Szép, lankadt novemberi gally,
jó bánat tiszta, lassú míve,
kiről levált a röpke raj
s alatta hajló, száraz íve
maradt hűs, haldokló kezeknek,
magánnyal dús és koldus ág,
melyen csak emlékek rezegnek:
elvégezett szomorúság! –
miért vettelek észre ma
talán először életemben,
mint sokszor elhadart ima
szavát, amely az értelemben
tartalmat nyer és felvilágol?
Miért nincs más rajtad kívül
szememben ebből a világból,
mely elsötétül és kihűl?
Forrás: arcanum.com/hu
A „Reményhez” című Csokonai-vers dallamára
énekli másfélmillió zarándok.
Hol bolyong a lelked,
szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
mozdulatlanul,
írott néma kővel
szólni szótlanul.
Megmozdul a szellő,
porladt rokonok
melléből lehellő –
zizeg a homok,
zizegnek a lombok
és amerre látsz,
hajladozva bólog,
reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben,
hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
fekhelye vagyon,
teste réges-régen
homok, dudva, gyom.
Minden ismerősid
rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
kollégium-falak,
zargatták a költőt
morc professzorok,
átkokat üvöltött
mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár,
veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
sebhedt szívedet.
Ám a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag. –
Mint eb, kit a gyatra
gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
megtért, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
a halál előtt,
itt hulltál romokba,
mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
lázas testedet.
Merre leng a lelked?
– szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
megvert magyarok,
kikre ordas gondok
szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
ülik körbe, lásd:
akit senki sem vigasztalt,
adj vigasztalást!
Etess meg ebéddel,
adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
bölcs magyar halott!
Meglendül a szellő,
szólva száll a szél,
sírokból lehellő
légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
Végigrengenek
a sírok idővert
korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
szól Csokonai:
„Halld beszédem imhol.
Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkos
és ha már megölt
és ha házad, ólad
füstölgő romok
s fut a föld alólad,
mint futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
tartja a kezét,
ölelik, csittítják
izmos és kerek
karjukkal, szorítják
szívós gyökerek.
Halld: a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
s napnyugtáig érsz,
százszor elbúcsúzol,
százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
csontod és fogad.
Menj haza akácul
s ha nyugodni tér
tested és aláhull,
légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
több már el se fér,
millió halott és
milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
míg el nem szalad,
szőjétek keményen
újra át meg át
s megkötött fövényen
játszik unokád.”
Elhallgat a szózat.
Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
vígy a homokon
Induljunk, hogy hazajussunk!
Ég veled, rokon!
Beborult a hűs ég,
hűs esője sír.
Hazahív a hűség
s otthonunk a sír.
Forrás: arcanum.com/hu
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevű éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
…Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrű lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.
Forrás: arcanum.com
Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.
Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.
Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.
Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.
Míg az ember apró vágyakkal él,
megbékél korral, idővel és csenddel,
esőcseppet, s nem óceánt remél –
tenyerében elférhet a tenger.
Forrás: Szeretem a verseket
Szeretet ünnepe,
Ragyogó karácsony,
Nincs nálad áldottabb
Ünnep a világon!
Míg örömláng gyúl ki
Zöld fenyőid árnyán:
Ringatózik lelkünk
Boldog béke szárnyán.
Földerül az arcunk,
Mely imént borongott
Elfeledünk bút-bajt,
Minden földi gondot:
Vidámság mosolya
Csillog a szemünkbe:
Nevető angyalok
Szállnak a szívünkbe.
Ma minden kicsi ház
A Jézuska háza
Szíve örömének
Tündöklő tanyája:
Sehol szomorúság
Ránk hulló árnyéka:
Itt is, ott is csak fény:
Angyalok játéka.
Kedves, tiszta ünnep,
Nincs nálad áldottabb
Ünnep a világon!
Te vagy az az egy nap,
A küzdelmes évben,
Mikor csak szeretünk
A fenyők tövében.
Mintha az a sok fa
Egyetlen fa volna
S az egész világot
Betakarná lombja:
S mintha az a sok szív
Mind egy nagy szív volna:
Egymásra hajolva
Mind együtt dobogna…
Aki szeret,
annak
varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen
meglehet,
hogy felvarrja más.
Aki szeret,
annak
hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen
meglehet,
hogy meghallgatja más.
Aki szeret,
azzal
sose légy morc, goromba,
mert könnyen
meglehet,
hogy rámosolyog más.
Aki szeret,
szeresd!
s öleld meg naponta!
mert könnyen
meglehet,
hogy megöleli más.
És akkor
– hidd el! –
nem ő a hibás.
!
Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.
Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: karácsonyfa már.
Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.
A gyertyában
leginkább
az a szép,
hogy lángját nem lehet
lejjebb-csavarni.
Feljebb sem.
Ahogy tud, ég.
S tudjuk, ebbe
bele fog halni.
A lámpa más.
A lámpa
máshogy ég:
lángja lélekként tud
felmagasodni.
Vagy pislákol koldúsmód.
Ez emberi tét.
Isten lecsavarja,
aki talmi.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Ma délután, egész délután
szerelmes verset írtam volna,
de holdvilág-hasú törökbasát rajzolgató lányom,
mint zsarnok hatalom, elvette a tollam,
s papírom is, mint börtönőr a fogoly tárgyait,
így hát kényszerülök
a líra aranyos csúcsairól
leszállni a köznapi völgybe,
s kamaszként lángoló arccal,
ádámcsutkám mögött elfúló torokkal
vallani,
már az elődök száján is elkopott
szóval.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
