https://verskucko.com

Kategória: Német költők

  • Theodor Storm: Este

    Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
    Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
    Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
    ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

    (Vas István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johannes Hadlaub: A szerelem éjszakája

    Ketten, kedvesem meg én
    kint a Bétune erdejében
    sétáltunk kedd éjjelén
    s játszottunk a holdsütésben,
    míg megvirradott,
    s a pacsirta szólt legott:
    „Induljatok már haza”
    s néki így szólt rá szava:
    „Nem reggel ez,
    tested oly szép, sudár,
    szeress, szeress,
    hazudik a madár.”

    Hozzám simult könnyedén,
    s nem sokat szabódtam én sem.
    Hármat csókolt szépszerén,
    s visszaadni én se féltem.
    Így mulattatott,
    S azt kívántuk volna ott,
    bár száz évig tartana,
    éj maradna, s szólana:
    „Nem reggel ez,
    tested oly szép, sudár,
    szeress, szeress,
    hazudik a madár.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang Goethe: Májusi dal

    A nagy természet
    Miként ragyog.
    A nap mi fényt vet!
    Mily illatok!
    Föld, ág rakodtan
    Színes virággal,
    Minden bokorban
    Ezer madárdal.
    Ezer kiáltás
    Visszhangra vár:
    „Ó, föld, ó áldás,
    Ó, napsugár!”

    Forrás: szeretem a verseket

  • Heinrich Heine: Loreley

    Nem értem, a dal mit idéz föl,
    s hogy oly bús mért vagyok:
    egy régi, régi regétől
    nem szabadulhatok.

    Már hűvös az este; a Rajna
    nyugodtan folydogál;
    a hegycsúcs sugarasra
    gyúlt alkonypírban áll.

    Ott fenn ül – ékszere csillog –
    a leggyönyörűbb leány;
    aranyhaja messzire villog
    aranyfésűje nyomán.

    Aranyban aranylik a fésű,
    s közben a lány dalol;
    hatalmas zengedezésű
    varázs kél ajkairól.

    A hajósnak a kis ladikban
    szíve fáj, majd meghasad;
    nem le, hol a zátony, a szirt van –
    fel néz, fel a csúcsra csak!

    Végül ladikot s ladikost a
    mélységbe sodorja az ár…
    S hogy ez így lett, ő okozta
    dalával, a Loreley.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • John Henry Mackay: Kiáltás

    El nem múlt, el nem múlt az éjnek egy perce sem,
    hogy én terád ne gondoltam volna messzi – kedvesem.
    Az álomból minden órán föl-fölpattan a szemem,
    míg emléked bús kapuit kinyitom és beteszem.

    A szívemben olyan vággyal, éhes vággyal foly a vér,
    hogy az éj is fényre lobban a te drága képedér.
    Le-lehull a távol fátyla s fekszik, mint a holttetem,
    de bánatom éhes, mint a vad sivatag földeken.

    El nem múl, el nem múl egy éjjel se, egy se múl,
    hogy emléked ne kínozna ily kimondhatatlanul.
    Ajkam minden lélekzete téged hí és téged vár –
    a szíved mér’ oly kegyetlen s mért oly forró az imám?!

    Az imám: hogy visszatérsz, hogy nemsokára itt leszel;
    a fekete éjszakára csókos takarót teszel.
    Bús óráim véres láncát szétszakítja a kezed
    s vágyaimnak kínpadjára virágaid leteszed!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stefan George: A sziget ura

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

    Über allen Gipfeln
    Ist Ruh’,
    In allen Wipfeln
    Spürest Du
    Kaum einen Hauch;
    Die Vöglein schweigen im Walde.
    Warte nur, balde
    Ruhest du auch.

    Vándor éji dala (Tóth Árpád fordítása)

    Csupa béke minden orom.
    Sóhajnyi szinte a lombokon
    a szél s megáll.
    A madár némán üli fészkét.
    Várj, a te békéd
    Sincs messze már.

    A vándor éji dala (Kányádi Sándor fordítása)

    Minden bércen néma
    csönd van;
    egy-egy levél ha
    még moccan.
    Ültek a kis
    madárkák is el mind a fákra.
    Már nincs sok hátra
    s pihensz te is.

    Vándor éji dala (Dsida Jenő fordítása)

    Csúcson, élen hallgat
    az éj.
    A lombfuvallat
    is csekély
    sóhajnyi nesz;
    fészkén elült a madárka.
    Várj – nemsokára
    te is pihensz.

    A vándor éji dala (Kosztolányi Dezső fordítása)

    A szikla-tetőn
    tompa csönd.
    Elhal remegőn
    odafönt
    a szél lehellete is.
    Madárka se rebben a fák bogára,
    várj, nemsokára
    pihensz te is.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Bertolt Brecht: Liturgia a fuvalomról

    Egy öregasszony érkezett
    Éhes volt mert a kenyeret
    Azt megzabálta a hadsereg
    Így hát hideg csatorna várta
    S azután többet nem is éhezett.

    S nem szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Majd egy halottkém érkezett
    Azt mondta: a vénasszony szimulál
    Elásták merthogy éheznie kár
    Nem is szólalt többé soha meg
    De az orvost nevetés rázta.

    És erre se szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Majd egy magányos ember is érkezett
    Nem volt érzéke a rend iránt
    Valami bűzlik, mondta, valami bánt
    A vénasszonynak volt a barátja
    Kérem szépen, mondta, nem szép, ha az ember nem ehet –

    S nem szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Azután rögvest egy biztos érkezett
    Kezében volt a jó gumibot
    Az ember agyát pacallá verte legott
    S ez az ember sem szólalt többé soha meg
    De a biztos, az ezt kiabálta:

    S most hallgat a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Azután három szakállas férfi érkezett
    Nem egyetlen ember ügye ez, mondták, nem lehet tűrni tovább
    S addig mondták, mig nem hangzott a golyók sivitása
    De akkor nyű mászott csontjukba a húsukon át.
    S nem szólaltak többé soha meg.

    S nem szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Azután egyszerre sok ember érkezett
    Hogy a hadsereggel beszélgessenek
    De a géppuska-szájjal beszélt a hadsereg
    S ezután nem szólalt egyikük se meg
    De nem tünt el homlokuk ránca.

    S nem szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Azután egy roppant vörös medve érkezett
    Nem ismerte a szokásokat, medve létére nem illett ismernie az illemet
    De nem volt mai gyerek s jégre vinni nem lehetett
    S a berki madárkát bezabálta.

    Most szól a madárka és a berek
    Érzed a lombon: lendül
    S fenn a hegyormon most már zendül
    A fuvalom.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Stephan George: Vagyok az egy…

    Vagyok az Egy s vagyok a Kettő
    Vagyok a fa s a tűz-elem

    Vagyok az íj s vagyok a vessző
    Vagyok a jel s az értelem

    Vagyok az öl s vagyok az ágyék
    Vagyok a hüvely és a kés

    Vagyok a test s vagyok az árnyék
    Vagyok az áldozat s döfés

    Vagyok a látás és a látó
    Vagyok a dús és semmiség

    Vagyok az oltár és imádó
    Vagyok a kezdet és a vég.

    Forrás: fordítás (Áprily Lajos)

  • Heinrich Heine: Belzacár

    Az éjfél száll sasszárnyakon,
    pihen és hallgat Babilon.
    De hangos a királyi vár,
    lakomát ad most a király.

    Száz fáklya, zaj, zenebona,
    mulat a király udvara.
    Ül körben a ragyogó szolgahad,
    csillognak a bortól a poharak.

    Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,
    mert szereti hallani ezt a király.
    A király arca kipirul,
    a bortól hetyke lángra gyúl.

    S a láng vakon lobog bele,
    az eget gyalázza bűnös dühe.
    Hetvenkedik és dühe magasra csap,
    vele üvölt a szolgahad.

    A király büszkén rivall – siet
    a szolga, hozza a kincseket.
    S szikrázik arannyal a lakoma:
    kifosztva Jehova temploma.

    A király szentségtörő keze
    szent kelyhet emel színig tele.
    Fenékig üríti a poharát,
    s habot vet a szája, míg így kiált:

    Csak nevetek rajtad, Jehova –
    én Belzacár, Babilon ura!

    Az iszonyú szó alig hangzik el,
    rá titkos döbbenet felel.
    Csak elhal a hahota hirtelen,
    halotti csöndes a terem.

    De nézd csak, nézd, ó borzalom!
    Emberi kéz a fehér falon.
    És ír a fehér falon, ír a kéz,
    ír lángbetűt, aztán semmibe vész.

    A király belebámul a semmibe,
    megroggyan a térde, fehér a színe.
    Nem elég ide mágikus hatalom,
    megfejteni lángírást a falon.

    De Belzacárt udvari cselédhada
    megölte még az éjszaka…

    Forrás: Lélektől lélekig