https://verskucko.com

Kategória: Versek

  • Hajnal Anna: A magam törvénye szerint…

    Jaj hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani mennyire boldog vagyok,
    éjjel volt, hirtelen elállt az eső, kacagtak a friss illatok,
    kettesben mentünk a fák közt az úton percekre boldogok.

    Aludni sem hagyott örömem éjjel, nevetve gondoltam rád,
    megszünt a rettegés, gyanu és vágyódás, megszünt a rabszolgaság,
    szeretlek, mégis a magamé vagyok, most szabadon gondolok rád.

    Bizhatok magamban, biztosan ringanak napjaim felém megint,
    haragod nem halál s üdvözülhetek a magam törvénye szerint!
    Hajnalok, nappalok vágytalan derüje s csillagok nyugalma int.

    Mert tudom ha engednék, nem lenne csókodból sohasem, sohasem elég,
    örvénylő keringés, kábulás, zuhanás, nem bánnám hogyha az ég
    naprendszerei bomolva keringnek és itt a szörnyű vég.

    S a nyujtózó fák közt megéreztem hirtelen: szabad-szabad vagyok,
    énekeltek a csendben a cseppek s a bolondul friss illatok –
    sohsem szerettelek annyira még mint most, hogy szabad vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Különülni mindig vétek

    Isten teste fogva tart,
    erdők, völgyek nem engednek,
    s ezer inda karja van,
    rámfonva a végtelennek –
    hív a lélek? – nem lehet!
    Külön nincsen test és lélek
    – Isten féltékeny magára –
    különülni mindig vétek.

    Mindig-mindig győz a test,
    s örökéltű Isten teste,
    kialhat a gondolat,
    mint a fáradt fények este,
    ám a kar, amely ölel,
    Isten karja, kedves karja,
    rövid álmunk, örök álmunk
    befogadja, betakarja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Ott leszek…

    Ott leszek, ha az orgona nyílik,
    bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
    tavaszi fényekkel hajnal játszik,
    szerelem villan szemed tűzében.

    Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
    sólyom-röptű selymes suhogásban,
    ott szerettük egymást az elején,
    édes-gyönyör, futó sóhajában…

    Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
    szemedből fakadó ragyogásban,
    élek, hol a fenyves ringat lágyan,
    fák közt futó napfény sugarában.

    Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
    egy bársonyos, holdsugaras éjen,
    ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
    idő kovácsolta, egy testben lélekben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Hátrabukfenc

    Sorsunkat cipeljük. A tények sem állíthatnak meg.
    És megtorpanásaink után tovább indulunk újra.
    Gyűrt, eldobott papír emlékek sodródnak szét dobálva,
    torkunkba fullad a szó, elrejtőzik a csend.
    A film is elszakad néha, s mint bőrön a heg,
    durva, egyenetlen hiba vetül szemünkbe.
    De ledöngöljük az éveket, mint utat a henger,
    mint győztes, öntudatos, vad ember,
    mint akinek nincs veszteni valója,
    s jókedvvel lépünk a semmi fölé feszülő padlóra.

    Vagy vijjogva felszállunk a zúgó szélbe,
    hogy a szemünkbe csapó, tollat tépő vihar
    dobjon fel egészen az Ég ölébe!
    Had nyesse, tépázza hulló toll jelmezünk…
    S ha az Isten, mint gyermekét karjába vesz,
    hogy tiszták legyünk, csupaszra vetkezünk.

    Átkelek a ringó éveken. Arcod arcomban,
    már külön nem létezel, csak együtt velem.
    A kötelék erős, szilárd és oldhatatlan.
    Szeretlek. Ma már nem szégyellem.
    Egyedül engedsz hosszú, nehéz utakra,
    a hajnali fénytörésben mindig látlak,
    velem vagy, a kereszt terhét megosztva
    fuldokló mosolyomba zárlak.

    Boldog boldogtalanság! Mert tékozló a nappal,
    és fagytól deres az éj. Koronánk darabokra tört,
    életre kelteni Barabás nem enged, s a pusztulás
    szülte álomvilág utat ad a rideg reménytelenségnek.
    Szobánkban meztelen a test, és fél egyedül a lélek.

    Jobb, ha hallgatok… hosszan, sokáig és mélyen.
    A hajnalt derengő ablakból bágyadtan nézek széjjel.
    Csillagokat farag angyallá zuhanórepülésben a fény.
    Valami kéklik odakinn… rám nevet az Idő.
    Ruhák vihognak egymásba akadva a széken.
    Lassan rádöbbenek, én vagyok a világtalan vakvezető.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág

    A gondolj-rám-virág,
    az volna szép, az volna szép,
    a gondolj-rám-virág,
    az barna-kék, az barna-kék
    (csak volna barna, volna kék,
    a gondolj-rám csak volna szép,
    mert nincs ilyen).

    A nefelejcs azt mondja: nem,
    a gondolj-rám: igen, igen,
    azt mondja, hogy: igen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Fák

    Tanulni kell. A téli fákat.
    Ahogyan talpig zúzmarásak.
    Mozdíthatatlan függönyök.
    Meg kell tanulni azt a sávot,
    hol a kristály már füstölög,
    és ködbe úszik át a fa,
    akár a test emlékezetbe.
    És a folyót a fák mögött,
    vadkacsa néma szárnyait,
    s a vakfehér, kék éjszakát,
    amelyben csuklyás tárgyak állnak,
    meg kell tanulni itt a fák
    kimondhatatlan tetteit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Safárik Gabriella: Édesanyámnak

    Szavak szárnya gondolataimba beakad
    visszaránt minden régvolt pillanat
    leül a félelem – elfordul a csoda mérgesen

    szólnál hozzám
    de nem szabad

    szólnék hozzád
    de nem bírok

    szólnál –
    de szavad lépte hangtalan
    fájdalom szorít s vinnyogás
    akiben világ lángja volt simogatás

    félek?

    olyan mélyről jön a csend
    hozzád rohan – s eltemet
    egyedül sír a félelem –

    benned jár a végtelen
    szédülnek a képsorok
    odamennék
    de nem tudok
    sírnék az alvó éjeken
    torkom szorítja életem

    engedj

    virágot szedni sírokon
    hóként belep a fájdalom
    liliom fehérsége nő a dombokon
    emlékeim szívemben leporolom

    ne menj el
    nem mehetsz

    itt sír könnyeden a vad képzelet
    letörli a földet
    hóförgeteg
    kitemet a szeretet
    gyere vissza – adj újra életet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zbigniew Herbert: Szeretném leírni

    Szeretném leírni az egyszerű megindultságot
    örömet bánatot
    de nem ahogy mások
    nyúlnak a nap vagy az eső sugaraiért

    leírni a fényt
    ami bennem születik
    bár tudom nem hasonló
    egyetlen csillaghoz sem
    nem olyan világos
    nem olyan tiszta
    de tétova fény

    leírni a bátorságot
    nem húzva poros oroszlánt magam mögött

    leírni a nyugtalanságot is
    nem rázogatva pohárban vizet

    más szóval
    minden hasonlatot odaadnék
    egyetlen kifejezésért
    ami kifejtve bordaként a mellből
    egyetlen szóért
    ami elfér
    bőröm határai közt
    de látom lehetetlen

    s ahhoz hogy azt mondjam – szeretek
    rohanok mint a háborodott
    madár-rajokat nyalábolva
    és gyengédségem
    ami nem a vízből való
    víztől kér arcot
    dühöm
    a tűztől idegen
    s kölcsön kér a tűztől
    beszédes nyelvet

    így keveredik
    bennem
    amit megőszült urak
    szétválasztottak mindenkorra
    szólván
    ez az alany
    ez az állítmány

    elalszunk
    egyik kezünk fejünk alatt
    a másik égitestek halmazában

    talpunk pedig elhagy minket
    ízlelgeti a földet
    a kicsi gyökereket
    melyeket reggel
    kínok közt kiszaggatunk

    Fordította: Nagy László
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Csönd, halál

    A szél se jár. A Nap se ég.
    Halott sivatagvidék.
    Sebző kövek. Fekete ég.
    Elég a kín. El az öröm.
    Ellobbannak a csillagok.
    Csönd, halál minden délkörön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ó tiszta csend!

    Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
    Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
    És állítsd el a rádiót.
    Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
    Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
    És benne minden földi jót.

    Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
    Melyben a gondolat villámai teremnek,
    A zengő percek ihletét,
    Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
    Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
    Zenét suhog a szent setét.

    A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
    Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
    Hűség, barátság, szerelem.
    Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
    Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
    Hangtalan örvényeiben!

    És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
    Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
    A hallhatatlan hallható.
    Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
    Amikor a magát megtáró Végtelenből
    A föld szívére száll a szó.

    Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
    Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
    Az Istent, aki elvonul.
    Milyen hiába leste sebes szél viharában,
    A földrengésben is, a tűzben is hiában:
    Suttogó szellőn járt az Úr.

    Gépkattogása közt a rohanó jelennek
    Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
    Egy pillanatnyi pihenést.
    Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
    Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
    Csak az él, aki benned él.

    Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
    Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
    S füstjén az Angyal megjelen.
    És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
    Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
    A csend-foganta Kegyelem.

    Forrás: Lélektől lélekig