Kategória: Francia költők

  • Paul Verlaine: E kicsi zug

    E kicsi zug, e csöpp sarok,
    Mely az enyém,
    S mely éltetett, a nagy remény
    Megáldatott.
    Órái a sok régi bűnnek
    Sápadnak, tűnnek
    Fehér szalmalapján bús szívemnek.

    Ártatlanság lakik velem,
    Egyszerűség.
    Mit van nekem kívánni még,
    Aki KRISZTUST vendégelem?
    Kemény kenyerem, durva ágyam,
    Szegénységem, magányom,
    Ó szent próbám! ó drága tanulmányom!

    E bajban készre edzett szív,
    S ez áhitat,
    Mely szeretettel átitat
    Olyan szelíd, s olyan naiv
    Megoldást adnak életemnek,
    A féktelennek,
    Melyben vágyaim elpihennek.

    Uram, fogadd hálámat! Add
    A jó halált.
    Küzdelmeimet áldd meg, áldd
    Türelmes sóhajtásomat!
    Alázat útján közeledve
    Kér egy szegény szív, vedd be
    Őt és övéit örök örömödbe!


    Forrás: Szeretem a verseket

    Fordította: Babits Mihály

  • François Coppée: Rommá lett szív

    Mészöly Dezső fordítása

    Latin palotaként emelkedett szívem,
    márványok, gránitok javából összehordva;
    de szenvedélyeim, mint barbár szittya-horda,
    csóvát dobtak reá és dúlták esztelen.

    Leomlott. Csend honolt a törmeléken.
    Emberi nyom sehol, csak kígyók, baglyok odva.
    Bíborszín s hófehér kövét benőtte dudva,
    s az út helyén szeder burjánzott végtelen.

    Hosszan, magánosan elnéztem, hogy mivé lett.
    Sugártalan napok, csillagtalan vak éjek
    félelmes korszakán lelkem pokolra szállt.

    De jöttél végre Te, sugárba öltözötten;
    s hogy hontalan frigyünk meglelje otthonát:
    palotám romjain egy kunyhót építettem.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

    !

  • Jean-Claude Ibert: Mert

    Mert hitt a virágokban,
    a földben, az égben, a tengerben,
    a fájdalomban, a régi szerelemben,
    mert az életben tévedezett,

    mert egyszerű volt és mohó,
    és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
    mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
    mert feláldozta magát a mágusoknak,

    mert nem tudta bűnét,
    se erényét, se éhségét, se bátorságát,
    mert csúnyának látta magát,
    és imádkozott a katedrálisokban,

    mert a holdra figyelt,
    az éjszakára a nyári mezőn,
    eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
    mert boldog volt nagyon,

    mert lelke nyugalmas parcellákra
    szabta az időt,
    mert idegen volt itten,
    mert hitt a csodákban,

    az igazság szörnyetege egy napon
    hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
    hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,

    mert szép volt,
    mert elege volt

    abból a világból, ahol az emberek
    nem tudnak emberi nyelven szólni már.

    (Pór Judit fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Éluard: Bizonyosság

    Ha szólok hozzád csak azért hogy halljalak
    Ha téged hallak bizonyos az értelem

    Ha mosolyogsz csak azért hogy még jobban elboríts
    Ha mosolyogsz a világ tárul ki elém

    Ha átölellek csak magamat folytatom
    Hogyha mi élünk minden csak örömöt ad

    Ha elhagylak egymást idézzük azzal is
    S elválásunkkor is találkozunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: A zene

    Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
    hűs égbe sodorva,
    vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
    hab kósza bitorja.

    Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
    akár a vitorla,
    megtiprom a torló, hátas hullámokat,
    báj éj fedi sorra;

    érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
    fájdalmai járnak;
    vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

    keblén a nagy árnak,
    visznek. – Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
    nagy tükre ragyog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine: Lepke

    Tavasszal kelni ki s, halni ha hull a rózsa,
    langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
    alig kinyílt virág keblén ringatózva
    fények és illatok közt ittasodni meg,
    a zsenge szárny virágporát lerázva,
    lenge sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
    a lepke mámoros fátuma ennyi csak!

    Olyan Ő mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
    mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
    s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Alphonse de Lamartine művei)

  • Guillaume Apollinaire – ANNIE

    Texasi partvidéken
    Mobile s Galveston közt található
    egy nagy kert csupa rózsa benne
    közepén villa látható
    mintha maga is rózsa lenne

    Egy nőt a rózsakertben egyedül
    sétálni gyakran láthatok
    s hogyha a hársfákkal szegett úton áthaladok
    egymásra nézünk

    Mivelhogy mennonita ez a nő
    gömb nem díszíti rózsafáit se gomb ruháit
    kabátomról is kettő hiányzik
    kishíján egy hitet vallunk hát én meg ő

    (Kálnoky László fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  •  Francois Villon -Ballada a Senki Fiáról

    Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

    és hű barátom egy akadt: a köd.

    Rakott tálak között kivert az éhség,

    s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

    Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak

    s szájam széléig áradt már a sár,

    utam mellett a rózsák elpusztultak

    s lehelletemtől megfakult a nyár,

    csodálom szinte már a napvilágot,

    hogy néha még rongyos vállamra süt,

    én, ki megjártam mind a hat világot,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

    ruhám csupán egy fügefalevél,

    mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

    mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

    A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

    ahogy a temetőkben nevetek,

    enyém csak az, amit a sárba dobtam,

    s mindent megöltem, amit szeretek.

    Fehér derével lángveres hajamra

    s halántékomra már az ősz feküdt,

    s így megyek, fütyülve egymagamban,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    A győztes ég fektette rám a sátrát,

    a harmattól kék lett a homlokom

    s így kergettem az Istent, aki hátrált,

    s a jövendőt, amely az otthonom.

    A hegytetőkön órákig pihentem,

    s megbámultam az izzadt kőtörőt,

    de a dómok mellett fütyülve mentem,

    s kinevettem a cifra püspököt:

    s ezért csak csók és korbács hullott árva

    testemre, mely oly egyformán feküdt

    csipkés párnák között és utcasárban,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    S bár nincs hazám, borom, se feleségem

    és lábaim között a szél fütyül:

    lesz még pénzem és biztosan remélem,

    hogy egy nap nékem minden sikerül.

    S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

    a palotákat megint otthagyom,

    hasamért kánkánt járnak már a férgek,

    és valahol az őszi avaron,

    egy vén tövisbokor aljában, melyre

    csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

    maradok egyszer, François Villon, fekve,

    megáldva és leköpve mindenütt.

    Faludy György fordítása

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (részlet)

    „Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
    – „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
    – „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”
    – „Az idő, amit a rózsámra vesztegettem…” – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
    – „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…”
    – „Felelős vagyok a rózsámért” – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.