https://verskucko.com

Kategória: Francia költők

  • Charles Baudelaire: Visszaháramlás

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
    az önvád, szégyen, az unalom, rémület
    s a lidérces vad éj, amikor szívedet
    mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
    S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
    amikor pokoli sorakozót ver a
    Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
    melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
    mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
    mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
    s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
    leplezett borzadály a szem hódolata,
    melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

    Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
    Dávid a vég előtt tavaszod erejét
    kérte volna, bűvös tested friss delejét!
    Én csak imáidat kérem haló szavammal,
    boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

    Szabadság embere, tengert imádni hű!
    Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje,
    minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
    s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

    Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
    szem és kar rásimul s felejti már saját
    háborgását szíved, figyelve ős zaját,
    mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

    Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
    ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
    tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
    A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

    És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
    kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
    jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
    óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud – A meghökkentek

    József Attila fordítása

    Feketéllőn hóban, homályban,
    a pince fénylő ablakában,
    faruk kerek,
    öt kicsi térden leskelődve
    nézi, hogy készít a Pék szőke,
    nagy kenyeret.

    Látják nagy, fehér karját, éppen
    szakít egyet a szürke pépen
    s láng-lukba tol.
    Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
    A kövér mosolyú Pék régi
    nótát dudol.

    Az ölmeleg, piros luk mellett
    kuporognak, hol száll a szellet,
    egy se mozog.
    Majd mikor lakomára készen
    a cipót kiveszik a résen
    s a füstfogott

    gerendák alatt a befröcskölt
    a cipók fölzengenek s a prücskök
    a padlaton,
    hogy életet lehell e langy luk –
    lelküket elbűvölik rongyuk
    alatt nagyon.

    Úgy érzik, igen-igen élnek,
    a zúzos Jézuskák, szegények,
    mind, amikor
    bedörmögnek a résen s rózsás
    állat-orrocskájuk a vasrács
    rudjára forr,

    midőn úgy sírnak, mint a barmok
    s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
    fényeinél,
    hogy mindnek szétreped nadrágja
    s kilógó ingüket babrálja
    a téli szél.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pierre de Ronsard – Ölelj meg, kedvesem…

    Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
    lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
    adj még ezer csókot és még tízezret;
    a szerelem nem számol s mindig szomjas.

    Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
    ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
    s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
    hol porrá válik, többé sem lesz.

    Szorítsd körém öled piros rózsáját,
    amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
    a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;

    s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
    csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
    a kurta napnak s rövid éjszakának.

    Ford. Faludy György

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Jean Cocteau – Ha napba nézek én

    (fordította: Radnóti Miklós)

    Ha napba nézek én, szemem se rebben,
    míg te pillogatsz.
    Ez az egy játszma kettőnk közt, melyben
    még alulmaradsz.

    S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
    hogyha van pokol,
    más forró tengerár dobálgat engem,
    s téged más bugyor.

    De lelsz a holtak térein helyettem
    társat is talán…
    Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
    egymás oldalán.

    Forrás: verslap.hu

  • Jean Cocteau – Ha napba nézek

    Ha napba nézek, én szemem se rebben,
    míg te pillogatsz,
    ez az egy játszma kettőnk közt,
    amelyben még alulmaradsz.

    S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
    hogyha van pokol,
    más forró tengerár dobálgat engem
    s téged más bugyor.

    De lelsz a holtak térein helyettem
    társat is, talán…
    Ne hagyj el. Éljünk együtt még mi ketten
    egymás oldalán.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Alfred de Musset: Stanzák

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Hogy szeretem a völgy ölében
    sötéten
    pompázó négy szárnyát az ében
    monostornak, mit fény fereszt!
    Mellette birtok, hol a báró
    immár ó
    kastélyán van egy csókra-váró
    szenteltvíztartó és kereszt!

    Ükei a hegyek hegyének,
    az ének
    titeket énekel, ti vének,
    szikár, komor emlékeink,
    a menny kövét hiába ontja,
    a csonka,
    ledőlt hegyláncok csorba csontja
    vagytok, agg templomok, ti mind.

    Szeretem, hogyha tornyotokban
    kilobban
    a villámfény s elül titokban,
    szeretem lépcsőtök sorát,
    mely mélyen kanyarog a falban,
    s ha dal van
    a templomban, ekhózza halkan
    az oszlop és pillér tovább.

    Ó, amikor üvölt morogván
    az orkán
    s tépi a hegy haját mogorván,
    mely őszies és sárga már
    hogy szeretem a vad kesergőt,
    az erdőt
    s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
    mely mint egy gránit-szálfa áll.

    És szeretem vecsernye-tájon,
    hogy fájón
    vérzik az alkony és az álom,
    zárdák aranyrózsás nyilát!
    A gót oszlopsorok merengnek,
    és lentebb
    a jó, öreg atléta-szentek
    érettünk mondanak imát!

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: AZ ISMERETLEN ADÓÁLLOMÁS

    Maurice Rostand

    ELSŐ FELVONÁS

    Egy költő szobája

    KÖLTŐ

    Éj van, magam vagyok és versem írom
    s míg tollam perceg a vékony papíron,
    zsong az egész világról, lebegőn,
    Kreisler, Chopin a messze levegőn,
    félbehagyott dalok, melyekbe bú-vert,
    tört, ifjú életét temette Schubert…
    Mit fogjak én a rádión? Egy angol
    hullámon Petrazzini énekel,
    nem látni vastag testét, mely lehangol…
    Nem Rigoletto… Caruso se kell…
    Egy hanglemez.. . Ó, nem kell ez sem és
    irodalom se, színház, csevegés…
    Jeritza… Hódít hangja kelleme,
    de énnekem ma más hang kellene,
    szeszélyes és életlen, titkos ének,
    mit küld egy ismeretlen állomás –
    vigasztalásul a költő szívének –
    egy hang az éjbe, távoli, csodás…
    Vaktában leljük meg a csodát…
    Ó, lóverseny-eredmény!… Ne tovább!
    “Szép bútorok…” A reklám-nagyharang.
    Írjunk.

    A költő nyitva hagyja rádióját és ír.
    Egyszerre valami csodálatos ének,
    valami csodálatos hang hallik,
    nagyon messziről és mégis közelről.

    Jaj, ez a hang!

    A hang ismeretlen nyelven énekel.

    Jaj!

    A dal befejeződik. Máris vége a rövid önkívületnek.
    A költő kétségbeesetten kiált föl:
    Ez a hang…

    MÁSODIK FELVONÁS

    Ugyanott

    KÖLTŐ egyedül

    Vajon svédül, oroszul énekelt-e,
    ki ellehelte hajdan azt a dalt,
    mi volt a nyelve és mi volt a lelke,
    mely hirtelen az éjszakába halt?
    Ki szólt a Földhöz ily búsan tűnődve,
    Európa végén, erdők megett?
    Ki így dalol, az bizonyára szőke,
    azóta én egy hangot szeretek…
    Észak felé volt, arra, merre Oslo –
    megnéztem az ujságomban legott –
    bár az a dal s a messzeségbe foszló
    hang szinte a fülembe zokogott.
    Fogjuk ki most… A véletlen talántán
    megadja nékem újra a kegyet.
    Ezernyolcszáz. . . Mint egy lázas találkán,
    várom… Ha jön, érette elmegyek…
    Hullámokon túl, ködbe és esőbe,
    csak hívjon az a régi-égi szó.
    Oslo. . .

    Egyszerre újra felhangzik a régi dal.

    Igen, ez volt... A hangja szőke!

    Köszönöm néked, drága rádió.
    A részletes műsor is itt van, íme.
    Lássuk hamar, ki ő s mit énekel ma?
    “Szomorú dal”. Mindössze ez a címe…
    Az énekesnőt ugy hívják, hogy Elma.
    Megyek, futok… Futok egy hang után,
    add a bőröndöm, szürke, kék ruhám…
    Inasához:
    Semmit se küldj el a címemre.

    INAS

    Máris

    utazni tetszik?

    KÖLTŐ

    Meg ne tudja Páris.

    Bizonytalan időre, ismeretlen
    városba, távoli országba mentem.
    Ha rokonaim már idegesek,
    mondd ezt nekik: egy hangot keresek.

    HARMADIK FELVONÁS

    Ház Oslóban. Egy zenész szobája. Aggastyán ül
    hangszerei között.

    KÖLTŐ

    Bocsánatot kérnék. Egy nagy szívesség
    miatt zavarnám. Szólhatok-e?

    ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.

    Tessék.

    KÖLTŐ

    Egy nőt keresnék, kit ön ismer, Elmát
    igen szeretném…

    ÖREG ZENÉSZ nagyon zavartan.

    Jaj, hogy mondjam el

    hát. . .

    KÖLTŐ

    Párisban hallottam egy este hangját
    s fölismertem azonnal ritka rangját
    és nem feledtem el többé, soha.

    ÖREG ZENÉSZ

    Én voltam egykor a professzora.

    KÖLTŐ

    Aztán e hangért a vonatra ültem.

    ÖREG ZENÉSZ

    Ó.

    KÖLTŐ

    Néma hómezőkön átrepültem.

    Völgyön-hegyen vitt szilajul a gyors,
    egy hang miatt…

    ÖREG ZENÉSZ

    De...

    KÖLTŐ

    Kedvezett a Sors.

    Hisz itt vagyok. Megvívtam száz veszéllyel,
    hogy lássam Elmát.

    ÖREG ZENÉSZ

    Nézze. . .

    KÖLTŐ

    Még ma éjjel.

    a

    ÖREG ZENÉSZ

    De testtelen.

    KÖLTŐ

    Mért mond ilyent? Nem értem, mit beszél.

    ÖREG ZENÉSZ

    Szegényke meghalt, Elma rég nem él…
    Tíz éve már… És az a dal, ami
    a rádióban szólt…

    KÖLTŐ

    Ne mondja ki,

    legyen enyém a perc, hogy üdvözülten
    zengett a szíve énfelém az űrben
    s arcom olyan fehér lett, mint a hold,
    mert Elma akkor énnekem dalolt.
    Vagy azt hiszi, mikor a végtelenben
    két lélek összecsattan, egybelebben,
    nem támad abból égi szikrafény?
    Egy szót se, hadd megyek így vissza én. . .
    Itt az igazság, bennem, és nem ez.
    A lelke szólt hozzám, nem a lemez!