Kategória: Német költők

  • Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

    Über allen Gipfeln
    Ist Ruh’,
    In allen Wipfeln
    Spürest Du
    Kaum einen Hauch;
    Die Vöglein schweigen im Walde.
    Warte nur, balde
    Ruhest du auch.


    Vándor éji dala (Tóth Árpád fordítása)

    Csupa béke minden orom.
    Sóhajnyi szinte a lombokon
    a szél s megáll.
    A madár némán üli fészkét.
    Várj, a te békéd
    Sincs messze már.


    A vándor éji dala (Kányádi Sándor fordítása)

    Minden bércen néma
    csönd van;
    egy-egy levél ha
    még moccan.
    Ültek a kis
    madárkák is el mind a fákra.
    Már nincs sok hátra
    s pihensz te is.


    Vándor éji dala (Dsida Jenő fordítása)

    Csúcson, élen hallgat
    az éj.
    A lombfuvallat
    is csekély
    sóhajnyi nesz;
    fészkén elült a madárka.
    Várj – nemsokára
    te is pihensz.


    A vándor éji dala (Kosztolányi Dezső fordítása)

    A szikla-tetőn
    tompa csönd.
    Elhal remegőn
    odafönt
    a szél lehellete is.
    Madárka se rebben a fák bogára,
    várj, nemsokára
    pihensz te is.


    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Bertolt Brecht: Liturgia a fuvalomról

    Egy öregasszony érkezett
    Éhes volt mert a kenyeret
    Azt megzabálta a hadsereg
    Így hát hideg csatorna várta
    S azután többet nem is éhezett.

    S nem szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Majd egy halottkém érkezett
    Azt mondta: a vénasszony szimulál
    Elásták merthogy éheznie kár
    Nem is szólalt többé soha meg
    De az orvost nevetés rázta.

    És erre se szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Majd egy magányos ember is érkezett
    Nem volt érzéke a rend iránt
    Valami bűzlik, mondta, valami bánt
    A vénasszonynak volt a barátja
    Kérem szépen, mondta, nem szép, ha az ember nem ehet –

    S nem szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Azután rögvest egy biztos érkezett
    Kezében volt a jó gumibot
    Az ember agyát pacallá verte legott
    S ez az ember sem szólalt többé soha meg
    De a biztos, az ezt kiabálta:

    S most hallgat a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Azután három szakállas férfi érkezett
    Nem egyetlen ember ügye ez, mondták, nem lehet tűrni tovább
    S addig mondták, mig nem hangzott a golyók sivitása
    De akkor nyű mászott csontjukba a húsukon át.
    S nem szólaltak többé soha meg.

    S nem szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Azután egyszerre sok ember érkezett
    Hogy a hadsereggel beszélgessenek
    De a géppuska-szájjal beszélt a hadsereg
    S ezután nem szólalt egyikük se meg
    De nem tünt el homlokuk ránca.

    S nem szólt a berki madárka
    Immár a lombon csend ül
    Fenn a hegyormon alig lendül
    A fuvalom.

    Azután egy roppant vörös medve érkezett
    Nem ismerte a szokásokat, medve létére nem illett ismernie az illemet
    De nem volt mai gyerek s jégre vinni nem lehetett
    S a berki madárkát bezabálta.

    Most szól a madárka és a berek
    Érzed a lombon: lendül
    S fenn a hegyormon most már zendül
    A fuvalom.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Stephan George: Vagyok az egy…

    Vagyok az Egy s vagyok a Kettő
    Vagyok a fa s a tűz-elem

    Vagyok az íj s vagyok a vessző
    Vagyok a jel s az értelem

    Vagyok az öl s vagyok az ágyék
    Vagyok a hüvely és a kés

    Vagyok a test s vagyok az árnyék
    Vagyok az áldozat s döfés

    Vagyok a látás és a látó
    Vagyok a dús és semmiség

    Vagyok az oltár és imádó
    Vagyok a kezdet és a vég.

    Forrás: fordítás (Áprily Lajos)

  • Heinrich Heine: Belzacár

    Az éjfél száll sasszárnyakon,
    pihen és hallgat Babilon.
    De hangos a királyi vár,
    lakomát ad most a király.

    Száz fáklya, zaj, zenebona,
    mulat a király udvara.
    Ül körben a ragyogó szolgahad,
    csillognak a bortól a poharak.

    Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,
    mert szereti hallani ezt a király.
    A király arca kipirul,
    a bortól hetyke lángra gyúl.

    S a láng vakon lobog bele,
    az eget gyalázza bűnös dühe.
    Hetvenkedik és dühe magasra csap,
    vele üvölt a szolgahad.

    A király büszkén rivall – siet
    a szolga, hozza a kincseket.
    S szikrázik arannyal a lakoma:
    kifosztva Jehova temploma.

    A király szentségtörő keze
    szent kelyhet emel színig tele.
    Fenékig üríti a poharát,
    s habot vet a szája, míg így kiált:

    Csak nevetek rajtad, Jehova –
    én Belzacár, Babilon ura!

    Az iszonyú szó alig hangzik el,
    rá titkos döbbenet felel.
    Csak elhal a hahota hirtelen,
    halotti csöndes a terem.

    De nézd csak, nézd, ó borzalom!
    Emberi kéz a fehér falon.
    És ír a fehér falon, ír a kéz,
    ír lángbetűt, aztán semmibe vész.

    A király belebámul a semmibe,
    megroggyan a térde, fehér a színe.
    Nem elég ide mágikus hatalom,
    megfejteni lángírást a falon.

    De Belzacárt udvari cselédhada
    megölte még az éjszaka…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang Goethe: A Tündérkirály, Johann Wolfgang Goethe A Villikirály

    Ki vágtat éjen s viharon át?
    Egy férfi, lován viszi kisfiát.
    Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
    átfogja a karját: ne érje veszély.

    “Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
    „Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
    Fején korona, palástja leng …”
    “Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”

    “Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
    sok tarka virág nyílik a rétemen.
    Tudok csudaszép játékokat ám
    s ad rád aranyos ruhákat anyám.”

    „Nem hallod, apám, a halk szavakat?
    A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…”
    “Fiacskám, csendbe maradj, – ne félj:
    a száraz lomb közt zizzen a szél.”

    “Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
    megládd: lányaim várnak nagyon,-
    táncolnak is ők, ha a hold idesüt
    s majd álomba ringat gyönge kezük.”

    „Hát nem látod … ott – nem látod, apám:
    a tündérlányok már várnak reám.”
    “Fiam, fiam, én jól látom: amott
    a redves fűzfák törzse ragyog.”

    “Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
    Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
    „Édesapám, ne hagyj … ne – megállj:
    megragad – elvisz a Tündérkirály …”

    Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
    Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
    megérkezik, teste-lelke sajog:
    ölében a kisfiú már halott.

    /Képes Géza fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

    Johann Wolfgang Goethe

    A Villikirály

    Ki nyargal a szélben, az éjen át?
    Egy apa az, ő viszi kisfiát.
    Karjába szorítja gyermekét,
    átadja teste melegét.

    • Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
    • Apám, nem látod a villikirályt?
      Koronája fehérlik, uszálya suhan.
      -A köd gomolyog, csak a köd fiam!

    “Jöjj hát velem, édes gyermekem!
    Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
    mutatok majd tarka virágokat,
    anyám arany ruhákat ad.”

    • Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
      mit igér suttogva a villikirály?
    • Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
      a száraz avart zizzenti a szél.

    “Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
    A lányaim ápolnak majd szeliden.
    Már járják az éjben a táncaikat,
    s álomba táncolnak, dúdolnak.”

    • Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
      a villi-királykisasszonyok!
    • Látom, fiam, ott fehérlenek
      a sűrű sötétben a vén füzek.

    “Szeretlek, a szépséged ingerel;
    eljössz, vagy erővel viszlek el.”

    • Apám, most bántott, jaj, de fáj!
      Megfog, nem ereszt el a villikirály!

    Borzongva az apa üget tovább,
    karolja nyöszörgő kisfiát,
    a ház kapuján bajjal bedobog:
    karjában a gyermek már halott.

    Vas István

  • Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte

    Eszembe’ vagy, ha tenger tükrén látszik
    a déli fény.
    Eszembe’ vagy, ha hold remegve játszik
    az ér vizén.

    Veled vagyok, ha porfelhő borít el
    s köd fojt sürűn,
    s ott reszketek veled és lépteiddel
    keskeny bürűn.

    Hallak, midőn a zúgó hab megrekken
    a szírt fokán,
    és hallgatózom, mint súg a berekben
    a halk magány.

    Bármerre szállj, mindég nyomodba’ járok
    közel, közel…
    A nap lenyugszik… csillagomra várok.
    Jövel! jövel!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Friedrich Nietzsche: Elhagyatva

    A varjuraj
    város felé surrog tova:
    hó lesz hamar –
    boldog, kinek van otthona.

    Sötéten állsz,
    s hátra meredsz – mióta már!
    Mondd: merre szállsz
    a tél elől, bolond madár?!

    Feléd havas
    sivár puszták ásítanak.
    Nem nyughat az,
    ki oly kifosztott, mint te vagy.

    Sors átka ver:
    téli bolyongással gyötör,
    füst vagy, amely
    mind hidegebb egekbe tör.

    Károgd siket
    pusztákba hörgő gyászdalod!
    Vérzik szived?
    Dacba, jégbe takarhatod!

    A varjuraj
    város felé surrog tova:
    hó lesz hamar –
    jaj, akinek nincs otthona!

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Fleming: Ne csüggedj

    Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
    köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
    légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
    ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

    Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
    Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
    Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
    Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

    Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
    kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
    mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

    Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
    Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz,
    Annak mindenki már alattvalója lesz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – Elalvás előttre

    Szeretnék valakit becézni,
    ülni és lenni valakivel,
    téged szeretnélek dallal igézni
    és álomba ringatni el.

    Szeretnék az egyetlen lenni, aki
    tudná: hideg volt az éj.
    Szeretnék rád figyelni odaki:
    mit mond a Mindenség s a Mély.

    Az órák egymást hívó hangja bong,
    látni az Idő fundamentumát.
    És lenn egy idegen bolyong,
    és riaszt idegen kutyát.

    Mögötte csönd. Nagyra tárt
    szemem rád zárom, köréd:
    szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
    ha valamit megmoccant a sötét.

    (Kányádi Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Johann Wolfgang Goethe – Megbékülés

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
    sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
    Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
    A legszebb is hiába volt a részed!
    Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
    az érzékekből hogy illan a dús lét!

    De zene zendül, angyalszárnyalással,
    hangját millió hangba szövi bennünk,
    hogy az embert áthassa mély varázzsal,
    s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
    szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
    hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

    És könnyül a szív, és hamar belátja,
    hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
    a túlgazdag ajándékot a hála
    vele szeretné önként viszonozni.
    Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
    a zene s a szerelem iker üdve!

    Forrás: Lélektől lélekig