https://verskucko.com

Kategória: Francia költők

  • Charles Baudelaire: Esti harmónia

    Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
    ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    járják az est legét a hangok s illatok;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!

    Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

    Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
    gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
    alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…

    Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
    gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
    Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
    Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Éluard: Bizonyosság

    Ha szólok hozzád csak azért hogy halljalak,
    Ha téged hallak bizonyos az értelem.

    Ha mosolyogsz csak azért hogy még jobban elboríts,
    Ha mosolyogsz a világ tárul ki elém.

    Ha átölellek csak magamat folytatom,
    Hogyha mi élünk minden csak örömöt ad.

    Ha elhagylak egymást idézzük azzal is,
    S elválásunkkor is találkozunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud: Álom, télire

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
    utazni jössz velem.
    Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
    csókok fészke pihen.

    Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
    megrontva az ablakon át
    fintorgó démonok fekete söpredékét
    s fekete farkasok hadát.

    S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
    Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
    aláiramodó.
    Hozzám fordulsz: „Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
    S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
    aki – nagy utazó!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Visszaháramlás

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
    az önvád, szégyen, az unalom, rémület
    s a lidérces vad éj, amikor szívedet
    mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
    S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
    amikor pokoli sorakozót ver a
    Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
    melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
    mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
    mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
    s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
    leplezett borzadály a szem hódolata,
    melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

    Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
    Dávid a vég előtt tavaszod erejét
    kérte volna, bűvös tested friss delejét!
    Én csak imáidat kérem haló szavammal,
    boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

    Szabadság embere, tengert imádni hű!
    Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje,
    minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
    s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

    Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
    szem és kar rásimul s felejti már saját
    háborgását szíved, figyelve ős zaját,
    mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

    Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
    ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
    tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
    A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

    És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
    kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
    jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
    óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud – A meghökkentek

    József Attila fordítása

    Feketéllőn hóban, homályban,
    a pince fénylő ablakában,
    faruk kerek,
    öt kicsi térden leskelődve
    nézi, hogy készít a Pék szőke,
    nagy kenyeret.

    Látják nagy, fehér karját, éppen
    szakít egyet a szürke pépen
    s láng-lukba tol.
    Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
    A kövér mosolyú Pék régi
    nótát dudol.

    Az ölmeleg, piros luk mellett
    kuporognak, hol száll a szellet,
    egy se mozog.
    Majd mikor lakomára készen
    a cipót kiveszik a résen
    s a füstfogott

    gerendák alatt a befröcskölt
    a cipók fölzengenek s a prücskök
    a padlaton,
    hogy életet lehell e langy luk –
    lelküket elbűvölik rongyuk
    alatt nagyon.

    Úgy érzik, igen-igen élnek,
    a zúzos Jézuskák, szegények,
    mind, amikor
    bedörmögnek a résen s rózsás
    állat-orrocskájuk a vasrács
    rudjára forr,

    midőn úgy sírnak, mint a barmok
    s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
    fényeinél,
    hogy mindnek szétreped nadrágja
    s kilógó ingüket babrálja
    a téli szél.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pierre de Ronsard – Ölelj meg, kedvesem…

    Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
    lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
    adj még ezer csókot és még tízezret;
    a szerelem nem számol s mindig szomjas.

    Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
    ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
    s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
    hol porrá válik, többé sem lesz.

    Szorítsd körém öled piros rózsáját,
    amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
    a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;

    s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
    csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
    a kurta napnak s rövid éjszakának.

    Ford. Faludy György

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Jean Cocteau – Ha napba nézek én

    (fordította: Radnóti Miklós)

    Ha napba nézek én, szemem se rebben,
    míg te pillogatsz.
    Ez az egy játszma kettőnk közt, melyben
    még alulmaradsz.

    S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
    hogyha van pokol,
    más forró tengerár dobálgat engem,
    s téged más bugyor.

    De lelsz a holtak térein helyettem
    társat is talán…
    Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
    egymás oldalán.

    Forrás: verslap.hu