Kategória: Német költők

  • Julius Grosse: Titkos boldogság

    Mesélik, hogy sűrű erdőbe ért
    egy vándor, hol csengetyű csalogatta,
    csodás virágból font színes füzért,
    és ékül barna fürtjeire rakta.
    Hogy a világba búsan visszatért,
    bámulta a nép, mélyen megriadva:
    sok száz évet ment az idő előre,
    s nem ismertek a koszorús fejűre.

    Nekem te vagy az a csodavirág,
    s fogva vagyok álom bűvöletében,
    mi a szokás ma, nem tudom tehát,
    mintha száz év múlt volna el eképpen.
    Jövevény lettem, mivel a világ,
    a kishitű, borzong vénség szelében.
    Csak én vagyok ifjú és ismeretlen,
    üdvöm virágdíszében, elfeledten.

    Most hát ezért térek örökre meg
    hozzád s meseüdvömhöz a vadonban.
    Feledjenek! Számomra itt ered
    a lét vize s ír minden sebre nyomban.
    Fölöttem nedves sugarú szemed,
    egy halk szó, mit szádról csókkal leloptam –
    Így múljanak fölöttem ezredévek,
    s a visszautat sose leljem én meg!

    Kálnoky László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine: Szent szövetségre lépett

    Szent szövetségre lépett
    szíveddel az én szívem;
    erősen összesimultak,
    mindenben egy hiten.

    Jaj, csak a gyenge rózsát,
    kebled virágdíszét,
    csak ezt a szegény barátnőt
    lapítottuk mi szét.

    Fordította Kálnoky László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm: Este

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Margarete Neumann: H.-nak

    Ó, hogy mégis, mégis,
    mindeneknek a végén,
    találkoztam veled!
    A hajnali köd és a déli csend
    veszendő reménye után,
    az éji madár rikoltozása,
    szárnya csapása után,
    mikor már-már minden elfagyott:
    találkoztam veled.

    Immár
    akár mész, akár maradsz,
    (mert ki tudja, mily hegyek omolnak,
    mily vizek áradnak)
    immár,
    hogy kinyújtott kezünk összeért,
    többé nem hajolok a vízre
    s idegen szemek fölé,
    hogy rajtuk arcom kutassam;
    énekelve járok, ahogy énekel
    a hazafelé tartó,
    és ujjongva kiáltok.
    Immár, hogy kinyújtott
    kezünk összeért.

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Theodor Storm: Este

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johannes Hadlaub: A szerelem éjszakája

    Ketten, kedvesem meg én
    kint a Bétune erdejében
    sétáltunk kedd éjjelén
    s játszottunk a holdsütésben,
    míg megvirradott,
    s a pacsirta szólt legott:
    „Induljatok már haza”
    s néki így szólt rá szava:
    „Nem reggel ez,
    tested oly szép, sudár,
    szeress, szeress,
    hazudik a madár.”

    Hozzám simult könnyedén,
    s nem sokat szabódtam én sem.
    Hármat csókolt szépszerén,
    s visszaadni én se féltem.
    Így mulattatott,
    S azt kívántuk volna ott,
    bár száz évig tartana,
    éj maradna, s szólana:
    „Nem reggel ez,
    tested oly szép, sudár,
    szeress, szeress,
    hazudik a madár.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang Goethe: Májusi dal

    A nagy természet
    Miként ragyog.
    A nap mi fényt vet!
    Mily illatok!
    Föld, ág rakodtan
    Színes virággal,
    Minden bokorban
    Ezer madárdal.
    Ezer kiáltás
    Visszhangra vár:
    „Ó, föld, ó áldás,
    Ó, napsugár!”

    Forrás: szeretem a verseket

  • Heinrich Heine: Loreley

    Nem értem, a dal mit idéz föl,
    s hogy oly bús mért vagyok:
    egy régi, régi regétől
    nem szabadulhatok.

    Már hűvös az este; a Rajna
    nyugodtan folydogál;
    a hegycsúcs sugarasra
    gyúlt alkonypírban áll.

    Ott fenn ül – ékszere csillog –
    a leggyönyörűbb leány;
    aranyhaja messzire villog
    aranyfésűje nyomán.

    Aranyban aranylik a fésű,
    s közben a lány dalol;
    hatalmas zengedezésű
    varázs kél ajkairól.

    A hajósnak a kis ladikban
    szíve fáj, majd meghasad;
    nem le, hol a zátony, a szirt van –
    fel néz, fel a csúcsra csak!

    Végül ladikot s ladikost a
    mélységbe sodorja az ár…
    S hogy ez így lett, ő okozta
    dalával, a Loreley.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • John Henry Mackay: Kiáltás

    El nem múlt, el nem múlt az éjnek egy perce sem,
    hogy én terád ne gondoltam volna messzi – kedvesem.
    Az álomból minden órán föl-fölpattan a szemem,
    míg emléked bús kapuit kinyitom és beteszem.

    A szívemben olyan vággyal, éhes vággyal foly a vér,
    hogy az éj is fényre lobban a te drága képedér.
    Le-lehull a távol fátyla s fekszik, mint a holttetem,
    de bánatom éhes, mint a vad sivatag földeken.

    El nem múl, el nem múl egy éjjel se, egy se múl,
    hogy emléked ne kínozna ily kimondhatatlanul.
    Ajkam minden lélekzete téged hí és téged vár –
    a szíved mér’ oly kegyetlen s mért oly forró az imám?!

    Az imám: hogy visszatérsz, hogy nemsokára itt leszel;
    a fekete éjszakára csókos takarót teszel.
    Bús óráim véres láncát szétszakítja a kezed
    s vágyaimnak kínpadjára virágaid leteszed!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stefan George: A sziget ura

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek