A CSALOGÁNYHOZ
Csattogj tavasznak édes éneklője,
Csattogd el az epedő szerelem dalát,
Mig elborultan jár a völgyek ifja
Riadva zengő berkeid körűl.
Csattogj, s zavard el csüggedő szivéből
A veszteség s veszés érzelmeit;
Zengj változatlanúl gyötrő bajának
Búszenderítő nyájas éneket.
Ah zengni fogsz te még több tél után is;
De hallgatód már akkor nem leszen:
Egekre csattogsz hathatós daloddal;
De nem hat a sír mélyéhez szavad:
A völgyek ifja nem hall téged ott.
Börzsöny, 1822
A vasárnap délutáni
mondhatni légüres falusi csöndben
meg-megújuló dörej-sor.
No, mégsem ágyúkép.
A Schmidek-kocsmában tekéznek.
Hatvan év távollából. Az ekként régi ismerős –
tehát
a mélytudatot is békéltető zaj –
még ismerősebb, ha meg-megszakad:
a két versenyző csoport most, ott is együtt söröz,
a bádogtányérba gyűlt pinkapénzből.
A csend időtlen kerete
emberi neszekkel pontozódik tele
falvanként nyilván mindenütt. A suta szó:
a „hiány-cikk” párjául a „zaj-hiány”
üdítően a tudatba szívható.
Az egyre távolibb pici neszek
úgy telítgetik, hogy – ürítgetik
oly zaj-üresre a földet-eget,
hogy – végy lélegzetet! –
a Semmi a legközelebb.
Szürkeszemű szelíd este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek –
Akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt,
de szíveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó…
Címkék: Buda Ferenc, szerelem, búcsú, emlék, fájdalom
Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.
Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.
A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.
Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a vállaidról átvegyem egy részét
súlyos terheidnek, melyet hordozol.
Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.
Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.
Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.
S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.
Óráját fölhúzom este – társnak,
szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
s fényei, ébredései,
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel.
Vaspor, izzadság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
meséz, de sziszeg, mostoha.
S úgy alszom el, mintha nem lennék,
s nem ébresztene csak – soha.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Szeretnék:
kimenni messze a víz partjára
s a lemenő Nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást
meg a zsongó, csobogó vizet
mikor beszél a csenddel.
Úgy maradni
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.
Először egy napig maradni ott
azután két napig
azután három napig
azután mindig…
Szemerkél az őszi eső,
szomorkodik a diófa,
nem búsulna, ha a nyári
viselete most megvolna.
De letépte a cudar szél
pompázatos szép ruháját,
pedig azt még a zuhogó
záporok is respektálták.
De leginkább azon búsul,
hogy azok is elszeleltek,
akik árnyas lombja között
nyáron által csiviteltek.
Se egy rigó, se egy veréb,
csak egy öreg, mindig álmos
varjú maradt hűséges a
lombja-vesztett diófához.
Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
jól tudja, hogy nemsokára
lesz az öreg diófának
gyönyörűszép hósubája.
Semmiről sem akarlak
meggyőzni
élj szíved törvénye szerint
szorongás és pátosz nélkül.
Légy jóban önmagaddal
ez a legfontosabb.
Lásd
én is egyedül élek
csónakom farában ülve
evezők nélkül
csurgok lefele a folyón
mely zátonyok és szigetek
között
siet a tengerbe.
