Kategória: Versek

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Babits Mihály, a klasszikus

    BABITS MIHÁLY, a klasszikus

    BABITS BIHÁLY
    Született Szegszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy „Szegszárdon Születtem, Szinésznőt Szerettem” című leendő versében az alliterációt elrontsák. Már hatéves korában egészen fejlett nyelvezete volt: az iskolában fél kézzel harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami „B”-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete. A fogarasi elemi és a verseci főgimnázium nyolc osztálya jártak beléje, azonkívül nála végzett a budapesti tudományegyetem filológiai fakultása. Majd a technikára került, ahol több szabadalmat nyert, újfajta alumínium ige-kötők-, szó-csavarok- és kettősfedelű mondatszerkezetekre, melyek Edisonnak „A modern verstechnika vívmányai és a villamos nagyanyacsavar” című munkájában is fölemlítvék. Nyersei nyőleg a Nyugatnál nyelentek nyeg: legutolsó kötete, a „Főtisztelendő úr, kérem, az esti takarmányszállítás minden valószínűség szerint megérkezik” című, hosszú feltűnést keltett.

    A KLASSZIKUS GYOMORGÖRCSÖK CIKLUSBÓL

    FUTURUM EXACTUM

    Plutó e torzót márványból szoborta
    Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó
    Ó korzók korza, őrző dunnaorzó
    Mint ferde torta és megint retorta.

    De Áfrikában fú az ántipasszát
    És négerek masszálnak pántlimasszát
    És ott az ég oly régi, égi méla.
    S tán pápuákok pengetnek poros fát
    S nem lesz Nyugat már, sem Fenyő, sem Osvát
    S még él Balázs, még él a méla Béla.


    ANTIK SZERELEM

    „S megint előlről…”
    A szeretőm fiús, görög leány,
    Lányos, török fiú, ki egykor élt,
    Ahol tajtékot Aagis öble hány.

    És Athenben született auzgewélt,
    De most közöttünk jár, bár ő egy antik,
    Kihez ma lelkem esdve igy beszélt:

    „Ó kancsók kincse, ó görög romantik,
    Orsók korsója, drágamívű borsó,
    Akit szeretnek Bélák és a Bandik.

    „Te tarfejü, tritóni, tarka torzó,
    Dús, dőre dátum és dalos dativusz,
    Post, penes, pone, praeter, ablativusz.

    „Ki bún borongva, barna, bús bajusszal,
    Beteg bolyongó, béna bink balán…
    És szólt a lány, gradus genitivusszal:

    „Mi, hát nekem bajuszom van talán?”
    S én szólék: Ó, kegyed mély mívű marha,
    Ezt mondtam csak a széphangzás mián.

    „De hogyha ezt nem érti, drága mirrha,
    Egymáshoz nincs közünk, se végre mátul,
    Kegyed nem készült, aztán hol az irka?

    „Az ember végre még sincs csupa fábul,
    Kegyed nem tudja, mi az asszonánc?
    Eriggyen, mert rugok beléje hátul. –
       (S megint előlről.)


    DANA IDÁK

    Lent a lenső lélekuton {Hádesz öblén, [hol a lélek élet – állott (élet – állott, mint az állat) s aspodélosz illatokkal] öblögetve, ablakokba} ablakokba öblögetve, öblögekbe ablakogva és makogva mekegve.
    És mekegve és makogva lent a mélybe, 2Ölent az éjbe, hol a kéjbe (éjbe, mélybe, kéjbe, éjbe)
    Ötven asszony, logarithmus ötven asszony és emelve és kivonva, négyzetekre köbgyökökre, ötven asszony, hetven asszony, százhuszonhét bűnös asszony, ötven órjás amphorába, asfodélosz ötven asszony = bűnös asszony, mennyi jött ki, mennyi jött ki.
    Százkilencven bűnös asszony, óriási amphorába, 2Öamphorába, rába, rába, rába, majd mekegve, (log) majd makogva, mindörökre, mindhiába, (mert hiába [mind hiába] töltögetve, öblögetve) öblögetve ablakokba, ablagokva, és makogva, öblögekbe2 és mekegve és makogva, 2Öfogjanak meg, fogjanak meg…
    (Megfogják.)

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Füst Milán, a zord

    Hosszú ideig a “Nyugat” körül lebegett, mígnem a szerkesztő feltalálta a Füst-nélküli Nyugatot, azóta csak gyéren jelentkezik. Az 1905-ik olimpiai versenyen egy 35.04 méteres verssorával ő nyerte meg a távköltés világbajnokságát. Első versei spulnira csavarva jelentek meg, kritikusai még nem végeztek a lebonyolítással, s így verssorainak még csak elejét ismerjük, hátulról visszafelé: állítólag így van értelmük. “Aggok a hideg vízben” című drámájának alapgondolatát a leküldött bányászoknak még eddig nem sikerült felhozni. Jelenleg egy hosszabb verssoron dolgozik, visszavonulva birtokaira, a sarokasztalhoz, közvetlen a Fizető Pincér hófedte csúcsai mögött!

    EPIGRAMM

    1. Jaj, Uram, engem bántanak.
    2. Nekem hideg nyállal kenik homlokom is.
    3. És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.
    4. Jaj, roppant hideg hagymákat eszek.
    5. És nekem kezeim ragadnak.
    6. Jaj, tele van a föld bélülről kukacokkal.
    7. És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké.
    8. Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.
    9. És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva.
    10. Jaj, keserű így az élet, azér’ mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony, s a súlyos angyal letorpad.
    11. S fáklyáját lefelé fordítja.

    Forrás: MEK

  • Juhász Ferenc: Részegen

    Augusztusban, mikor születtem,
    a ködös nyári ég
    hullatta ezer csillagát.
    Fénylett a vidék.
    Mint zsákból a búzát, az ég
    öntötte ezer csillagát.
    Ahogy hullt, csengve, zúgva
    mind a földre szállt.
    A küszöb, az ablak, a kerítés
    mind csillaggal lett tele,
    az ágakra szállt a kéklő égi fák
    gyémánt levele.
    Éjfélig mosott anyám, s mikor
    a teknő mellől jajongni ágyba hullt,
    e ragyogásban szült meg engem,
    nagyobbik fiút.
    Így születtem, tudjátok-e?
    Nem fénytelen!
    S aludtam emlői barna csillagán
    a tejtől részegen.

    Forrás: MEK

  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Petrőczi Kata Szidónia: XXXIV. – Vers

    Keresztfán halál meg szerelmes Jésusom
    Hogy nékem is légyen keresztre vágjásom
    Tégedet követvén kereszt legyen sorsom
    ’S békességes tűrésbe megmaradásom

    O szerelmes Jésus szívemnek öröme
    Adgyad hogy csak hozzád lángaljon szerelme
    ’Szívemnek ’s ne legjen nehez semmi terhe
    Az keresztnek rajta hogy el ne visellje

    Örömöst éretted ’s terhétől ne félljen
    Melj által Ur Jesus szerelmedben élljen
    Kereszt nehéz voltátul o ne rettegjen
    Tsak egyedűl téged szeretvén tisztelljen.

    Forrás: Arcanum

  • Szentjóbi Szabó László: A Sír-halom

    Piros rózsa bóltozatok!
    Légyen sírom alattatok,
     Ha el érem halálom.
    Hullott rózsák levelével
    Nyugtassa porom békével
     Ama jól-tévő álom.

    Ugy is ha vólt víg életem
    Rozsák! néktek köszönhetem
     S homályos árnyéktoknak!
    Most is éltem vége felé
    Ha mindenbe únok belé
     Örvendek látástoknak.

    Rózsák! mellyeket szeretek
    Nyúgodjon porom köztetek
     Ha el takaríttatom
    Árnyéktok nyúgodalmába
    Álljon sírhalmom magába
     E végső akaratom.

    Forrás: Arcanum

  • Berzsenyi Dániel: Egy szilaj leánykához

    Miért rettegsz kebelemben,
    Miért, kedves leányka?
    Mit félsz te, mint a kegyetlen
    Vadtól a kis bárányka?

    Nem vagyok én ellenséged,
    Sem hitszegő csapodár;
    Hív lelket adok én néked,
    Míg koporsóm bé nem zár.

    Tiéd leszek, míg e kedves
    Rubintajak csókot kér,
    Tiéd, midőn már e kegyes
    Szív csak akadozva vér.

    Halld, melly édesen csatináz
    A völgy zengő csermelye,
    A víg madár mint zeng s trilláz,
    S mint nyög a filemile!

    Majd ha a bús tél közelget,
    Ezek mind elnémulnak,
    Elrepül a szép kikelet,
    S örömeink elmulnak.

    Forrás:Arkanum

  • Kisfaludy Károly: 10. Szülőföldem szép határa!

    (Népdalok-sorozat)

    Szülőföldem szép határa!
    Meglátlak-e valahára?
    Ahol állok, ahol megyek,
    Mindenkor csak feléd nézek.

    Ha madár jön, tőle kérdem,
    Virulsz-e még szülőföldem!
    Azt kérdezem a felhőktől,
    Azt a suttogó szellőktől.

    De azok nem vigasztalnak,
    Bús szívemmel árván hagynak;
    Árván élek bús szívemmel,
    Mint a fű, mely a sziklán kel.

    Kisded hajlék, hol születtem,
    Hej, tőled be távol estem!
    Távol estem, mint a levél,
    Melyet elkap a forgószél.

    Forrás: Arcanum

  • Kisfaludy Károly: 7. Messze fénylik a Balaton

    (Népdalok-sorozat)

    Messze fénylik a Balaton,
    És engemet partjához von:
    Immár tudom, miért fénylett,
    Mert szép Rózsám bele nézett.

    Hej szép Rózsám! tekints rám is!
    Hadd derüljön bús szívem is:
    Olyan az, mint a Balaton,
    Ha felette szélvész vagyon.

    Forrás: Arcanum

  • Garay János: Harczban haldokló magyar

    Folyj ki, folyj ki vérem,
    Múlj el életem!
    A hazáért halni
    Szép halál nekem!

    Nagy s kemény volt a harcz,
    Vért kívánt s halált,
    Vérre, áldozatra
    Engemet talált;

    Ah, de édes a vér
    S e halál nekem:
    A magyar hazáé
    Lett a győzelem!

    Győzedelme magvat
    Fog teremni még,
    Téged, szent szabadság
    S boldog egyesség!

    Legdicsőbb jutalmam
    Ez lesz énnekem,
    Folyj ki hát, folyj vérem,
    S múlj el életem!

    Forrás: Arcanum