Ha szemed lehunyod, s csókol mézízű szád,
Képed világosabb e csók prizmáin át.
Ha simogatsz, szívem, és nem kapsz erre választ,
Azt a gyönyör teszi, mely átjár s tönkrebágyaszt.
Lódul a vér, a szív kihagy egy ütemet,
Vacognak fogaim és kilel a hideg,
Fejemtől talpamig egyszerre jó s kegyetlen
Rázkódás vágtat át és dúl az idegekben,
És miközben e mély, nagy űr magába nyel,
Húsom mint villamos áramtól olvad el.
Timár György fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
s vén várában királyi magánya úgy ragyog
a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.
Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.
Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.
S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
míg tekintete búsan látkörén elenyészik.
Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…
Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
s reményei, miket temetnek mély habok.
Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.
Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.
De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
távolról hallja csak, mint tenger moraját,
s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.
Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.
Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Madár dalol itt valahol
Én azt hiszem hogy a te lelked
Virraszt közöttünk ránk hajol
S tépett bakáknak énekelget
Hallgasd csak oly szelíden búg
Nem is tudom hogy melyik ágon
Teli dalával minden út
Bármerre járok e világon
S mit is mondhatnék lélek ez
De dallá lett s dalol a fáról
S a szívből égi rózsa lesz
Mit is mondhatnék e madárról
Bakáknak ő a szerelem
Az én szerelmem mint a rózsa
Oly szép leány és csak nekem
Dalol a kék madár ma róla
Ó kék madár oly kék vagy mint
Égi szerelmem szíve bájos
Gyöngy éneked kezdd el megint
A távol kattogó halálos
Gépfegyvereknek is ne félj
Talán csak csillag hull sziszegve
Az éjre nap jő napra éj
Kék szerelem hajlik szívemre
Forrás: Lélektől lélekig
Ó engedd, Istenem, hogy egy csillagot letépjek;
beteg szívemet ez megnyugtatná talán.
De te nem akarod, hogy egy csillagot letépjek,
te nem akarod ezt, és azt sem akarod,
hogy itt a földön egy kis boldogságot érjek.
Lásd, nem panaszkodom, s olyan néma vagyok magamban,
gyűlölet és epe nélkül, akár a két kő közt lapuló sebzett szárnyú madárka.
Ez a csillag talán a halál, ó Uram?…
Add akkor úgy, ahogy mi vetünk egy
arany krajcárt az útfélen éhező koldusoknak.
Uram, mint törött lábú szamár, olyan vagyok csak…
Szörnyű az, Istenem, amikor visszavontad, amit adtál;
olyankor minthogyha átsuhanna szívünkön valami félelmes szél haragja.
Mi gyógyíthatna meg? Istenem, te tudod? Emlékezz rá:
gyerekkoromban jászolod fagyönggyel díszítettem,
míg bölcsőd oldalán a gyertyák cseppfogóit igazgatta anyám.
Nem viszonozhatod, amit tettem neked,
s ha úgy hiszed, beteg szívemnek jót tehet,
nem tudnál nekem egy csillagot adni mára?
Szívemre kellene helyeznem éjszakára,
mert olyan fekete, hideg s üres az árva.
Fordító: Rónay György
Forrás: Lélektől lélekig
Ha megpillantsz hazafele
egy ajtót éppen rádtekint
s egy gyík üvegroncsolta teste
a felforrósult országútra esve
ha mormolva a sövény levele
feléd mutat
én vagyok aki vár reád
Ha suttog nyári délben
az árnyék füledbe
ha a méhek ezüst függönye szemedet
befedte
ha felhősarkain az égbolt kapuja
csikorogva kifordul
én vagyok aki vár reád
Én vetésemet életednek
minden percébe tettem
és már csupán az ismeretlen
ki rajzolja kalitkád rácsait
Szemem nyitva szemem lezárva
a rózsában vagy a búzában
minden dalodban évszakodban
minden éved szögezve át
én ott leszek várok reád.
(Rába György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
– tulipán, liliom, dália, mák –
kavarja a hímzést, s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom –
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
– tulipán, liliom, dália, mák –
parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamban lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Forrás: Lélektől lélekig
Piros a hold, dereng a láthatár;
párologva alszik az esti rét a
táncoló ködben; kuruttyol a béka,
s a nád fölött a szél borzongva jár.
A vízirózsa kelyhét már bezárta;
nagymessze nyárfák vonala lebeg;
sorakozó, nyurga kísértetek;
bokrok alján bolyong a fénybogárka.
A kuvik ébred, szárnyai a mély
homályban nesztelen-puhán eveznek,
a zenit tompa fényben állva reszket;
kigyúl a fehér Vénusz: itt az Éj.
/ Szabó Lőrinc fordítása /
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkut, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Igy a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bus bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
s a rózsaszin tűznél, két lábad egymásra dobva,
hallgatod a telet.
Én eléd borulok, térded átölelem.
És elmosolyodol, legkarcsubb fűzfa-ág,
s fejem édes csipődre hajtva, édes,
sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.
Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
s mikor a melledet csókolom, majd oda
nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
nyakadat, édes.
Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hű öreg-
asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
pirulva felpattansz, és törékeny kezed
előveszi szürke ruhádat.
S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
és zendül az inga rekedt szava,
elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
kis, fekete tokjaiba.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
