Kategória: Német költők

  • Johann Wolfgang Goethe: A Tündérkirály, Johann Wolfgang Goethe A Villikirály

    Ki vágtat éjen s viharon át?
    Egy férfi, lován viszi kisfiát.
    Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
    átfogja a karját: ne érje veszély.

    “Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
    „Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
    Fején korona, palástja leng …”
    “Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”

    “Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
    sok tarka virág nyílik a rétemen.
    Tudok csudaszép játékokat ám
    s ad rád aranyos ruhákat anyám.”

    „Nem hallod, apám, a halk szavakat?
    A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…”
    “Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
    a száraz lomb közt zizzen a szél.”

    “Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
    megládd: lányaim várnak nagyon,-
    táncolnak is ők, ha a hold idesüt
    s majd álomba ringat gyönge kezük.”

    „Hát nem látod … ott – nem látod, apám:
    a tündérlányok már várnak reám.”
    “Fiam, fiam, én jól látom: amott
    a redves fűzfák törzse ragyog.”

    “Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
    Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
    „Édesapám, ne hagyj … ne – megállj:
    megragad – elvisz a Tündérkirály …”

    Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
    Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
    megérkezik, teste-lelke sajog:
    ölében a kisfiú már halott.

    /Képes Géza fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

    Johann Wolfgang Goethe

    A Villikirály

    Ki nyargal a szélben, az éjen át?
    Egy apa az, ő viszi kisfiát.
    Karjába szorítja gyermekét,
    átadja teste melegét.

    • Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
    • Apám, nem látod a villikirályt?
      Koronája fehérlik, uszálya suhan.
      -A köd gomolyog, csak a köd fiam!

    “Jöjj hát velem, édes gyermekem!
    Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
    mutatok majd tarka virágokat,
    anyám arany ruhákat ad.”

    • Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
      mit igér suttogva a villikirály?
    • Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
      a száraz avart zizzenti a szél.

    “Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
    A lányaim ápolnak majd szeliden.
    Már járják az éjben a táncaikat,
    s álomba táncolnak, dúdolnak.”

    • Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
      a villi-királykisasszonyok!
    • Látom, fiam, ott fehérlenek
      a sűrű sötétben a vén füzek.

    “Szeretlek, a szépséged ingerel;
    eljössz, vagy erővel viszlek el.”

    • Apám, most bántott, jaj, de fáj!
      Megfog, nem ereszt el a villikirály!

    Borzongva az apa üget tovább,
    karolja nyöszörgő kisfiát,
    a ház kapuján bajjal bedobog:
    karjában a gyermek már halott.

    Vas István

  • Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte

    Eszembe’ vagy, ha tenger tükrén látszik
    a déli fény.
    Eszembe’ vagy, ha hold remegve játszik
    az ér vizén.

    Veled vagyok, ha porfelhő borít el
    s köd fojt sürűn,
    s ott reszketek veled és lépteiddel
    keskeny bürűn.

    Hallak, midőn a zúgó hab megrekken
    a szírt fokán,
    és hallgatózom, mint súg a berekben
    a halk magány.

    Bármerre szállj, mindég nyomodba’ járok
    közel, közel…
    A nap lenyugszik… csillagomra várok.
    Jövel! jövel!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Friedrich Nietzsche: Elhagyatva

    A varjuraj
    város felé surrog tova:
    hó lesz hamar –
    boldog, kinek van otthona.

    Sötéten állsz,
    s hátra meredsz – mióta már!
    Mondd: merre szállsz
    a tél elől, bolond madár?!

    Feléd havas
    sivár puszták ásítanak.
    Nem nyughat az,
    ki oly kifosztott, mint te vagy.

    Sors átka ver:
    téli bolyongással gyötör,
    füst vagy, amely
    mind hidegebb egekbe tör.

    Károgd siket
    pusztákba hörgő gyászdalod!
    Vérzik szived?
    Dacba, jégbe takarhatod!

    A varjuraj
    város felé surrog tova:
    hó lesz hamar –
    jaj, akinek nincs otthona!

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Fleming: Ne csüggedj

    Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
    köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
    légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
    ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

    Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
    Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
    Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
    Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

    Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
    kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
    mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

    Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
    Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz,
    Annak mindenki már alattvalója lesz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – Elalvás előttre

    Szeretnék valakit becézni,
    ülni és lenni valakivel,
    téged szeretnélek dallal igézni
    és álomba ringatni el.

    Szeretnék az egyetlen lenni, aki
    tudná: hideg volt az éj.
    Szeretnék rád figyelni odaki:
    mit mond a Mindenség s a Mély.

    Az órák egymást hívó hangja bong,
    látni az Idő fundamentumát.
    És lenn egy idegen bolyong,
    és riaszt idegen kutyát.

    Mögötte csönd. Nagyra tárt
    szemem rád zárom, köréd:
    szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
    ha valamit megmoccant a sötét.

    (Kányádi Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang Goethe – Megbékülés

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
    sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
    Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
    A legszebb is hiába volt a részed!
    Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
    az érzékekből hogy illan a dús lét!

    De zene zendül, angyalszárnyalással,
    hangját millió hangba szövi bennünk,
    hogy az embert áthassa mély varázzsal,
    s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
    szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
    hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

    És könnyül a szív, és hamar belátja,
    hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
    a túlgazdag ajándékot a hála
    vele szeretné önként viszonozni.
    Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
    a zene s a szerelem iker üdve!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hans Bender – Együtt

    Késünk kenyerünkből
    egyenlő két karajt nyes.
    Hol a poháron ajkad nyoma,
    ott iszom a második kortyot.
    Járj az én cipőmben!
    S télen a te köpenyed
    melegít engem is.
    Sírunk egyetlen szemünkkel,
    s este bezárjuk az ajtót,
    hogy egyedül legyünk. Ha alszunk,
    álmaink összetevődnek.

    (Jánosy István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – A kisasszony állt a parton

    A kisasszony állt a parton
    búbánattal tele,
    szívét a rózsa alkony
    látványa nyűgözte le.

    Kisasszony, ez ócska viccre
    kár igazán a könny:
    lemegy a nap emitt, de
    ott hátul visszajön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – Szent szövetségre lépett

    Szent szövetségre lépett
    szíveddel az én szívem;
    erősen összesimultak,
    mindenben egy hiten.

    Jaj, csak a gyenge rózsát,
    kebled virágdíszét,
    csak ezt a szegény barátnőt
    lapítottuk mi szét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine: Bánat

    Tudod mi a bánat?
    Várni valakit ki nem jön el többé.
    Eljönni onnan, hol boldog voltál,
    S otthagyni szívedet örökké!
    Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
    Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
    Csalódott szívvel mindig csak remélni!
    Megalázva írni egy könyörgő levelet,
    Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
    Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
    Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
    Mással látni meg őt és utána fordulni.
    Kacagni hamis lemondással,
    Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
    Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
    S imádkozni,
    Hogy sose tudja meg
    Mi is az a bánat.

    A szív gyorsan elárulja önmagát,
    De mást lát a két szemem,
    Messze túl a könnyeken,
    Hogy még mindig te vagy a mindenem.
    Ha az kérdezné tőlem most valaki,
    Mondjam meg mit jelentesz nekem?
    Tán büszkeségből azt felelném,
    Semmit, csak múló szerelem.

    Elmegyünk majd egymás mellett,
    S a két szemed rám nevet.
    Kacagva köszöntelek én is,
    De hangom kissé megremeg.
    Mosolygok az utcasarokig.
    Aztán, hogy elfordulok,
    Fáradt szememhez nyúlok,
    S egy könnycseppet elmorzsolok.

    A válás mindig nehéz,
    De rosszul ítélsz,
    Nem bántam meg.
    Bárhogy is volt, nem bántam meg.
    Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
    Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
    És csak az maradsz,
    Ki engem boldoggá tett.

    Elmentél tőlem kedves,
    S én hagytam, hogy menj csak el.
    Hiába lett volna minden,
    Ki menni akar, engedni kell.
    Mosolygott hozzá az arcom,
    De mögé, már senki sem néz.
    Játszani a közönyös embert,
    Most látom csak mily nehéz.

    Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
    Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
    Egy pillanatra zavarba jönnék,
    S nem tudnék szólni hirtelen!
    S nagysokára mondanám halkan:
    Semmiség, csupán az életem.
    S nem venné észre rajtam senki sem,
    Hogy könnyes lett a szemem!

    Forrás: Lélektől lélekig