Kategória: Versek,

  • Assisi Szent Ferenc – Naphimnusz

    (Sík Sándor fordítása)

    Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
    Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
    És minden áldás.
    Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
    És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.

    Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
    Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
    Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
    És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
    A Te képed, Fölséges.

    Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
    És minden csillagaiért az égnek.
    Őket az égen alkotta kezed
    Fényesnek, drága szépnek.

    Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
    Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért.
    Kik által élteted minden Te alkotásod.

    Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
    Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.

    Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
    Vele gyújtasz világot éjszakán.
    És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

    Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
    Ki minket hord és enni ad,
    És mindennémű gyümölcsöt terem,
    Füveket és színes virágokat.

    Áldott légy, Uram, minden emberért,
    Ki szerelmedért másnak megbocsát,
    És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
    Boldogok, kik tűrnek békességgel,
    Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

    Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
    Akitől élő ember el nem futhat.
    Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
    És boldogok, kik magukat megadták
    Te szent akaratodnak.
    A másik halál nem fog fájni azoknak.

    Dicsérjétek az Urat és áldjátok
    És mondjatok hálát neki.
    És nagy alázatosan szolgáljátok!

  • Weöres Sándor: Valse Triste

    Hüvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hüvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
    Lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hüvös és öreg az este.

  • Sárhelyi Erika: Mintha vihar jönne

    Ma jó volna kicsit messze menni,
    – nem örökre, elég egy kiskabát –,
    csak pár üres órát zsebre tenni,
    s úgy futni járatlan utakon át.

    Ma közel a távol, megérintem,
    s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
    egyikük máris fogja a kezem,
    lehet, hogy pár napra vele megyek.

    Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
    vajúdó ég alatt rohan a szél.
    Kitárt karokkal állok elébe,
    vigyen el messze – ha hazakísér.

  • Csorba István – Keserű dal

    Kodály emlékének

    Dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó:
    Hol van már a tavalyi hó?
    Amikor még szolmizáltunk,
    Kottát olvasni tanultunk?!

    Öt vonalon dallam, ritmus,
    Elolvasni már nem virtus.
    Kodály-módszer, Isten veled!
    Szép honunkban nincs már helyed?!

    Mesterünknek örökségét,
    Zenekultúránk ösvényét
    Durván, két lábban tapossák.
    Népdalaink tiszta fényét,
    Lélekemelő erényét
    Ne hagyd veszni, Magyarország!

  • Szép Ernő – A mosoly

    Én úgy csodálom a mosolyt
    Én azt leírni úgy szeretném,
    Én nem tudom, de oly jól esnék,
    Ha a mosolyt le tudnám írni.

    Utánozhatnám csak betűkkel
    Ezt a tündérjárást az orcán,
    Mely mintha mély szenderből jönne,
    Úgy kél és indúl a cimpák fölött

    S gyöngéd és karcsú illanással
    Vonagló íve kétfelé lejt
    S hasonlít a hattyúk nyakához,
    Amint a vízbe hajlanak,

    S olyan is, mint a hegedűk
    Két S betűje, olyan is.
    S az ajkak mellett jobbra-balra
    Megáll a két varázsvonal,

    Hízelgő koszorú a szájnak
    És míg lejtett édesdeden,
    A két orcát földuzzasztotta,
    S ott lett két kis derűlt halom,

    Melyek fölött fény tünedez.
    És ezalatt a két szemet
    Mily változás bájolta el,
    Gyöngéd s oly könnyű a tekintet

    És mintha íze lenne: édes.
    S úgy néz, csodálva kedvesen,
    Mintha mást látna, mint a mit néz
    S oly anda fény jár a szemekben,

    Mintha hold sütné valahonnan
    Meleg hold álmodott világból,
    Nézd, nézd a száj mozdul, húzódik,
    S az ajkak válnak szép szelíden

    És a csontváz előmutatja
    Tökéletes két fogsorát.

  • Babits Mihály: Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.

    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyűrődnek…

    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.

    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    millió hegedű hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.

    Lenge lankadás, minden könnyű!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.

  • Garai Gábor – Sokáig élni

    Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
    hogy öregen is megismerjelek,
    mikor tüzedből már nem futja égni
    s én is parázslok, alig perzselek.

    Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
    szemedtől ez a fény nem múlik el;
    magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
    s feledteted velem, hogy halni kell.

    Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
    tündököl majd e lágy önkívület;
    két csillagod a test mögötti térben,
    hol a tagok elejtik terhüket,

    hol a nyers mámort az álom bevonja,
    s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;
    hol öntudatlanul váltja valóra
    csömörtelen varázslatát a csók.

  • Maróti István – Nem szabad maradnom

    Összecsomagolom mindegyik emlékem,
    Alulra a fájót, felülre a szépet.
    Kisimítom lassan, ne maradjon ránca,
    Némelyik megfakult, csak lelkemet bántja.

    Nagyon sok a holmi, sokat kell pakolni,
    Hívnálak hogy segíts, de nem tudok szólni.
    Egy-egy kedves dolog, mi kezembe akad,
    Mosolyt csal arcomra, vagy könnyeket fakaszt.

    Kész vagyok, lezárom bőröndömet csendben,
    Indulok, fájdalom hasít a szívembe.
    Visszanézek reád, elcsuklik a hangom,
    – Bocsáss meg mindenért, nem szabad maradnom…

  • Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

    Én úgy szerettem volna élni
    Minden halandóval beszélni
    Mindenkinek nevét kérdezni
    Mindenkinek szívét érezni

    A járdán osztani a virágot
    Tegezni az egész világot
    Megsímogatni ami állat
    Érinteni minden fűszálat

    Imádni végtelen sereggel
    A napot ha fellángol reggel
    És énekszóval összejönni
    Az esti csillagnak köszönni

    S testvéri csókkal hazatérni
    Én így szerettem volna élni


  • Garai Gábor: Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.

    Másképp, s precízen: 60 százalék
    soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
    éhhalál; – és bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb.

    Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
    hogy tíz éves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét,

    S beriberi, pellagra, skorbut – ó
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
    a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
    mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek
    és mihaszna vitákra futkosok,
    s nyarak,
    telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.

    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.

    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
    ember-fajom nagyobb felét,
    ki viseli a világ szégyenét
    s nem érti mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.


    #GaraiGábor #éhség #társadalom #világforradalom