked különség és kivétel,
Magára lelne kutató szemével,
Visszatükrözött életével
Vagy hét-embernyi más.
Hát én ne értenék?
Amikor ez az egy a küldetésem,
Hogy az embereket megértsem,
Hogy legyek a kristályszem tófenék,
A hét forrásból gyöngyöző,
Eget és embert visszatükröző!
Hétszerhét-színű szivárvány vagyok,
De ez a sok szín úgy-úgy összekavarog,
Hogy messziről: egy és fehér.
Te jónak hívsz ezért?
Fehér összhang, harmónia:
Attól fehér – úgy gondolod – a lelkem.
Nyugodt egyensúly, megbillenthetetlen,
Ez volna bennem. – Ó elérhetetlen
Isteni összhang, ki lakol egekben,
Bírhat-e téged az emberfia?
Én nem tudom. De akik itt a földön
Viselik ezt az angyali ruhát,
Azok fehérét én már fel nem öltöm:
A kisgyerekek és nagy ostobák.
Az együgyűek, szentek és nem-szentek,
A még-nem és a már-nem emberek.
De akiben forr ész és képzelet
És zsong a vér és borzong az ima
Az nem ismer zajgás-nélküli csendet.
Tudod, mi az emberharmónia?
Megmondom a magam harmóniáját.
Képzelj el vaskaput, melynek kívül, belül
Két mindenképp egyforma erejű
Haragos ember nekiveti vállát,
És úgy feszítik, úgy megráncigálják,
Hogy majd megpattan izom és halántok.
Egy pillanatnyi pillanatra
Engedjen egyik konok akaratja:
Pattan a zár és szakadnak a pántok,
És zuhanás lesz és emberhalál.
Ez a kapu az én harmóniám,
És most képzelj el a két oldalán
Kötélnyi izmú óriásokat,
Nem is kettőt: két vállközös hadat, –
Jaj, ha az egyik lankadni talál!
De te azt mondod: minek a verejték?
Ez a konok vívódás mire jó?
Aki erős, hadd fújja el a gyengét,
Pusztuljon, ami pusztulni való.
Mért nehezíteni az életet?
Aki egyszer igenre született,
Az meg se lássa a nemet,
És akinek tagad a vére:
A mindenség merev szemére.
Daccal nézzen farkasszemet.
Ó, milyen édes volna menni,
Amerre szívem mondaná: eredj!
Előre, bátran, mint a kisgyerek,
Amerre húz a napmeleg,
Amerre a madár csereg,
Amerre a szellő futos,
És lenni jó vagy lenni rossz,
De lenni egy!
Kicsorduló kedv és fitos szeszély
És pillanat amit beszél,
Amit rendel korbácsos szenvedély,
És amiért vonít a vér:
Ártatlanul azt tenni csak,
Szép kisgyereknek lenni csak,
Csorgó gyümölcsöt enni csak,
És minden másra lenni vak!
Vagy lenni, mint a puszták remetéi,
Vadakkal hálni, gyökerekkel élni;
Ciliciummal, szeges ostorokkal
Harcolni testtel, rontó démonokkal,
Virrasztó bőjttel, imával elölni
Mindent ami test, mindent ami földi,
A szeretetnek tüzében elégni:
Élni csak annak, ami bennem égi!
Kemény beszéd?
Megborzongatja az ember szívét?
Mégis, még az is könnyebb lenne annál,
Mint kisebbé konyulnom enmagamnál.
Oly gyenge, olyan nyomorult vagyok,
A magam súlya nehezétől
Majdcsakhogy összeroskadok,
És mégis: elejétől
Egy töméntelen törvény virraszt bennem:
Nekem nem szabad és én nem tudok
Csak egyikemnek lennem.
Lásd,
Nekem ezt a hét szilaj óriást
Kell egy igába vennem.
Én nem tudom, van-e a földön jóság,
És harmónia van-e idelenn,
De a szépség és az erő: valóság
És gyönyörűség: ez a küzdelem!
Fönntermeni a hetes fogaton,
Amikor szilaj hét-sörénye-rázva
Már-már rohanna széjjel a világba,
Megállani fönn, a kemény bakon,
Csuklód körött a gyeplők csókja forrva
Belevágni a pataverte porba,
Izzó küllőn, tajtékos zabolával,
Ostoraid fennvijjogó dalával
Szállni, amerre lelked vágya lendül,
És érezni, hogy új erők ragadnak
És átadni magadat a végtelenbül
A végtelenbe sodró Akaratnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Sik Sándor, idézet
Asztalomon piros abrosz
Minden reggel,
Karaj kenyér, mázas csupor,
Kövér tejjel, jó meleggel.
Béke bennem, most jövök a
Szentmiséről,
Szinte buzog még a malaszt
Szívem forrás fenekéről.
Ottan ittam Tállya borát:
Isten vérét.
Itt is iszom Isten-adta
Békességnek szép fehérét.
Ahogy iszom, azon habos
Melegében:
A jó széna szagát szívom
Amelyen a boci tapos.
Szinte érzem istállónak
Langy homályán
Tehén-anya lomha-meleg
Boldogságát bocikáján.
Szinte hallom tejes csöbör
Csurrogását,
Tejesorrú tarka boci
Farka bojtja surrogását.
Gyermekkorom… Szomszédéknál
Bocát fejnek!
Ajkam szélén érzem ízét
Gyöngyözgető anyatejnek.
Csoda-lágyát símogató
Anyakéznek.
Ó be jó ez! Ez az emlő!
Ez a bölcső! Ez a fészek!
Emlékezés illatában,
Szagos tejen:
De jól esik lehajtani
Két karomra zsongó fejem.
Így maradni, mint a szép tej,
Elömölve:
Visszafolyni, visszabújni,
Anyaölbe, Isten-ölbe!
Forrás: Lélektől lélekig
„Bármilyen nyelven is beszélsz, sosem tudsz mást mondani, mint ami vagy.”
Forrás: Lélektől lélekig
Ha van valamid, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!
Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!
Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!
Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!
Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!
Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!
Forrás: Lélektől lélekig
Még nincs vége a télnek,
Még nem halkul az ének,
De már erőlködik a nap,
Visz a lendület, hajt tovább,
És ha senki nem hallja meg imád,
A remény mindig erőt ad.
Még űzzön a tűz, az örök,
Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
Lassan felszáll a pára,
Nem tudod, mit hiszel,
Mondd a jósnak, mit viszel?
Boldogságot jósolt mára.
Szikrázó nő, de hamisan kacag,
A másnap reggel mindig vacak,
Kellett ez Neked?
A hazugság az égbe emel,
Hát senkinek sem hiszel?
Hogy más vagy, észre sem veszed.
Peregnek a percek, még gyorsabban,
És ha szíved ütemre dobban,
Még, még énekelj,
És ha a viharszemű lány sír,
Lelket facsar, ahogy csak bír,
Nem tudod, hogy mit felelj.
Térdig ér a hó, meg a szemét,
Vedd hangosabbra a zenét,
Hunyd le két szemed,
Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
Ki emlékszik még a kimondott szóra,
Ki tudja majd neved?
Tengerparti homok ropog halkan,
Elmerül a nap, az utolsó dalban,
Még lelkemben élsz,
Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
Egyszer csak nem veszed észre,
Ugye már nem félsz…
Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
A hajó nem vár,
A szigetről maradt egy kép,
Bár az egész csak emlék,
Örökké magába zár.
Forrás: Lélektől lélekig
!
Hát ha rossz vagyok, szótlan, borús, hideg,
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A Világ minden fényét s melegét szórva adnám.
Kastélyokat, pálmákat, táncokat, ibolyákkal a téli Riviérát,
Vagy legalább egy egy dús összebújt boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat se tudok
Hazudni, se lopni, vergődő és fénytelen harcokon el kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye,
Öhögő senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe.
S én lent vergődöm és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek,
De légy türelmes, jön ég ideje szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet
Váró révem, virágos menedékem,
Most álarc van rajtam zord és rideg, de letépem.
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz-ringatsz jó térdeiden mindhalálig.
Forrás: Lélektől lélekig
