https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Juhász Gyula: Azt álmodtam…

    Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
    Az ember és a föld csak élt tovább.
    Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
    És kivirítottak a violák.
    A madarak vígábban énekeltek
    És gondtalanul járt a szende őz,
    A gólyák télre ismét útra keltek
    És százszor szebben múlt a csendes ősz.
    A börtönök küszöbét dudva verte,
    Kivirágzottak az utcakövek,
    Illat tömjéne szállt áldón az estbe
    S örökre elhervadt a gyűlölet.

  • Baka István: Izolda levele

    Nem mehetek ma Trisztán nem lehet
    Most lázasodott be a kisfiam
    Fiunk hisz szinte biztosan tied
    Ne sírna úgy rohannék boldogan
    Holnap se jó az Marke napja rég
    Ilyenkor fürdik kölnit szór magára
    Ha e napon se hálnék véle még
    Igazolást találna gyanujára
    Holnaputánra a burgund követ
    Jelentkezett be megsúgták királya
    Küld nékem egy csodás rubinkövet
    Ügyelnem kell a diplomáciára
    Három nap múlva akkor lesz a bál
    Eljönnek mind a kornwalli urak
    Sok puccos dáma s undorodva bár
    Fogadnom kell a hódolatukat
    Nem mehetek foglalt minden napom
    De hidd el nékem is sajog sebed
    Futok hozzád amint lesz alkalom
    És akkor akkor meghalok veled

    (1993)

    Forrás: DIA — PIM

  • Baka István: Mária Magdolna

    Kétezer esztendeje várok reád, Uram.
    Hajamat ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne.
    Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán!
    Oly kínok zendülnek meg bennem, hangom kiveri
    a holtakat a földből, az elrejtett ezüstpénz
    sírjából, mint csillagköd, szétfröccsen az Űrbe.
    Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg!
    Mert megreped a Föld szíve, ha én megkondulok.
    De nem hallgatsz reám, elfordult éntőlem a Te
    orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab;
    és vésete kibetűzhetetlen – akár a telihold
    a hajnal párájában, csak homálylik…
    Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer
    esztendőm virradatain öt sebed pírja átszivárog.

    Forrás: DIA — PIM

  • Füst Milán: Útra kelni, messzi menni…

    Útra kelni, messzi menni…
    Idegenbe’ megpihenni…
    Hol találja őt a tél, a nyár?
    A fű is felvídúl talán, amerre jár…

    S az út mentén köszöntik őt a fák
    Füttyent a szél, biccent az ág
    S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
    Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
    Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
    Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
    Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
    S a dúrva végtelenben ver tanyát…

    Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
    Nincs több találkozás s a messzeségben
    Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Magyar könyörgés

    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Isten, mennyei kardodat.

    Ó mért nem küldöttél látnokot,
    Húnyt szemmel ki vezetni szokott,
    Rettenetes lángoszlopot.

    Mit mutassunk? nyitott sebeket,
    Sáros, szeges, nyűves sziveket,
    – Megalázottat ki szeret.

    Emeld fel mégegyszer a főnket,
    Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
    Könyörögeni hogy tudjunk előtted.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    érkezni bölcsen a világba,
    hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.

    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
    gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Gergely Ágnes: Esti imádság

    Én olyan nagyon jó vagyok
    mint öreg nyulak, öreg királyok.
    Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
    este nem ütnek meg a huligánok.

    Ha eljössz hozzám, én leszek
    nagy út után a vizesárkod.
    Mert olyan nagyon jó vagyok
    akár a víz, hogyha kívánod.

    Hullám fölött, hullám alatt
    elalszom majd, semmit se látok.
    Betakarják a szememet
    tátogató fehér virágok.

    1965

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Katona Bálint: Csóktalan csendben…

    Látod, lassan elhervad
    odakinn minden virág,
    úttalan kóborlókkal
    telik meg a világ…

    Látod már sosem terem
    több tiltott gyümölcs a fán,
    csak a képek maradtak
    emlékeink falán…

    Látod nincs több ölelés,
    a vágy hiába éget,
    elvesztettük a jövőt,
    a végső menedéket…

    Hiába reménykedtünk,
    hogy ne félj, minden rendben,
    már egyedül kuporgok
    a csóktalan csendben…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Juhász Gyula – Ezek enyémek

    Ha dübörögve hirtelen bezárul
    mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
    mi fáj nekem e keserű világbul,
    mi lesz az, amit akkor sírva érzek?

    Mi vonja vissza még egy pillanatra
    bús lelkemet, mely halottra fázott,
    minek az íze, emléke, zamatja,
    mért áldom én ez átkozott világot?

    A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
    és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
    szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
    s még mindig ég a régi, beteg seb!

    A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
    hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
    Mi fáj nekem, ha valahára végre
    mögöttem portád örökre becsaptam?

    Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
    aranyos gyertyafényben zongorázták,
    és benne csengett arany-gyermekségem.
    Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.

    Egy kép. A Segantini esti tája,
    a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
    hol hunyó nap van és ködök vára,
    s lelkében örök vágyak messzesége!

    Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
    Ez voltam én. Valaki, aki készül,
    valaki, aki árván erre tévedt,
    s akinek útja végtelenbe mélyül…

    Forrás: FB – Szeretem a verseket
    j

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás: —