a napok egyre rövidebbnek tűnnek
gyűlik a fáradtság
régóta nem oldok már meg matematikai,
sem sakkfeladványokat
egyre inkább az élet lesz számomra feladvány
nap nap után: a laissez-faire művészetének gyakorlása
az éjszakák: az át-menet megidézései
Fordította: Tatár Sándor
Forrás: Lélektől lélekig
Egy néma barangol a földön.
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.
Egy süket az Ég szavára
A földön útra kél,
Ennek a füle dugva,
Annak az ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.
Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi
S mennek Keletre, tovább.
Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukba járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ért.
Kardos László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Szavak estéje – varázsvesszővel a csöndben!
Egy lépés, még egy,
s még egy: a nyomát
nem törli el árnyad!
Az idő hege
felszakad,
vérbe borítja a tájat.
A szóéj vad szelindekei,
a szelindekek
feléd csapáznak,
a vadorzó szomj, a vadorzó
éh gyönyörében…
Végső hold mentene még:
hosszú csontot, ezüstöt,
pőrét, akár mögötted az út,
dob a falka közé,
de nem menekülsz:
felverted a sugarat,
habzik, közeleg,
és hozza azt a gyümölcsöt,
melybe hajdan
beleharaptál.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Kő, amelyből faragtalak,
mikor az éj az erdőket letarolta:
fának faragtalak,
s kérgül leghalkabb bájolóm
barnája borult rád.
Madár, a
leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
moccan lombként fölötted:
várj, míg szemek közt
egy homokszem neked föl nem parázslik,
egy szem homok,
mely álmot adott nekem,
mikor lebuktam a mélybe, érted –
Felé törekedsz gyökereddel,
s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
felmagasulsz,
s levélként szállok előtted én,
mely tudja, kapuk hol nyílnak.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Olvashatatlan ez
a világ. Kettős minden.
Az erős órák
a hasadó időnek igazat
adnak rekedten.
Te, legmélyedbe szorulva,
kilépsz magadból
mindörökre.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Izlett a tea, s vitatárgynak
csemegéjük is, a szerelem.
Az urak vadul esztetizáltak,
a nők finoman, kecsesen.
„Plátói legyen!” – követelte
a tanácsos úr, a szikár.
Nejének epe a lelke,
de nyögell, hogy: „Holdsugár!”
Kanonok-száj bömböli: „Nem kell
túlnyersnek lennie,
máskép belerokkan az ember.”
„Hogyhogy?” – bámul Licike.
„Szeretni szomoru és szép” –
a hangja remeg belé:
grófnőnk épp nyújtja a csészét
a báró úr felé.
Lett volna még a szalonban
egy hely: a tiéd, szivem.
Pedig te tudtad volna,
hogy mi a szerelem!
Fordította: Szabó Lőrinc
Forrás: Lélektől lélekig
Mesélik, hogy sűrű erdőbe ért
egy vándor, hol csengetyű csalogatta,
csodás virágból font színes füzért,
és ékül barna fürtjeire rakta.
Hogy a világba búsan visszatért,
bámulta a nép, mélyen megriadva:
sok száz évet ment az idő előre,
s nem ismertek a koszorús fejűre.
Nekem te vagy az a csodavirág,
s fogva vagyok álom bűvöletében,
mi a szokás ma, nem tudom tehát,
mintha száz év múlt volna el eképpen.
Jövevény lettem, mivel a világ,
a kishitű, borzong vénség szelében.
Csak én vagyok ifjú és ismeretlen,
üdvöm virágdíszében, elfeledten.
Most hát ezért térek örökre meg
hozzád s meseüdvömhöz a vadonban.
Feledjenek! Számomra itt ered
a lét vize s ír minden sebre nyomban.
Fölöttem nedves sugarú szemed,
egy halk szó, mit szádról csókkal leloptam –
Így múljanak fölöttem ezredévek,
s a visszautat sose leljem én meg!
Kálnoky László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.
Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.
Fordította Kálnoky László
Forrás: Lélektől lélekig
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, hogy mégis, mégis,
mindeneknek a végén,
találkoztam veled!
A hajnali köd és a déli csend
veszendő reménye után,
az éji madár rikoltozása,
szárnya csapása után,
mikor már-már minden elfagyott:
találkoztam veled.
Immár
akár mész, akár maradsz,
(mert ki tudja, mily hegyek omolnak,
mily vizek áradnak)
immár,
hogy kinyújtott kezünk összeért,
többé nem hajolok a vízre
s idegen szemek fölé,
hogy rajtuk arcom kutassam;
énekelve járok, ahogy énekel
a hazafelé tartó,
és ujjongva kiáltok.
Immár, hogy kinyújtott
kezünk összeért.
(Tótfalusi István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
