fordította Babits Mihály
Lidia, szép leány, ki százszor
szebb vagy, mint a liliom üde hamva,
mint a fehér és a pirosan égő
rózsa és a csiszolt elefántcsont!
Ontsd le, szép lány, ontsd le hajad selyem
patakját, mely mint szőke arany ragyog;
tárd ki, szép lány, tárd ki nyakad havát,
hókarod és vakítva-büszke vállad!
Nyisd ki, szép lány, nyisd föl azur-szemed,
melyet csókolnak puha, könnyü pillák,
tárd ki, szép lány, tárd ki elém ma rózsa-
kebled tíruszi biborát!
Nyujtsd az ajkad, az eleven korált,
hogy galambcsókod kegyesen betöltse,
hogy betöltse, megölje balga lelkem;
szívemig üt gyönyörű ajakad parázsa.
Mért szivod ki véremet? – Irgalom!
Född be kebled, rejtsd el az égi, kettős
dombot, amelyet a tej alighogy duzzaszt!
Tárt öledből illatosan fahéj és
méz és dús gyönyörök csapata árad,
född be kebled, mely ragyogó havával
elvakítva szemem halálra sebzi!
Irgalom! – Nem látod, alélva küzdök?
Félig, drága! megölt máris a Szerelem!
